Az 1980-as években még nem lehetett megállapítani a születendő gyermek nemét. Ezért hát 81-ben azért szurkoltam, hogy fiú legyen, bár a kislánynak ugyanúgy örültem volna. Nagyon szerettem volna gyermeket, hiszen nagycsaládban nőttem fel. A feleségem terhessége akadálytalan volt, hála Istennek nem voltak komplikációk. Hamar eljött a szülés ideje. Október 20.-án bevittem e nejem a Vas utcai kórházba. Izgatottan vártam, mi történik.

Másnap reggel bementem dolgozni a munkahelyemre, és éppen telefonálni akartam, amikor jött a hívás: megszületett a kisfiam, Tamáska. Lélek veszejtve rohantam a kórházba. Anyuka hála Istennek jól volt, de a gyermek nem volt vele. A nővérek elvittek egy üvegfal mögé, és onnan nézhettem meg a kis jövevényt. Pólyában egy fekete hajú, fekete szemű, kerek arcú kisfiút mutattak. Aranyos volt. Kis kezecskéjén a karszalag a felirattal: Zsákai Tamás. Boldog voltam és alig vártam, hogy hazavihessem a kis családot.

Néhány napot még kellett várni, aztán végre hazamehettünk. Milyen az élet, a 8. emeleten laktunk, és éppen rossz volt a lift. Óvatosan feltornásztuk magunkat, és végre otthon voltunk.

Tamáska jó kisfiú volt. Nem sírt, hagyott minket aludni. A barátaink nagyon szerették volna látni, ezért egy kis házibulit csaptunk a 3. héten. Sokan kérdezték, nem zavarja majd a gyermeket? Én úgy gondoltam, hozzá kell szoknia, hogy vannak barátaink, társas életet élünk. Nem is volt semmi baj. Tamáskát este lefektettük aludni, mi pedig a barátainkkal csendesen tovább ünnepeltünk.

Nem sokat betegeskedett, néha egy picit felment a láza, de az idős gyermekorvos, Laci bácsi nem sok gyógyszert írt fel, nem volt híve a fölösleges gyógyszerezésnek. Laci bácsi egy igazi úriember, régi vágású orvos volt. Nagyon aranyos doktor bácsi volt, Tamáska is szerette.

Az első nyáron Tamással még nem mehettünk üdülőbe, ezért béreltünk a Balatonnál egy nyaralót Kenesén. Még csak 9 hónapos volt és őfelsége már fürdött a Balatonban. Ez rá is nyomta bélyegét a továbbiakra, mert megszerette a vizet és imádta a Balatont.

A nyaralásokat a Balatonszéplaki MÁV üdülőben töltöttük, ahol a kollégáim gyermekeivel együtt cseperedett az én palántám is. A barátaim gyermekei nagyjából azokban az években születtek, amelyikben Tamáska. A Lukács lányok Viki és Andi, Vígh Ani és a fiúk, Szelei Bélus és Dani, a Grémen Viktor állandó társai voltak a Balatoni nyaraláskor.

Igen jó hangulatúak voltak ezek a nyarak. A gyerekek mellett külön műsor volt a főzős hétvége, amikor is a barátainknak egy kondér finom ételt főztem. A gyerekek is nagyon örültek az eseménynek, hiszen kuriózum volt számukra. Az üdülőt nagyon szerették a gyerekek és a felnőttek is, hiszen 23 éven keresztül jártunk oda pihenni minden nyáron. Volt olyan is, hogy a tengernél voltunk nyaralni Spanyolországban. Haza jöttünk és Tamáska könyörgött: „Apu, menjünk le a Balatonra”. Nem lehetett nemet mondani. Tamáska ragaszkodott az üdülőhöz és az üdülővezető Marika nénihez, aki szintén a szívébe zárta a gyerekeket.

Tamáska már nem ismerhette az én szüleimet, mert a születése előtt meghaltak, így csak a testvéreim szeretetét élvezhette. Anyai ágon viszont a nagymama és nagypapa egyaránt nagy szeretettel fogadták Tamást, és bizony minden évben több hetet töltött Szlovákiában, Myjaván.

