Tanyán nőttem fel, ott nevelkedtem 15 éves koromig. A tanyasi élet, az ott megélt élmények és tapasztalatok hozzájárultak ahhoz, hogy önállóan gondolkodó és cselekvő ember legyek. 15 éves koromtól nagyvárosokban éltem.
Az akkoriban csodált Budapest négy éve után Leningrád (ma Szentpétervár), öt év egyetem, majd haza Magyarországra. Még három évet szüleimnél, Örkényben laktam, aztán a családalapítás, a munkahely Budapesten kínált lehetőséget. Bár fiatalon élveztem, de soha nem tudtam igazán, mélyen megszeretni a nagyvárosi életet. Aztán második házasságom elhozta a régen vágyott falusi életet, tizenkilenc év budapesti lakás után leköltöztem vidékre, falusi ember lettem. Ez az én világom, itt otthon érzem magam. A természet közelsége, a családi ház és a nagykert a szabadság érzését élteti bennem.
Gyermekeimnek sokat meséltem a tanyasi életről. Egyszer megkérdezték tőlem, mi lenne, ha valami oknál fogva nem tudnánk ennyi mindent vásárolni a boltban, mondjuk, nem lenne elegendő élelmiszer. Ők bizony alighanem éhen halnának, én azonban nem. A kert elég nagy. A burgonyát meg tudjuk termelni benne, még a tyúkoknak való kukorica is megteremne talán. Nevelnénk csirkéket, szaporítanánk és lenne tojás meg hús. Ha tudnánk búzát szerezni, még kenyeret is tudunk sütni. Szóval, ha szerényen is, de megélnénk. Úgy ahogyan a szüleink, nagyszüleink túléltek világháborúkat, forradalmakat, gazdasági világválságot.
A II. világháború előtt a tanyánk az élet forrása volt. Édesapám jól döntött 1919-ben-amikor házasságkötése előtt megvette a tanyához tartozó földet Örkényben a Hosszúföldeken, és ott álmodta meg a család életét. A két hold föld közepén egy halom állt, és oda építette meg Apukám a tanya épületét, a fészert, az ólakat, az istállót és a kamrát. A tyúkudvarban kemence is épült. A tanya egy km-re volt a vasútállomástól, és kb. három km-re a falu központjától.
Édesapám iparos ember volt, géplakatos. A tanyasi házat eleve hajópadlóval építette meg, ami bizony a parasztházaknál ritkaság volt, helyette az olcsóbb döngölt agyagpadlót építették akkoriban. Mesélte, hogy nem nagyon volt pénze építkezésre. Egyszer a faluban járva a Tüzép előtt megszólította a tulaj, egy zsidó ember. „Na, kis Zsákai, hallom nősülni készülsz. Aztán hol fogtok lakni?” Apám jól ismerte a tulajt, és nevetve válaszolta „Hát, ha felépül a tanyám, majd ott. De egyelőre nincs elég pénzem”. A tulaj behívta Apámat és ajánlatot tett neki. „Ide figyelj, én adok neked építőanyagot, elviheted. Az árát majd kifizeted, amikor tudod.” Apám meglepődött, de elfogadta. Hát így épülhetett fel a tanyán a házunk.
Az akkori viszonyok között egész jól sikerült: két nagy lakószoba, konyha és gang. Ez volt a főépület. Mellette épült disznóól, tyúk és szárnyas ól, valamint a fészer. Külön épületben épült meg az istálló és a nagy éléskamra. A főépületet és az ólakat hatalmas akácfák ölelték körbe, az udvaron két hatalmas eperfa adott hűs árnyat. A főépület előtti udvarban virágoskert, és a kút helyezkedett el. Mellette az ólakkal egy területen a tyúkudvar. A főépület előtti udvar mögött az én játszóudvarom volt, végül a tyúkudvar végében külön az istálló és a kamra, mögötte az illemhely. Nagyon kompakt volt az egész, logikusan megtervezve és szellősen, tágasan megépítve. Az egészet kerítés vette körbe, és az egyes udvarok is kerítéssel voltak elválasztva egymástól.
Sajnos, fürdőszoba abban az időben nem volt divat, így hát maradt a lavór. Miután a külterületen épült fel a házunk, villany sem volt, mert csak saját költségen lehetett volna bevezettetni, de az igen drága lett volna. 1961-ben vezettük be a villanyt, addig petróleumlámpa adta a világítást.
A mi tanyánkkal szomszédosan épült fel Anyám testvérének a tanyája, így hát nem voltunk egyedül a pusztaságban.
