Mai világunk tele van a lelket megkeserítő, mérgező jelenséggel. A politikát meg sem említem, azon kívül is akad szép számmal mérgező tényező. Nehéz megőrizni a nyugalmat. Az internet, az okostelefonok nélkülözhetetlensége egyik oldalról kényelem, másrészt millió veszély forrása. Észnél kell lenni a használatukkor. A média soha nem látott mélységekbe süllyedt ami a megbízhatóságot, objektivitást és hitelességet illeti. Én már nem is nagyon olvasok újságot, a híreket ami érdekel, több forrásból ellenőrzöm.

Az újságírás manapság a szenzáció hajhászásról, a „minél többet írjak” jelszó alatt a nagyobb darab kenyér megszerzéséről, és karaktergyilkosságról szól. A rádió és TV műsorok nagyrészt silányak, a politikai tartalmú műsorok hiteltelenek. Vannak, akik a közízlést meghazudtoló módon, ordenáré szóhasználattal pocskondiáznak. Főleg az egyik hírcsatorna műsoraiban.

A kultúra kiveszni látszik a TV műsorokból. Olcsó népbutító műsorok, reality sók, és persze sok műsor ismétlése jellemzi a mai műsorstruktúrát. Egyre nehezebb tartalmas, az ember épülését szolgáló műsort találni. Nagyon népszerű dolog hülyének, bunkónak lenni. Az a menő dolog, ha valaki lógott a suliból, sokszor megbukott és hülye gyerek volt. Aki okos, jól tanuló és eminens személyiség volt, az stréber, áruló, említésre sem érdemes.

Az ifjú koromban kerestem a tehetséget, a kiemelkedő teljesítményt, a kulturált emberi megnyilvánulást. Ilyen példaképeken nőttünk fel és lettünk azok, akik vagyunk. Manapság milyen példaképek vannak a fiatalok előtt?  A celebek, akik iskolai végzettség nélkül is karriert csinálnak, milliókat vágnak zsebre, luxus körülmények között élnek. Mindenki énekes meg előadó szeretne lenni, mintha másként nem is lehetne boldogulni. Utálják a matematikát, a kémiát, fizikát. Kinevetik, ha valaki mégis érdeklődik a természettudományok iránt.

Visszatérve a médiához, fölöttébb bosszantó, hogy 1 órányi TV műsorból 25—30 perc reklámokkal teli. Ráadásul még a reklám blokkokat nem is variálják, ugyanazt látom 6-8 alkalommal egymás után. A reklámok iszonyúan silányak. Jó pofizni szeretnének, közben olcsó, bárgyú  szövegekkel mérgezik a nézőt. Csak néhány példát had emeljek ki.

A Vinted reklám hirdeti, hogy újra újat kapsz, miközben használt cikkek eladására szakosodott. Micsoda balgaság! A rövid reklámszövegben minden 3.-4. szó „Új”, tehát mantrázzák a hülyeséget, azt sugallja, hogy vegyél bátran, mert ezzel megújulsz. Hányinger az egész.

Az OTP reklámja enyhén szólva balgaság és nevetséges. A mobiltelefonos applikációval kérhetek pénzt. Az a benyomásom, hogy koldusoknak készült ez a reklám. Az különösen visszataszító, ahogyan a fiatal ember tarhálja pénzt. Lesújtó.

Gyerekek felhasználása reklám célokra engem bosszant. Na nem a pelenka reklámra gondolok, hanem például a kávé reklámra. Jópofizni akart a szerző, amikor 8-10 éves fiúcska megy kávét főzni. A csúcs az amikor a csöpögő kávé illatát érzi, becsukott szemmel élvezkedik. Mintha ő is fogyaszthatná a finom kávét.