Tamás kétnyelvű lett, hiszen Anyuka szlovákul, én pedig magyarul szóltam hozzá. Nagyon érdekes volt megfigyelni, hogy soha nem keverte össze a nyelveket, amilyen nyelven szóltak hozzá, olyan nyelven válaszolt. A tudatosság azonban kb. 3 éves korában jött meg, amikor felismertem egy szlovákiai útról hazafelé, hogy Tamás tud fordítani. Ezt a komáromi hídon követte el, ahol a beszélgetésben rákérdezetem, ezt és ezt hogyan mondják a másik nyelven, és Tamás tudta. Innentől kezdve már tudatosan használta a nyelveket.

Örkénybe a nővéremékhez is sokat jártunk. Kezdetben a vasútállomáson a pályamesteri lakásban, később a faluban, saját házukban laktak. Tamás szerette a falusi életet. Kiment a kertbe, fára mászott, és anyukát nekem kellett fellocsolni, annyira féltette. Tamás sok időt töltött a kis műhelyben is, ahol fúrt, faragott valamit állandóan.

Tamáska még a kutyaólat is felavatta. A Foki kutya nagyon barátságos volt, alig volt kisebb Tamásnál. Nagy kutyaháza volt és Tamással nagy barátságban voltak. Szegény kutyus nagytermetű volt és azt is tűrte, hogy Tamáska lovagoljon rajta. Egy alkalommal kerestem Tamást a ház körül, nem találtam. Hívogattam, nem válaszolt. Már féltem, hogy kiment a vasútra, amikor észrevettem, hogy Foki kutya a kutyaólnál kívülről kedveskedik a kutyaól felé. Hát persze. Tamással helyet cseréltek, ő bemászott a kutya helyére, Foki pedig farkcsóválva nyilvánította ki háláját. Alig lehetett kicsalogatni Tamáskát a kutyaólból.

Sógoromnak volt a pályamesteri ház alatt pincéje és finom bora. Amikor lementünk hozzájuk látogatóba, sokszor segédkeztem a pincében. Egy alkalommal télen borfejtés volt napirenden. Tamáskát kioktattuk, hogy a pince nem kisfiúknak való hely, ha lehet, ne jöjjön le. Féltünk is egy kicsit, nehogy megkóstolja a bort. Öt éves lehetett, és nem bírta ki nélkülünk. Utánunk jött a pincébe. A lejárónál egy hordóra tettünk kancsót borral, és arra jártunk rá sógorommal. Tamáskát nem tudtuk visszaküldeni, megígérte, hogy nem lesz láb alatt. Nem is volt. Önkiszolgáló módon kóstolgatta a bort. Mi nem vettük észre, csak amikor felmentünk, láttuk, hogy kábul a fiú. Egy kicsit rosszul lett, émelygett a gyomra. Addig faggattuk, míg elárulta, hogy megkóstolta a bort és nagyon finom volt.

Egy alkalommal, amikor Örkénybe látogattunk, éppen ott folyt a vasútépítés. Mint vasútépítő mérnök, ismertem az ott dolgozó kollégákat. Tamással kimentünk megnézni a vasútépítő gépeket. Nagyon tetszett neki. Legnagyobb örömére felkéredzkedtem egy ágyazatrendező gépre Tamással együtt, így munkavégzés közben a gépen figyelhette meg a működését.

A vasút kicsi korától vonzotta Tamást. Alig tudott beszélni, de ha meglátott egy vonatot, lelkendezve mutatta és kiabálta: dia, dia, dia. Sokszor fordult elő, hogy hétvégén a nyakamba ültettem és kimentünk Rákospalota-Újpest állomásra vonatot nézni. Tamás megjegyezte a mozdonyok típusát, becenevét és alig lehetett elcibálni haza. A nyakba ültetést is nagyon szerette, sokszor az volt a gyakorlat, hogy a nyakamban ülve kellett vele futni.

