Pál József nem csupán a MÁV kiemelkedő vezetője volt, hanem nagyszerű ember, kolléga, jó barát is egyben. A munkatársak, a vasútépítési és pályafenntartási szakma, a Pályavasút dolgozói, a barátok nevében erre az oldalára szeretnék emlékezni és emlékeztetni, hiszen ezek az értékek tették lehetővé azt, hogy sikeres és népszerű, de meg nem alkuvó vezetője legyen a MÁV-nak.

1960–65 között az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem Mérnöki Karának út-, vasút-, alagútépítő szakán tanult, a Vasút tanszéken készítette és védte meg diplomamunkáját. A vasúti tanszéken folyó tudományos munkába már korán bekapcsolódott. Negyed-, ötödéves korában, fehér köpenyben- ez már a tanári lift használatára jogosított- ment a harmadik emeleti gyakorlati foglalkozásra, amikor Cholnoky egyetemi tanár úr a mechanika tudományok professzora megjegyezte: „örülök, hogy kollégák lettünk”. Erre mindenki büszke lett volna.
Az egyetemi időszak alatt három nyáron át vasútépítő tábort vezetett, így már ebben az időszakban részt vehetett a Balaton északi partján folyó vasút-rekonstrukciós munkák műszaki irányításában. 

Pál József számára a vasúttal történő első találkozás meghatározó volt. Úttörővasutasként megszerette a szakmát, és azóta nem tudott és nem is akart elszakadni tőle. Az úttörővasutas tanfolyam elvégzése a forgalmi, kereskedelmi és biztosítóberendezési vizsgák letétele után minden szolgálatot teljesített: pénztáros, forgalmista, váltókezelő, sorompókezelő, de lehetősége volt előtanulmányokat is folytatni a pálya vizsgálatából, mint vonalbejáró mellé beosztott pajtás.
A MÁV Krisztinavárosi Pályafenntartási Főnökségen kezdetben gyakorlómérnök, kitűzőmérnök, majd szakaszmérnökként dolgozott. Az eskütétel napja: 1965. szeptember 16.
Szerette az éjszakai mozdonymeneteket. Történt egyszer, hogy a kelenföldi szakasz mindenese csengetett be hozzá: nagy baj van Főnök, itt az írásos kirendelés éjszakai mozdonybeutazásra. Az csak utóbb derült ki, hogy a kirendelésen az aláírást egy kedves kollégája és barátja hamisította. 

1968 decemberében a MÁV Bp. Igazgatóság II. osztályára helyezték, ahol a Hatvan-Salgótarjáni és a Bp. Józsefvárosi Pályafenntartási Főnökség vonalbiztosa lett. Vonalbiztosi feladatait nagy elánnal teljesítette. Szigorúan ellenőrzött, azonban minden indokolt kezdeményezést támogatott. Vonalbiztosi tevékenységének nagy sikere volt, hogy irányítása alatt a hatvani főnökség évről-évre elnyerte a kiváló főnökség elismerést. A dolgozók társuknak tekintettek, amiben bizonyára szerepe volt az „eresztvényi” összejöveteleknek is. 

Az Aszódi Főpályamesteri Szakaszon ismerkedett meg feleségével Máriával, aki hűséges társként kísérte végig életén. Persze az ellenőrzések száma az Aszódi Szakaszon rohamosan megszaporodott. 

A vonalbiztosi tevékenysége során jeleskedett a balesetvizsgálatoknál is. Sokszor sikerült megmentenie a pályások számára lehetetlennek tűnő helyzeteket. Ilyen volt például 1970-ben a bátaszéki személyvonat 424-es mozdonyának siklása, amelynél sikerült bizonyítania, hogy a mozdony futókereke volt a hibás.
A II. osztály életében tevékenysége külön színfoltot jelentett. Többször szervezett családos összejöveteleket a Terézvárosi Pft. Főnökség kultúrtermében. Ott is kitűnt közvetlen kapcsolatteremtő képességével. A gyerekek nagy örömére egyszer boszorkánynak öltözve, lába között a seprővel indult a „megy a gőzös, megy a gőzös Kanizsára”.
1977-78-ban a MÁV Budapesti Igazgatóság Tervgazdasági Osztályának vezetője volt. Megszervezte Ferencváros rendező pályaudvaron a térvilágítási oszlopok helikopteres beszállítását és felállítását, Németországban szerzett tapasztalatok alapján. A helikopter vezetők félelme ellenére a bonyolult feladatot sikerült megoldani.
1978. június 1-től 1983. április 30-ig a KPM Államtitkári Hivatal, a miniszter titkárságának vezetője volt. Új beosztásában közkedvelt személyiség volt. Kiemelendő a titkárság vezetésében az állandó versengés: ki tud jobb lecsót főzni. Sokak véleménye szerint a sok jó lecsó közül Jóskáé kiemelkedett. A versengésnek a miniszter előtti lebukás vetett véget. 

