Előre leszögezem: nem voltam katona, mert Ratkó-gyerekként nem fértünk a Néphadsereg megszabott létszámába. Na, nem, mintha rettenetesen bántam volna, havi 12 % fizetéssel megváltottam a katonai szolgálatot. Szerencsére, ugyanis hallottam kirívó eseteket. A családomból is az unokatestvéremet szívatták, mert teológiát tanult. Embertelen dolgokra kényszerítették, megpróbálva megtörni hitbéli meggyőződését. Persze nem sikerült, és sikeres református lelkészként tevékenykedett évtizedeken keresztül.

A Néphadsereget mégsem úsztam meg. Valószínű, hogy végzettségem miatt (építőmérnök vagyok) behívtak, és közölték, hogy irányító-tiszti állományba vesznek. Ez azt jelentette, hogy évente 1 hét bejárásos fejtágítón kellett részt venni, kaptam egy állandó behívó parancsot, amelyet állandóan magamnál kellett tartani. Na, nem azért, hogy ne lopják el, hanem azért, mert „M” (azaz mozgósítás esetén) feljogosított bármilyen jármű igénybevételére annak érdekében, hogy egy magadott címre eljussak. Az adott címen 3 boríték várt, amelyikből az egyik az időszerű helyzetnek megfelelő parancsot tartalmazta. Természetesen a parancsokat előre nem tudtuk, ez titok volt.

Így is sikerült összeakasztani a bajuszt a Kiegészítő Parancsnoksággal. Történt ugyanis, hogy munkából hazafelé ellopták a fejem fölül a táskámat, benne az összes okmánnyal. A behívóparancson kívül mindent bedobott a tolvaj egy postaládába, és megkaptam. A behívó parancs miatt azonban mennem kellett bejelenteni.

Nos, a Kiegészítő Parancsnokságon egy mogorva tiszt fogadott. Majd hogy nem úgy beszélt, mint a haragos kutyájával. Jól kioktatott, megfenyegetett, nyilván meg akart félemlíteni. Én csak mosolyogtam. Ő annál inkább durvult. Aztán látva, hogy nincs eredmény, végül elengedett azzal, hogy kipostázzák az új behívóparancsot.

Nem úsztam meg a Néphadsereggel való együttműködést és munkálkodást sem. Vasútépítésen dolgoztam, és a hiányzó munkaerőt az Építő Dandár Vasútépítő Zászlóalj adta. Így hát a civil munkavállalókon kívül jelentős létszámú honvéddel is dolgoztatni kellett. A civil létszám 106 fő volt, ezt egészítette ki 100-150 katona, szükség szerint.

Sajnos, az Építő Dandár tiszti karát a honvédség kevésbé művelt állománya adta, -tisztelet a kevés kivételnek.

A zászlóaljparancsnok egy karakán, művelt, rendkívül határozott és emberséges alezredes volt. Vele élmény volt tárgyalni, rugalmasan kezelte a szabályzatot, akadály-megoldó képessége átlagon felüli volt. A századparancsnokok és beosztott tisztek között bizony keresni kellett az értelmes, talpraesett embereket. Többnyire a fegyveres szolgálatra már nem alkalmas, sokszor alkoholista, buta, félművelt, gyorstalpalót végzett tiszteket osztották be ilyen szolgálatra. Szerencsére a század írnoknak értelmes, tanult fiatalokat osztottak be, ez könnyítette a századparancsnokokkal való kommunikációt. 1974-től a bicskei századdal, 1976-tól a monori Vasútépítő Századdal dolgoztam.

A századparancsnok Monoron egy alacsony termetű, önbizalomhiányos, átlagos IQ-val rendelkező, de jószándékú százados volt. Vele egészen jól kijöttem, a hiszékenységét nem egyszer kihasználtam jó célok érdekében. A beosztott tisztjei levitézlett századosok voltak, ennek megfelelő műveltséggel és intelligenciával.

A dolgozó katonákkal jól kijöttem. A szakaszparancsnokok fiatal, talpraesett fiúk voltak, nálam alig fiatalabbak. Sikerült rávennem őket mindenre, amire csak akartam. Túlmunka, vágányzár hosszabbítás nem okozott gondot. Nagyvonalú voltam, a pénteki napot sokszor elengedtem nekik, így hamarabb haza mehettek a családjukhoz. Ezért aztán madarat lehetett fogatni velük. Persze ehhez a tisztek és a századparancsnok beleegyezése kellett, amit sok trükkel sikerült megszereznem.