Otthon is szeretett játszani. Gyakran vettük elő a modellvasutat, összeraktuk és órákon át játszottunk vele. A kedvence a Nohab mozdony volt, amelyik élőben is az egyik legszebb mozdony volt Magyarországon. Volt autópályája is, de a modellvasutat jobban szerette.

Esténként kellett vele birkózni. Azt imádta, hogy aput két vállra fektethette, arra nagyon büszke volt. Aztán elalvás előtt meséltem neki és énekeltem. Szerette az éneklést, sokszor kikövetelte magának. A kedvence volt a „Lovamat kötöttem…” és a „Csitári hegyek alatt” c. népdalok. Ezekre édesen elszenderedett és elaludt.

Megtanítottuk biciklizni. Először egy három kerekű, sárga biciklit kapott. Úgy hajtotta, alig lehetett vele a tempót tartani. A balatoni nyaraláshoz is levittük a bringát. Tamáska nagyon mozgékony gyerek volt, mint a gyík, pillanatok alatt eltűnt. Egy alkalommal hiába volt bezárva az üdülő kapuja, Tamáska megtalálta a módját, hogyan lehet kimenni. Eltűnt a szemünk elől. Nem kis ijedtséget okozott. Riasztottuk a barátainkat és elindultunk megkeresni Tamáskát. Nagy nehezen az üdülőtől több száz méterre találtuk meg, hála Istennek nem esett baja.

Másik alkalommal a Balaton partján napoztunk, fürödtünk barátainkkal. Nagyon kellemes hely volt, szemben az üdülőnkkel, csak át kellett menni egy kis parkon. Jó hely volt azért is, mert volt büfé, és kölcsönző, ahol vízi sportszereket lehetett kölcsönözni. Rendszeresen jártunk vízibiciklizni, sőt ott tanultam meg szörfözni is. Lehetett kölcsönözni kajakot is.

Tamáska már lehetett vagy 6-7 éves, amikor kérte, hogy kajakozhasson. Szépen kiokosítottuk, hogy meddig mehet a kajakkal, a mélyvízbe ne menjen, maradjon part közelben. Tamáska elindult, és mi a partról figyeltük, mit művel. Eleinte szépen evezett a parttal párhuzamosan. Megnyugodtunk, hogy milyen okosan használja a kajakot. Aztán egy szemvillanás alatt eltűnt a szemünk elől. Kutattuk, kerestük, de a gyerekek nagy zsivaja közepette a kiabálásunkat sem hallhatta. Egyszer csak észre vettük, hogy bőszen evez Balatonfüred felé. No, ennek fele sem tréfa, gondoltam, és gyorsan béreltem én is egy kajakot. Utánaeredtem, és a mélyvíznél utolértem. Annyira belemerült az evezés élményébe, hogy se nem látott, se nem hallott. Ő maga is meglepődött, amikor megállítottam, nem akarta elhinni, hol van.

A szép gyermekkor hamar véget ért. A bölcsőde és az óvoda is ott volt a lakótelepünkön így kényelmesen, sok utazás nélkül meg lehetett oldani az életet. Tamáska hét éves korában iskolába ment. Addigra nagyobb lakásba költöztünk, az iskolával szemben. Jó természetű kisfiú volt, hamar barátkozott és beilleszkedett az iskolai közösségbe. Sajnos, az iskola elkezdésével abba kellett hagyni a dzsúdót a BVSC sportklubban, időben nem tudtuk összeegyeztetni.