1983. május 1-jén tért vissza a MÁV-hoz, mint az Építési és Pályafenntartási Szakosztály vezetője. Visszatért régi családjához, amelyet már többé nem hagyott el.
Első meglepetés a munkába álláskor érte: dolgozószobája csendjét éles csengőhang szakította félbe. Helyettese csengőszóval vezényelte az adminisztrációt: 1 csengetés titkárnő, 2 csengetés az iratkezelőnek szólt. Első, azonnali és hathatós intézkedése a csengő azonnali eltávolítása volt. 

Pál József az első pillanattól kezdve új vezetési módszereket vezetett be. Kitűnően képzett, tapasztalt vezetőket nevezett ki és felkarolta a fiatalokat. A végrehajtás szintjén nagy fiatalítást hajtott végre a vezetők körében. A Vezérigazgatóság legképzettebb vezetését állította fel, sokak irigységére. Nagy kohéziós erővel rendelkezett, és erős, jól húzó kollektívát kovácsolt a szakosztályból, a későbbi Főosztályból. Híres mondásai közé tartozott – a három testőrből idézve- „egy mindenkiért, mindenki egyért”. És ez nem szlogen, hanem követelmény volt minden munkatárssal szemben, hiszen Ő maga is e szerint cselekedett. Ilyen jelszava volt még, hogy „lehetetlenség nincs, csak tehetetlenség”, és a kritikus helyzetekben a tőle megszokott „türelem, türelem kisfiam”„ kifejezésekkel intette nyugalomra aggódó munkatársait.
A kitűnő munkahelyi légkör, az összekovácsolt csapat, az építési és pályafenntartási szakma egy emberként történő kiállása első számú vezetője mellett hihetetlen sikereket eredményezett, amelyekből csak néhányat emelek ki ízelítőül:
• a MÁV – Plasser kooperációs magyarországi gépgyártással. Pál úr elévülhetetlen érdemeit az SPAL jelű sorozat is megörökítette.

• A széles nyomtávú kitérő szabályozógép, amelynek átadásánál a gép vezetőállásán az avatatlan szemek egy könnycseppet láttak kigördülni Pál úr szeméből. Igazán tudott örülni a szakma sikereinek.
• A gyöngyösi kitérőgyártó üzem osztrák–magyar vegyesvállalatba szervezése 1991-ben, amelynek hosszú időn keresztül a taggyűlés alelnöke volt.
• Lelkes és elkötelezett híve volt a Magyar Vasúttörténeti Park létrehozásának, jelentős szervezőmunkával kiemelkedő érdemeket szerzett a Park infrastruktúrájának felújításában.
• Szívügyének tekintette az utas kiszolgálás fejlesztését, ezért programot indított el a felvételi épületek korszerűsítésére. Nevéhez kötődik számos nagy felvételi épület felújítása, mint pld. Szerencs, Miskolc, Székesfehérvár, Nyíregyháza, stb.
Az Építési és Pályafenntartási főosztályvezetői poszt megtartása mellett 1990. szeptember 15-én a MÁV műszaki vezérigazgató-helyettesévé nevezték ki. Nagyon szerette az V. emeletet és szeretett a munkatársak közelségében dolgozni. Vezérigazgató-helyettesi kinevezésével le kellett volna költöznie az I. emeletre, aminek hosszú ideig ellenállt, ám végül mégsem tudta elkerülni azt.

Aztán 1992. 10.24.- 1994. 11. 15. között a MÁV-on kívül kényszerült dolgozni, érdemtelenül.
1994-ben a MÁV-ot irányító Berényi János miniszteri biztos lehívatott magához a következő kérdéssel: Tibor, mit szólna a szakma Pál József visszatéréséhez? Ismerve a kollégák széles körű véleményét – amely megegyezett a saját határozott álláspontommal-, csak megerősíteni tudtam a széles szakmai közönség óhaját a visszatérésre.
Visszatérése nagy öröm és megkönnyebbülés volt szakmai körökben. Ott folytatta, ahol abbahagyta. Világos volt számára, hogy a MÁV jövője a megújulásban, és az európai struktúrák létrehozásában van. Élharcosává vált a MÁV átalakításának, ezen belül elsők között a Pályavasút önállósításának. Létrehozta a Pályavasúti igazgatóságot a MÁV-on belül, amelynek első vezetője volt. A 90-es évek második felében a hegyeshalmi vonal rehabilitációjával kialakításra került Magyarország első 160 km/h sebességre alkalmas vonalszakasza, a II. világháború óta először épült új vasútvonal Szlovénia irányába. Ezeknek a projekteknek nem csupán lelkes támogatója, hanem tevőleges irányítója is volt.