A legjobb a snickers reklám. Egy sereg vadember az erdő szélen hangosan skandál valamit, amit nem lehet érteni, mert valamilyen idegen nyelven skandálnak. Ugyan felirat van, de apró betűs. A főnökük nyugtatni akarja a tömeget. A tömeg ordítva skandál valamit. Előlép egy szakadt „ősember” és egy snickerst kínál neki. A főnök marokra fogva megeszi, és iszonyatos ordításba kezd, mint akinek elmentek otthonról. Ezt követően a szakadtak élén valamilyen rohamba kezd, de nem deríthető ki, hogy miért. Egyszóval észbontó, undorító és felfoghatatlan ez a reklám. Lehet, hogy zárt osztályon élőknek készült?

A legédesebb a Lidl reklámja. Olyan beosztást reklámoz, amilyenről csak álmodozni lehet. A frissesség felelősről van szó. Igaz én még eggyel sem találkoztam. Lehet, hogy legközelebb kérni fogom, hogy beszélhessek vele. Ha..ha...ha...

Nem sorolom  tovább a reklám példákat. Nagyon kevés informatív és ízléses reklám van forgalomban. A reklámok céljáról a következőket olvasom: „A reklám célja elsősorban a termék vagy szolgáltatás eladásának növelése és a profit maximalizálása. Ezt úgy éri el, hogy tájékoztatja a célközönséget, felhívja a figyelmet a termék/szolgáltatás ismertségére és előnyeire, illetve meggyőzi a vásárlókat a vásárlásról.”

Hát ehhez képest a reklámok többnyire semmitmondóak,

A reklámok már mindent átszőnek. Az internetes újságok, a játékok, mindenhol felugró ablakok lehetetlenítik el a rendeltetésszerű használatot. Lassan már a netről is leszokik az ember, mert a reklámok elüldöznek a használatától.

Lélekmérgezés folyik manapság. Az emberi lelkeket mérgezi az ország rossz klímája, a társtalanság, és a reklámözön, ami rázúdul a népre. A reklámok manapság a népbutítás kitűnő eszközei. Átvernek, becsapnak, vásárlásra akarnak kényszeríteni.

Csak remélni tudom, hogy előbb utóbb kinőjük ezt a gyermekbetegséget. Nem is a magunk korosztályát féltem, inkább a fiatalokat. Hála istennek, a távirányítót használom, ha reklám jön, átkapcsolok. Így próbálok védekezni a lélekmérgezés ellen.

Fotó: internet

A magyar nyelv értelmező szótára szerint:

Szolgálat: Általában valakinek munkaviszonyából, valakivel szemben fennálló alárendeltségi viszonyából származó kötelezettsége v. kötelessége, munkája, munkaköre. 

Munka: testi és szellemi erőkifejtést kívánó céltudatos, tervszerű, a társadalomra nézve hasznos emberi tevékenység.

A nyelvünk is megkülönbözteti a két fogalmat. Egymással szembe állítva kimondható, hogy nem minden munka szolgálat, viszont minden szolgálat egyben munka is.

A szolgálat fogalmát több foglalkozásra is alkalmazzák. Orvosok, ápolók, tanítók és tanárok, a fegyveres testületek, állami alkalmazottak, és persze a vasútnál is nem munkába jártunk, hanem szolgálatba mentünk.

A két fogalomnak komoly tartalmi különbsége van. Munka lehet sokféle, és általában jövedelemszerzés céljából vállalnak munkát az emberek. A szolgálat egészen más. Elsődleges célja nem a jövedelemszerzés, hanem az elkötelezettség egy szakma művelése , egy ügy szolgálata iránt, általában az emberek szolgálatában.

Régen a szolgálatot elégséges jövedelemmel, és egyéb juttatásokkal ismerték el. A vasútnál a havi 200 pengő fix mellett a nyugdíjbiztosítás, az egészségbiztosítás, a lakhatás megoldása kiemelkedő juttatások voltak. Például, egy pályaőr kapott szolgálati lakást az őrházban. Ehhez kötelezően tartozott pince, kert, kemence, állattartást szolgáló melléképületek. Tehát a pályaőrnek nem a fizetése volt csupán a hajtóerő, hanem a kiegyensúlyozott életfeltételek is segítették a szolgálat teljesítését.