Harmadikos lehetett, amikor egy alkalommal bekérette a tanárnő az Anyukáját. Kiderült, hogy az egyik szünetben Tamáskát a folyosón lévő ruhásszekrénybe bezárták a gyerekek és nem engedték ki. Tamáska először békésen kérlelte, hogy engedjék ki, de a többiek csak kinevették. Nem tudták, hogy dzsúdózni tanult, különben meggondolták volna, hogy bezárják. Tamáskának elfogyott egy idő után a türelme és egy rúgással kinyitotta a szekrényajtót. Az ott röhigcsélő egyik gyereket megütötte a szekrényajtó. addigra egy tanár is elő került, aki csak azt látta, hogy a sérült gyerek vérzik, Tamáska meg jön ki a szekrényből. Sajnos a tanítók nem álltak a helyzet magaslatán. Nem hittek Tamásnak, és ezért őt büntették meg. Hiába reklamáltunk. Ugye ha nem eldönthető a bűnösség kérdése, akkor mindkét résztvevőt illik megbüntetni. Helyette azt bizonygatták, hogy Tamáska gengszter módon sérülést okozott a fiúnak. Nem hagyhattuk annyiban a dolgot, Tamást kivettük az iskolából. Átvittük a szlovák tannyelvű iskolába, ahol teljesen más légkör uralkodott, és hamar megszerette.

Egyetlen hátránya az volt, hogy a város másik végére kellett hordani Tamást, majd elkészült az új iskola az Árpád hídnál, amelyik korszerű és sokkal közelebb volt a lakásunkhoz.

Az iskola jó volt, a nyelv nem okozott problémát. Itt döbbentem rá, hogy a gyerekeket hogyan tanítják. Valami őrült tanrend szerint pld. matematikából a síkidomokat a halmazelméletből vezették le, miközben egyszerű definíciójuk van. Tamáska egyedül tanult otthon, természetesen, ha gondja támadt, megbeszéltük.

Időközben sajnos, a család felbomlott, a szülők elváltak, de továbbra is szívükön viselték Tamáska sorsát új társaikkal együtt.

Egy alkalommal nem boldogult a matek házi feladattal. Megnéztem én is, nem tűnt egyszerűnek. Megnéztem a füzetet és a könyvet is, hogy lássam, miként tanulták a feladat megoldást. Iszonyú nyakatekert módon. Elhatároztam, megtanítom Tamást arra a feladat megoldási módszerre, ahogyan még én tanultam. Tiszta papír, felírjuk az ismert és ismeretlen tényezőket. Keresünk olyan matematikai összefüggést, amelyik mindkét tényezőcsoportot tartalmazzák. Az egyenletet rendezzük az ismeretlenre, majd megoldjuk. A megoldást visszahelyettesítjük a képletbe és ellenőrizzük a megoldás helyességét. Tamáska szeme felcsillant. „Apu, ez ennyire egyszerű?”- mondta tágra nyílt szemekkel. „Igen kisfiam, ennyire egyszerű. Próbáld meg ezzel a módszerrel megoldani a feladatokat”- tanácsoltam neki.

Tamáska hozzá látott, majd kis idő után széles mosollyal jött. „Apu, képzeld, megoldottam, ellenőriztem és jó lett”-- mondta sugárzó arccal. Én is megnéztem, tényleg jó volt. Megdicsértem.

Másnap vártam a becsapódást. Tamáska jött haza lógó orral. A matek tanárnő beírt az ellenőrzőbe. „ Apuka ne oktassa más módszerrel a gyermeket, mint az iskolai tanrend”- szólt a szigorú felszólítás. azt tanácsoltam Tamásnak, ezen túl oldja meg mindkét módszerrel a feladatokat, de a füzetbe csak az iskolai módszer szerint megoldást írja. Ez bevált. Én viszont iszonyúan mérges lettem a tanárnőre és elhatároztam, hogy a szülői értekezlet után megkeresem. Így is történt.

A szülői értekezlet végén odasomfordáltam a fiatal tanárnőhöz és bemutatkoztam. „Á, maga az az Apuka, aki eltérő módszerre tanítja a gyermeket?”- vonta össze a szemöldökét. „Igen én vagyok. De engedtessék meg, hogy megkérdezzem, tanárnő hány évig tanult matematikát?”- kérdeztem viszonozva a szigorú tekintetet. A tanárnő egy pillanatra meghökkent, majd kisvártatva felelt. „Hát, ha mindent összeadok, akkor 17 évig” válaszolta. Elnevettem magam. „Kedves tanárnő, én 20 évig tanultam matematikát, miért gondolja, hogy az én tudásom silányabb az önénél?” Meglepődött, hebegett, habogott, majd kivágta magát: „A matematikát tudni kell, nem érteni”- mondta az épületes marhaságot. Nos, oktatóra fogtam a dogot, és felvilágosítottam arról, mi a különbség a verstanulás és a matematika között. Persze nem egyeztünk meg, de békességgel elváltunk. Féltem, nehogy a gyereken álljon bosszút. Meg kell hagyni, rendes volt, Tamással nem éreztette a közöttünk kialakult vélemény különbséget, kerülte a bosszúállást.