A hadrafogás művészetét itt tanultam meg. Nem mindig önzetlen jókedvvel végezték a munkát a honvédek. Egy alkalommal Pestimre állomáson a kitérőket cseréltük. Már a vágányzár vége felé jártunk, csak a kiszabályozás volt hátra.  Egyszer csak jött hozzám az egyik előmunkás munkavezetőm, a nálam jóval idősebb Karcsi bácsi. „Mérnök úr, nagy baj van, a katonák nem akarnak aláverni, azt mondják, ők nem tudnak.” „Semmi gond”, -mondtam, -„menjünk csak oda”.

Odaérvén a kitérőkhöz, a katonák meglepődtek, de nem szóltak egy szót sem. Kértem egy tömőcsákányt, és beálltam a kitérőbe. Karcsi bácsit megkértem, verje az ütemet (ku – tya – fa - sza), ami egy négyes ütem volt. „Mérnök úr, nem való ez magának”- mondta Karcsi bácsi. Elkezdtem aláverni. A szemem sarkából figyeltem, mit csinálnak a bajtársak. Egyszer csak azt láttam, hogy egyik-másik tollászkodik, kezébe veszi a szerszámot és beáll dolgozni. Szép lassan az egész brigád beállt és szégyenkezve verték alá a kitérőket.

Abbahagytam, és megköszöntem a fiúknak. Karcsi bácsi huncut mosollyal rám nézett, és kérdezett. „Mérnök úr, maga honnan tud ilyen jól aláverni?” „Hát megtanultam a technikumi évek és a gyakorlatok alatt”. Karcsi bácsi szemében óriássá nőttem, minden fenntartása elszállt, és minden utasításomat szó nélkül elfogadta. A katonák Istenként tiszteltek, és futótűzként terjedt a közösségben, hogy a főnök csákányt fogott. Én úgy értékeltem, hogy ez a bizalom megszerzése, amikor az embert elfogadják.

Volt egy százados, aki csak árnyékban fekve tudta elviselni a napot. A katonákkal nem sokat törődött. Egy alkalommal kerestem őt, mert intézkedésre volt szükség. Ugyanis leszerelés előtt romlott az erkölcs, nem nagyon akartak dolgozni a honvédek. A vágányzárt pedig tartani kellett. Pestlőrinc állomást építettük át. A százados eltűnt, elbújt, nem akart nézeteltérést. Nagy nehezen az irodakocsiban találtam meg, és a következő kép tárult elém. Százados elvtárs ült egy íróasztalnál, két kezében a kinyitott Népszabadság. Azt láttam, hogy számol, és néha az újság szélére ír valamit. Közelebb mentem és hátast dobtam. Ugyanis százados elvtárs azzal szórakozott, hogy megszámolta az „a” betűket soronként és a számukat kiírta a lap szélére. Aztán laponként összeadta. Elborult elme volt, persze néhány fröccsel megtoldva.

A katonákkal ezen a napon már én sem bírtam, a százados nem jött ki, így kénytelen voltam felhívni a zászlóaljparancsnokot Bicskén, aki azonnal kocsiba ült és a helyszínre jött. Pillanatok alatt rendet vágott, és kissé késedelmesen is, de befejeztük a vágányzárt. A századost nem árultam el, jól jött nekem ez a tettenérés a jövőre nézve.

A katonákat jól tartották. A monori körletben disznót neveltek, zöldséget termesztettek, tehát a fiúkat jól táplálták. Jó néhányszor voltam a parancsnok vendége, igazán kitűnően főztek.

A nyolc év együtt dolgozás a honvédekkel felért egy kiképzéssel. Mindent megtanultam, ami az alaki kiképzéssel jár, de hála Istennek nem kellett gyakorolnom.

Vegyes érzésekkel vettem búcsút a honvédektől, amikor előléptettek, és a központban dolgoztam. A honvédekkel szerzett sok, alapvetően jó emlék és a tisztekkel szerzett negatív élmények összességében pozitív szaldót eredményeztek.

Hálás is vagyok ezért az időszakért, mert megtanultam, hogyan lehet embereket munkára bírni úgy, hogy ne harapják le a fejemet. Megtanultam, hogy a tisztelet nem jár, azt ki kell vívni és érdemelni. Azt is megtanultam, hogy tiszteletet csak attól várhatok, akit én viszont tisztelek. Azt is megtanultam, hogy a tudás a legerősebb fegyver, csakis kellő tudás birtokában lehet csatákat nyerni.

A honvédelmi kiképzésem tehát így végződött. Későbbi vezetői munkám során nagy hasznát vettem ennek a kiképzésnek.

 Ceglédbercel, 2023. március 16.