Az állomásfőnökök az állomás épületben kaptak szolgálati lakást. A pályamesterek ugyancsak szolgálati lakást kaptak. Az Igazgatóság és a vezérigazgatóság dolgozói szintén szolgálati lakást kaptak. A Kodály körönd a vasúti tisztviselők telepe volt, szolgálati lakásokkal.

Ilyen körülmények között elvárható volt a feltétlen lojalitás, az elkötelezettség. Az itt dolgozó emberek tehát nem dolgozni jártak, hanem szolgáltak, szolgálatba jártak.

Ez a szemlélet fennmaradt egészen 2002-ig, amíg a MÁV vezetésébe be nem tette a lábát a szakmaidegen vezetés és a politika. Addig a szolgálat tisztelete, az elkötelezettség jellemezte a vasutas családot. Az új vezetés ezt verte szét, és szétzüllesztette az értékes közösséget. A nagytapasztalatú kollégákat elzavarták, és szinte már nincs kitől tanulnia a fiataloknak.

Én még viseltem egyenruhát, és büszkeséggel töltött el, amikor szolgálatba mentem. A Pályafenntartási Technikumban olyan nevelést kaptunk, amely a szakma iránti feltétlen elkötelezettségre, szeretetre, kötelességtudatra és a szolgálat tiszteletére tanított. Eszembe jutott egy kis dal, amit 1969-ben a ballagásunkon énekeltünk:

„Kedves édesanyám, kedves édesanyám, csak az a kérésem.

Egyenruhát, egyenruhát varrattasson nékem.

Egyenruhát kéket, szép zöld parolinnal.

Ez illik, illik, illik, ez illik, illik, illik a Pft-s diákra.”

Emlékszem, édesapám egyenruhában járt be Budapestre dolgozni a MÁV-hoz a tanyánkról. Minden nap vasalt nadrág, fehér ing volt az egyenruha kelléke. Pedig ő csak egy egyszerű géplakatos volt a MÁV Épületelemgyártó Főnökségen. Apám megadta a tiszteletet az egyenruhának és a szakmájának. Volt önbecsülése és a szolgálat az mindenek előtt volt.

A helyi pályamester a sógorom volt. Sok időt töltöttem a pályamesteri szakaszon. Ott fertőzött meg a vasút szeretete. Példaképnek tekintettem, mennyire komolyan vette a szolgálatot. Az éjjel-nappali rendelkezésre állás, az elkötelezettsége és a szakma iránti megbecsülése példaértékű volt.

A szolgálat kötelezettség volt. Én magam tehát ebben a légkörben nevelkedtem és dolgoztam. Egy alkalommal külföldi kiküldetésről tértem haza. Este már a nadrágomat vettem le, amikor megszólalt a telefon. A diszpécser jelentette, hogy Cegléden kisiklott a ROLA szerelvény és elzárta a kijáratot Szolnok és Szeged felé. Nadrágot vissza, irány Cegléd a baleset helyszíne.

Egy másik alkalommal a Balatonon nyaraltunk barátainkkal. Egy este a helyettesemmel, Szamos Alfonzzal söröztünk, amikor megszólalt a telefon. Diszpécser jelentette, hogy a vihar sok ponton okoz akadályt. A miskolci vonalon Kálnál kisiklott a Rákóczi gyors, és a vasutat elmosta a víz. Azonnal intézkedni kellett, másnap reggel autóba ültünk és irány Kál. 300m hosszon nem volt zúzottkő a pályában. A helyiekkel összedugtuk a fejünket és tettünk intézkedéseket az ideiglenes és végleges helyreállításra. Ehhez minden anyagi feltételt biztosítottunk. A nap végén megnyugodva tértünk vissza a Balatonhoz.

Hát ilyen a szolgálat.

A világunk nagyot változott. A fiataloknak azt súlykolják, hogy 3 évnél tovább ne dolgozzanak egy cégnél. Minket pedig úgy neveltek, hogy legyünk hűségesek a céghez, ahol dolgozunk.