Az iskolai évek szépen, nyugalomban teltek. Tamás télen sí táborba ment, nyáron diáktáborba, és nem történt vele semmi rendkívüli.

A doktori disszertációmat 1995-ben a Gdanski Műszaki Egyetemen védtem meg. A védésre kollégáim elkísértek és eljött velem Tamáska is. Nagy élmény volt ez az utazás számára, mert elkértem a MÁV Vezérigazgatói szalonkocsit, és azzal utaztunk, teljes ellátással a kocsiban. Gdanskban szállodában laktunk, és a védés napján izgatottan indultunk az egyetemre. Tamáska legalább annyira izgult, mint én. A teremben sokan voltak. Amikor lefutott a védésem orosz nyelven, a bizottság elnöke megkérdezte, hogy milyen nyelven tehetnek fel kérdéseket. Megleptem a válasszal: angol, német, orosz, lengyel, szlovák vagy magyar nyelven várom a kérdéseket. Egy kikötésem volt: válaszolni oroszul vagy magyarul fogok. Elfogadták. Brilliánsan sikerült az egész és az eredmény is kifogástalan volt: egyhangúan ítélték meg a doktori címet.

Sorban jöttek gratulálni a jelenlévők. A legjobban szíven ütő, és szívet melengető gratulációt a kisfiamtól kaptam, amikor azt mondta:”Drága Apukám! Gratulálok neked és nagyon büszke vagyok rád!”.  Elolvadtam, az én fiam ilyet még életében nem mondott. Itt éreztem meg igazán az apaság felemelő érzését.

A középiskolát a Színyei Merse Pál Gimnáziumban végezte, amelyik közel volt a munkahelyemhez. Az önállóságra nevelés nem ment nehezen, mert Tamásnak volt affinitása az önállósághoz. Kapott bankkártyát, a zsebpénzt a kártyára utaltam. Az otthoni munkában is megmutatkozott az önállósági törekvés, készített magának kaját.

A középiskola után a Pázmány Péter Katolikus Egyetemre járt. Teljesen önállóan intézte a dolgait. Közben új lakásba költöztünk Zuglóba.

Egy alakalommal még nem voltunk otthon a munkából, amikor Tamáska hazaért. Nagyon éhes lehetett, mert nekiállt ételt készíteni. Nem tartott be egy aranyszabályt, és a serpenyőben lévő olaj begyulladt. Az én drága kisfiam megijedt, lekapta a serpenyőt és a mosogatóba dobta. A konyhát összefüstölte, a fröcsögő olaj összekente. Nejem ért haza előbb és hívott gyorsan telefonon. Megesketett, hogy nem bántom Tamáskát és elmondta mi történt. Persze, hogy nem bántottam, de az oktatást az olaj viselkedéséből nem úszta meg. Szerencse, hogy nagyobb baj nem történt, bele sem mertem gondolni, hogy leéghetett volna a lakás, vagy Tamásnak komolyabb baja esik. A legközelebbi festéskor eltüntettük a serpenyőtűz nyomait, csak az emlékezetünkben maradt meg.

Az önállósodás megtanulása meghozta gyümölcsét. Nagyon büszke voltam, amikor Tamás az egyetem elvégzése után újságolta, hogy önállóan ment állásinterjúra és elnyerte az állást.

Tamás egy jó természetű, barátságos, kellően óvatos személyiség. Büszke vagyok arra, hogy ilyen nagyszerű embert faragtunk a kis palántából. Nagyon remélem, hogy társával kitartanak az idők végezetéig és egymás oldalán megtalálják a Boldogságot.