1994–2002 között a beosztásához tapadó címek változtak: volt Pályalétesítményi igazgató, főosztályvezető, szakigazgató, Pályavasúti igazgató, és pályavasúti vezérigazgató-helyettes. Két dolog azonban nem változott: az V. emeleti főhadiszállás és Ő maga. Megmaradt annak az egyenes, kitartó, következetes és a munkatársaira támaszkodó, motiváló vezetőnek, amilyennek vasutasok ezrei és a partnerek megismerték.
2002. évi nyugállományba vonulása hozzá méltatlan körülmények között történt a MÁV akkori új vezetése jóvoltából. Talán félelmetes volt számukra szaktudása, eredményessége, erkölcsi tartása, népszerűsége. Ebbéli keserűségét enyhítette, hogy a hatalmasságok MÁV-os élete tiszavirág életű volt, és az azt követő MÁV vezetők elismerték életművét.

Nyugdíjas éveinek legszebb napjait családjával töltötte, amely mindig és minden körülmények között mellette állt, és biztos hátteret jelentett számára. Emlékszem, hogy leánya ifjú korában apaként sokat aggódott azért, hogy leánya sikeresen új családot tudjon alapítani. Aggodalma szerte foszlott, amikor bár távol a szülői háztól, ám mégis megszületett az új család, amely három gyönyörű unokával ajándékozta meg a nagyszülőket.
Büszke volt családjára, kiváltképp unokáira, akik rajongó szeretettel vették körül a Nagypapit.
Társaságban, baráti körben is szeretetre méltó, jó kedélyű, ember volt. Ő volt az origó, ő volt a hajtómotor. Szerette az embereket. Volt egy mondása, ami szintén jellemezte őt. Ha méltatlankodtak barátai, ismerősei vagy kollégái, hogy mikor látogatja meg őket, csak ennyit mondott: „én mindenhova elmegyek, ahová meghívnak”. Tanúsíthatom, hogy ez így is volt. 

Alapító tagja volt a Pályavasúti Szeniorok Baráti Társaságának. A rendszeres rendezvényeknek állandó és aktív résztvevője volt.
2010 augusztus 18-án feleségemmel meglátogattuk Őt és kedves feleségét Balatonfüreden. Felköszöntöttük 70. születésnapja alkalmából, és egy szép és emlékezetes napot töltöttünk együtt. Csatlakozott hozzánk Csilléry Béla barátunk is. Örültünk mindannyian egymásnak, de különösen annak, hogy Józsit a nyári aggasztó hírek után kicsattanó egészségben találtuk. Ekkor még tervezte, hogy az ősz folyamán baráti körben megünnepeljük a hetedik X-t. 

A sors közbeszólt. Szeptemberben következett a hanyatlás, műtét, vizsgálatok. Hírláncot szerveztünk, megkímélendő feleségét Marikát az aggódó telefonálók özönétől. A rossz hír futótűzként terjedt az országban, és Szombathelytől Záhonyig megannyi aggódó szív dobbant Józsi felépüléséért. Aztán jött a döbbenetes hír: nincs esély. Sokkoló és döbbenetes, egyben lesújtó volt a pillanat: szembesülni az elfogadhatatlannal, a véglegessel. 

Ekkor üzent nekem és feleségemnek, hogy ha van erőnk látni őt, meglátogathatjuk. Tudtam, hogy ez a búcsú ideje, rohantunk hozzá. Megtisztelt azzal, hogy rajtunk keresztül vett búcsút barátaitól, kollégáitól. Felejthetetlen, döbbenetes és felemelő utolsó találkozás volt. Gyenge, megfáradt beteg teste látványát megszépítette szép kék nagy szeme huncut mosolya, az érdeklődés barátok, kollégák és a vasút ügye iránt. Még viccelődésre is tellett tőle a halál árnyékában- hát ez is az ő emberi nagysága. A búcsúzáskor erőtlen keze meleg szorítása hosszú ideig nem engedett. Örökké őrizni fogom ezt a pillanatot.

Nem sokkal ezután jött a szívszorító hír: nincs tovább. December 16-a volt, a 60. születésnapom. Micsoda drámai egybeesés! Nem tudtam ünnepelni, szememet könnycseppek homályosították el.

Pál József  1941-2010