A vasúti szakma nagyon összetett. Több, mint 800 szakma van jelen a vasúti közlekedés létrehozásában. Ezek megismerése, az összefüggések felismerése és elsajátítása és professzionális művelése egy életpálya ideje alatt lehetséges csak.

Egy ismerősöm írta nekem, hogy egy életen át történő tanulás a vasúton azt eredményezi, hogy az ember megtudja, mi az amit még nem tud, nem ismer.

Tudom, hogy a múltat visszahozni nem lehet. Azt is tudom, hogy a múltból tanulni kell, és ami jó volt, azt ápolni és továbbfejleszteni szükséges. Nagyon hiányolom jelen korunkban a fiatalok ilyen irányú nevelését.

Csak remélni tudom, hogy előbb-utóbb rájönnek arra, hogy vasutasnak lenni szolgálat és nem egyszerűen munka. Kívánom, hogy így legyen.

Előszó 

Az írás 1968-ban keletkezett, amikor középiskolásként beneveztem a Tanácsköztársaság 50 évfordulójára meghirdetett országos ifjúsági irodalmi pályázatra. A kötelező téma a Tanácsköztársaság volt. Az országos pályázaton írásom a II. díjat nyerte el. A díjat Veres Péter író adta át.

Az írás valóságos történet, hiteles elbeszélés alapján. A nevek nem egyeznek a valósággal, minden esetleges egybeesés a véletlen műve.

Vallásosan nevelkedtem. 1957-től jártam hittanra, majd első áldozó is voltam. Anyukám minden este imádkozott velem. Nagyon szerettem ezeket az estéket. Aztán ahogyan kinyílt számomra a világ, rádöbbentem sok olyan dologra, ami a vallás és az egyház ellentmondásosságát igazolta. Miután a vallásgyakorlás fő színtere az egyházi közösség, abbamaradt a templomba járás. A vallást ma is tisztelem, az egyházakat csak részben.

A természettől egyre távolodó világunkban külön öröm számomra, hogy az örkényi tanyasi élet emlékei a génjeimbe férkőztek.  Műanyag világunkban, amikor a nőknek Nina Ricci, meg Beyonce és még ki tudja, milyen illata van, amikor a városi utca csatorna szaga uralkodik a környéken, amikor falura költöző emberek méltatlankodnak, hogy a kakas kukorékol, a kutya ugat, különös jelentősége van a természeti értékek megőrzésének. Nem lehet elfelejteni azokat az illatokat, amelyeket a tanyasi élet során szívtam magamba, és hordozom, mint egy drága kincset életem végéig.

Előre leszögezem: nem voltam katona, mert Ratkó-gyerekként nem fértünk a Néphadsereg megszabott létszámába. Na, nem, mintha rettenetesen bántam volna, havi 12 % fizetéssel megváltottam a katonai szolgálatot. Szerencsére, ugyanis hallottam kirívó eseteket. A családomból is az unokatestvéremet szívatták, mert teológiát tanult. Embertelen dolgokra kényszerítették, megpróbálva megtörni hitbéli meggyőződését. Persze nem sikerült, és sikeres református lelkészként tevékenykedett évtizedeken keresztül.

Izgatottan ülök nejemmel az autónkban, és zötyögünk a rossz, Pusztavacsi úton szülővárosomba, Örkényre. Kerülgetem a hatalmas kátyúkat és közben az előttünk álló látogatásunkra gondolok. Ma különleges találkozás lesz. Őseim várnak a temetőben, aztán találkozunk egy kedves iskolatársammal, A. Erzsikével, majd részt veszünk egy kiállításon.

1981 december 23-a volt, téli szabadságom első napja. Nagy várakozással tekintettünk a karácsonyi ünnepek elé, mert ebben az éveben apuka lettem, és három hónapos kisfiammal 250 km utazás előtt álltunk. Utaztunk Csehszlovákiába, a nagyszülőkhöz, akik még nem is látták unokájukat. 3-4 órás út volt Myjaváig, ahol a nagyszülők laktak.

A világon semmi sincs ingyen. „Nincs ingyen ebéd!”, tartja a mondás, és ha az ember belegondol, akkor nem csak a földi dolgokkal van így, hanem a lelki természetűekkel is. Mindenért fizetni kell. A sikerért, a kudarcért, a másokkal szemben elkövetett bűnökért is.

Nehéz elszakadni a gyökerektől. Pláne olyan helyen, mint Örkény, ahol születtem és felnőttem. Mély nyomokat hagytak bennem az ott eltöltött évek. A tanya, ahol felnőttem, az örkényi általános iskola és tanárai, diáktársaim, a település és környezete, az örkényi emberek hangulata mélyen beívódott a szívembe és a tudatomba.

Gyerekkoromban és ifjúkoromban bunkónak lenni megalázó, sértő minősítés volt. A bunkó a társadalom legalsó rétegeiben volt megtalálható. A példaképek a szépen beszélő, tisztelettudó, tanult vagy egyszerűen okos emberek voltak. Mert voltak okos, bár nem tanult emberek, de intelligenciájuk, ismereteik miatt okosak voltak. Szép dolog volt, amikor emberek találkoztak az utcán, vagy bárhol, és kalapot emeltek tiszteletük jeléül. Jól éreztem magam ebben a miliőben.

Az 1980-as években még nem lehetett megállapítani a születendő gyermek nemét. Ezért hát 81-ben azért szurkoltam, hogy fiú legyen, bár a kislánynak ugyanúgy örültem volna. Nagyon szerettem volna gyermeket, hiszen nagycsaládban nőttem fel. A feleségem terhessége akadálytalan volt, hála Istennek nem voltak komplikációk. Hamar eljött a szülés ideje. Október 20.-án bevittem e nejem a Vas utcai kórházba. Izgatottan vártam, mi történik.

Pál József nem csupán a MÁV kiemelkedő vezetője volt, hanem nagyszerű ember, kolléga, jó barát is egyben. A munkatársak, a vasútépítési és pályafenntartási szakma, a Pályavasút dolgozói, a barátok nevében erre az oldalára szeretnék emlékezni és emlékeztetni, hiszen ezek az értékek tették lehetővé azt, hogy sikeres és népszerű, de meg nem alkuvó vezetője legyen a MÁV-nak.

Drága Anyukám! 27 éves voltam, amikor árvaságra ítéltettem. Korán elhagytál, kései születés voltam. Egész életemet átszövi a rád való emlékezés. Szelíd mosolyod beragyogja ma is a hálószobánkat, simogató kezed ma is érzem. A temetőben mindig szólok hozzád, mert te bennem élsz. Életed regényes és sok megpróbáltatással terhes. Mégis hősiesen viselted 74 megélt évedet.

Nézem a híradásokat, olvasom a sajtót. Hála istennek, nyelvtudásomnak köszönhetően nem szorulok kizárólag a magyar nyelv ismeretére, orosz, német, angol, szlovák nyelvtudásom számos más nyelv értését teszi lehetővé, főleg a szláv nyelvekét. Elég jól boldogulok a cseh, lengyel, dél-szláv és ukrán nyelvekkel, de még a bolgárt is értem részlegesen.

Nem hittem volna, hogy eljutunk idáig. Naiv módon úgy hittem, hogy az emberek alapvetően jók, többnyire őszinték. Sőt gyermekkoromban ezt meg is tapasztaltam, amikor Édesapám tenyérbe csapással kötött szerződést Rózsi tehenünk eladására.

Szeretem a kosztümös filmeket. Ezek között is kiemelkedően kedvelem Poirot történeteit. Nem csak a történet lényegéért, kackiás bajuszáért, hanem Poirot és környezetének pedáns eleganciájáért. Megnyugtató hatással van rám és gyermekkoromra emlékeztet arra, amikor a faluban az emberek megemelték a kalapjukat, és „Tiszteletem!” köszönéssel köszöntötték egymást.

2002-t írtunk, amikor szokás szerint a vasutasnapon leváltották a MÁV – egyébként jól működő – vezetőit. Kukely Mártont szerették a vasutasok, Sipos István neveltje volt, aki tisztelte a vasutasságot és a szakmaiságot. Nem volt nehéz vele jól együttműködni. Akkoriban a Pálya, Híd és Magasépítményi Szakigazgatóság szakigazgatója voltam. A szűkös anyagi lehetőségek mellett is sikereket értünk el a lassújelek csökkentésében, a pályadiagnosztika fejlesztésében, és a belső tartalékok feltárásával a felújítási munkák növelése terén. Büszke voltam a csapatomra, akik lelkiismeretes munkával érték el mindezt.

Kedves Gyászoló Család!

Tisztelt Gyászoló Gyülekezet!

Kedves Barátaim!

 „Kezdetben azt gondoltam, hogy a halálod
veszteség volt és pusztulás,
fájdalom és bánat, melyet aligha lehet elviselni.
Csak most kezdek rádöbbenni,
hogy az életed ajándék volt,
s egyre erősödő szeretet maradt utána.’

(Marjoire Pizer)

Ki gondolná, hogy egy 20 éves fiatalember abba a helyzetbe kerül, hogy menekülnie kell a szerelem elől? Nos, én is nehezen hinném el, ha valaki ilyesmit mesél. A következő történet velem történt meg Leningrádban, az egyetemi évek alatt. Akár hiszik, akár nem, hiteles, mert velem esett meg.

Végre megérkeztünk Kijevbe, a nyelvi előképzés helyszínére. Július volt, nagy meleg. Egy kollégiumban volt a szállásunk, nem messze az intézettől, ahová nyelvórára jártunk, gyalog. A város érdekes volt, a belváros gyönyörű. A régi templomok, székesegyházak lenyűgözőek voltak. A város fekvése kicsit hasonlít Budapesthez. A Dnyeper két partján fekszik. Az óváros a hegyes oldalon, az új modern városrészek a túlparti síkságon.

Az 50-es és 60-as években irigykedve bámultam azokat a családokat, akiknek volt TV-je. A Tenkes kapitányát, a műkorcsolya bajnokságokat és sok mást vendégként tudtam megnézni rokonoknál a faluban.

A sors kegyetlen. 71 éves vagyok, súlyosan beteg, csapkodnak a villámok körülöttem, szedi áldozatait az élet.Tegnap csörgött a telefon. A szilveszteri készülődést szakította meg. Fonzi feleségének, Mártikának ijedt, dermesztő hangja hallatszott a telefonban: „Fonzi meghalt” suttogta fájdalmasan.

Gyermekkoromban arra tanítottak a szüleim, hogy a faluban mindenkinek köszönni kell, akivel találkozunk. Ezzel megtiszteljük a másik embert és a kommunikációnak ablakot nyitunk. Eleinte nem értettem, miért fontos ez, aztán az öregebb paraszt emberek viccelődtek: „nem tudhatod, melyik férfi az apád”!

1974. szeptember 2.-án léptünk Vígh Tibor barátunkkal a MÁV szolgálatába. A Budapesti Építési Főnökségen jelentkeztünk szolgálatra, és a munkaügyi vezető egy vezetői szobába vitt bennünket. Egy kissé hosszú, ősz hajú, szépen mosolygó, sovány ember fogadott bennünket. Ő volt a Műszaki Főcsoport vezetője, Cziegler Albert, azaz Berci bácsi.

Nézem a tükröm

Arcomban az arcodat látom

A középiskolai éveim alatt Budapesten, a Hársfa utcai, majd a József krt. 16. alatt, a Komját Aladár MÁV Kollégiumban éltem. Életem egyik legcsodálatosabb korszaka volt, a nyiladozó ifjúság, az első szerelmek, az önállósulás időszaka.

Kora gyermekkoromat a tanyán töltöttem. Szüleim, hogy közösséget is szokjak, az iskola előtt beírattak óvodába. Gyorsan beilleszkedtem, megszerettem az óvodát. Ebben nem kis segítségemre volt az óvoda akkori vezetője, az állomásfőnök felesége. A faluban élő vasutas családok összetartottak, így a szüleim jó barátságban voltak az állomásfőnökkel, én pedig a velem, egykorú fiukkal, Gáborral.

Mindenki születik valahová, valamilyen környezetbe, valamilyen körülmények közé. Nekem a Hosszúföldeken lévő tanya jutott, ahol 1950. december 16.-án az éjféli vonat elhaladásakor könnyítettem Édesanyám édes terhén és a világra jöttem.

A tanyasi életnek elengedhetetlen része volt a házőrző állatok tartása. Ők voltak azok, akik a birtok védelmét minden körülmények között biztosították. A 60-as években a mindig jelenlévő puli kutyusunk mellé egy vadászkutya is érkezett, Barát, a magyar vizsla.

A TSZ szervezés előtt a földek magánkézben voltak. A tanyánk körül is pezsgő élet zajlott. Szamóca termelés, dinnyeföld, lucernás, és sok másféle növénytermesztésnek adott helyt.

A tanyasi élet hatalmas szabadságot jelentett. Kiültem a gangra, és a lábaim előtt elterült az alföldi rónaság. Nem voltak korlátok, csak a szülői féltés volt korlát, de ők is nagy szabadságot adtak. Ebből következik, hogy a szabadsággal élve olykor csínytevésekre került sor.

Tanyán nőttem fel, ott nevelkedtem 15 éves koromig. A tanyasi élet, az ott megélt élmények és tapasztalatok hozzájárultak ahhoz, hogy önállóan gondolkodó és cselekvő ember legyek. 15 éves koromtól nagyvárosokban éltem.

A rendszerváltozás után kemény időszak következett a MÁV életében. Az állami vállalatot részvénytársasággá kellett alakítani, a nem alaptevékenységi körbe tartozó tevékenységeket ki kellett szervezni, racionalizálni kellett a cég tevékenységét.

Késői gyermekként születtem családunkban. Édesapám 50 éves, édesanyám 47 éves volt, amikor 6. szülöttként, de 4. élő gyermekként megláttam a napvilágot. Abban az időben, amikor még nem volt gyógyszer a tüdőgyulladásra, sokan belehaltak.

Szerettem és ma is szeretek vonatozni. A vonatozásnak meg van a varázsa. A változó táj, az emberek, no persze a zakatoló hang, ami sokszor alvásra ösztönözte az embert.

Az egyetemi éveim alatt többnyire vonattal utaztam Leningrádba, Kijeven átszállás nélkül vagy Moszkván keresztül. Kijeven keresztül, közvetlen kocsival lehetett Budapestről Leningrádba utazni, 42 óra alatt. Különösen télen volt izgalmas az út. A hófödte táj, a meleg kocsiból nézve, gőzölgő orosz tea mellett különös élményt jelentett.

Szerintem minden ember olykor visszatekint a múltjára. Különösen a középiskolai, egyetemi évek hoznak lázba, amikor eszembe jutnak csínytevéseim, ifjúkori kalandjaim, élményeim. Nos, pláne, ha az ember az egyetemi éveit külföldön tölti. ez különös ízt ad az egésznek.

Ki is volt Csombe? A politika tudomány szerint 1960–1963 között a nyugati államok által támogatott szakadár Katangai Állam elnöke, bukása után 1964–65-ben a Kongói Köztársaság miniszterelnöke. Gyermekkorunkban sok híradás szólt róla, és még köztünk, gyerekek között is szóbeszéd tárgya volt a fekete afrikai.

„ Kijöttem a Pokol bugyraiból, és elindultam a Paradicsom felé, hogy találkozhassak szeretett Évámmal”- ezzel az SMS-sel adtam tudtul szeretett feleségemnek, hogy vége a számtalan szenvedést okozó, de ugyanakkor gyógyító sugárkezelésnek, és ezzel elindul újra a felépülésem.

Szendergésből lassan ébredezek. Hűvöset érzek. Tudom, hogy én vagyok, azt még nem, hol és miért. A tudatom lassan tér vissza. Távoli hangokat hallok, olyan, mint a szirének hangja. Próbálok megmozdulni, nem tudok, mintha mágnes tapasztana oda, ahol vagyok.

Kedves Ünneplő Közönség!

Kedves vasutas és nem vasutas Barátaim!

Nagy megtiszteltetés számomra, hogy a 68. vasutasnap alkalmával együtt lehetek veletek, szólhatok a jelenlévőkhöz, és megoszthatom gondolataimat. Nem csak az együttlét okán örülök, hanem azért is, mert sokakat ismerek személyesen is közületek, vannak itt harcostársak, akikkel együtt munkálkodtunk a magyar vasút felemelkedésén. Mindig örömmel tölt el a találkozás és az emlékezés.

„Ahhoz, hogy valakit megszeressünk, egy perc is elég.

Ahhoz, hogy valakit elfelejtsünk, egy élet is kevés.

Ne feledd, az élet bármilyen mostoha, szeretni megtanít, de feledni soha.”

Ezek a gyönyörű és igaz sorok adták tudtul a világnak, hogy szeretett barátunk, iskolatársunk, a nagyszerű anya, feleség, nagymama és testvér, földi útjának végére ért, és megtért oda, ahonnan érkezett.

Amikor az ember tartósan külföldön él, késztetést érez kultúrájának megmutatása iránt. Mi is így voltunk ezzel Leningrádban, és bizonyos kényszertől is vezérelve alapítottunk egy egyetemi magyar tánckart, nem kevés sikerrel.

Az egyetemi éveink eseménydúsan, és érdekesen teltek. Fiatalok és bohók voltunk, no meg korunknak megfelelően szerelemre szomjasak. Ugyanakkor szembesülni kellett egy szokatlan jelenséggel: sok orosz kislány érdekből szeretett bele a külföldi diákokba, ugyanis csak így juthatott ki külföldre.

Az egyetemi első évfolyam végéhez érkeztünk. Megszoktuk az idegen környezetet, sok barátunk lett. Nagyon jó szobatársakat kaptunk, egy orosz testvérpárt. V. Tibi barátommal együtt négyesben laktunk egy viszonylag nagy szobában a Néva parti Gorkij parkban, közel a Péter-Pál erődhöz. A szobát otthonosan rendeztük be. A vizsgákat sikeresen letettük, de hátra volt még az 5 hetes geodézia gyakorlat.

A vodka a Szovjetunióban olyan volt, mint otthon a csabai kolbász. Mindenki szerette és mindenki fogyasztotta. Nem is akárhogyan: többnyire 1-2 decis vizespohárból. Az embernek az volt a benyomása, hogy a kommunista elnyomás ellensúlyozásaként is ittak orosz barátaink.

Hová menjek egyetemre?

Ez a kérdés vetődött fel bennünk 1968 őszén, amikor a budapesti Vasútépítési és Pályafenntartási Technikum 4. évfolyamát megkezdtük. V. Tibor barátommal együtt kitűnő tanulók voltunk, nem volt kérdéses a továbbtanulás. Persze mi a Budapesti Műszaki Egyetemre gondoltunk, és tanáraink is ösztönöztek bennünket, hogy ebben az intézményben folytassuk tanulmányainkat.

 Szeretjük az állatokat. Gyermekkoromban a tanyán több kutyánk is volt a háziállatok mellett. A kutyák intelligenciája, hűsége, feltétel nélküli odaadása már gyermekkoromban lenyűgözött. Mindig elcsodálkoztam azon, vajon mi motiválja őket. Biztosan nem az odaadott étel, mert akkor Hachiko, a japán kutyus nem várta volna gazdáját hosszú időn keresztül az állomáson.

Nagyon meleg van. Alig bírok magammal, állat, növény ember szenved az iszonyatos hőségtől. Éjszaka jól alszom a hűvös szobában, és a közeli élmény nyomán álmodok. Azt álmodom, hogy a Club Aligába, az egykori párt üdülőbe megyünk nyaralni.