Az életterünk a birtok közepén helyezkedett el. Tőle északra a vasút felé szőlő, gyümölcsös, majd szántó határolta. Délről szőlő, gyümölcsös, konyhakert, kaszáló (a Lapos) és szántó helyezkedett el. Jól látható, hogy olyan összetétele volt a birtoknak, amely alkalmas volt a bor és gyümölcs, a zöldség, a kenyérnek való gabona, a krumpli, és az állatoknak nélkülözhetetlen szemestakarmány és széna előállítására. Mondhatni úgy is, hogy kerek-perec volt.
Apukám a MÁV-nál dolgozott Budapesten 1961-ig, amikor is nyugdíjba vonult. Anyukám gondoskodott a családról és a tanyáról. A gyerekeket is bevonták a tanyasi feladatokba. Nekem volt saját veteményes kiskertem. Már 7 éves koromtól a szárnyasokat én etettem, készítettem nekik az ételt. Apám 10 éves koromban a 20 literes permetezőt félig töltve a hátamra adta, és be kellett permeteznem néhány sor szőlőt. Aztán 10 éves koromtól már a disznóól is az én feladatom volt a tyúkudvar rendben tartásával együtt.
Érdekes, hogy nem volt megterhelő, a kis házi munka mellett az iskolai házi feladatot is elvégeztem, és délután tudtam menni, focizni a falu végére.
Nyári szünetben is az állatok miatt reggel 6-kor volt ébresztő. Kivackoltam magam az ágyból, és a reggeli hűvösben kiültem a gangra, melegedtem a felkelő nap sugaraiban, onnan néztem a harmatos fű csillogását. Lassan összeszedtem magam és mentem etetni a tyúkokat, libákat, kacsákat. Külön élvezettel vágtam össze a répalevelet és kevertem össze kukoricadarával. Az illatát most is érzem. Etetés után anyukám friss tejeskávét tett az asztalra, és valamilyen süteménnyel, vagy kaláccsal vertem el az éhséget.
A délelőtt általában munkával telt, de 11 óránál tovább nem volt szabad dolgozni a meleg miatt. Ezután szieszta következett délután 2 –ig., közben anyukám finom ebédet készített. Utána szabad voltam, mehettem strandolni, vagy focizni a társaimmal illetve a szomszéd tanyán élő unokatestvéremmel, Ferikével. Kerékpározni is szerettünk.
Amikor Pestről rokon gyerekek nyaraltak nálunk, akkor csak az állatok etetése volt feladat, a többi időt játékkal tölthettük. A játékudvar csak a miénk volt. Ott volt két almafa, orgonabokrok.
A Laposon, amely kaszáló volt kialakítottunk egy kis focipályát. Nagyon jó volt ott rúgni a bőrt, a falusi gyerekek is szívesen kijöttek. Ha elfáradtunk, a rét közepén lévő kis tóból frissítettük fel magunkat. Télire a rét megtelt vízzel, befagyott és csodálatos korcsolyapályánk volt.
Édesapám nagyon rendszerető, akkurátus ember volt. Öreg korában is nett, jól öltözött volt. A tartása példaértékű volt. Azt mondták a faluban, hogy Zsákai bácsi úgy megy, mint a hétszentség. A fűnek is úgy kellet nőni, ahogyan ő akarta. Nem véletlenül hívták a faluban a tanyánkat zöld oázisnak.
Érdekes volt, hogy a nagy rendcsinálás napja szombat volt. Ekkor a nagyudvart, a tyúkudvart is teljesen fel kellett takarítani, gaztalanítani. A vasúttól a tanyára vezető utat le kellett kaszálni. Apám itt tanított meg kaszálni, amit soha nem felejtettem el.
Szombati napon végeztük a ház körüli javítási munkákat is. Kerítés javítás, kapu javítás, cserép igazítás, és minden más, amire szükség volt, hogy a tanya működőképes maradjon. Vasárnapon nem volt szabad dolgozni. Délelőtt általában moziba mentem az unokatestvéremmel. Ehhez nekem kellett az inget, a nadrágot kivasalni és a cipőt kipucolni. Ilyenkor mindig kaptam egy Ft-ot fagylaltra. Miután egy gombóc 50 fillérbe került, mindig csak egy gombócot ettem, így maradt a következő hétre is egy gombócra való. Ebéd után a sziesztát követően vagy focimeccsre mentünk, vagy Apámék barátait, vagy nővéreméket. látogattuk meg.
A társasági élet sem volt hiányos a tanyasi életben. Jeles napokon mindig vendégsereg jött össze nálunk, és természetesen mi is mentünk köszönteni az ismerősöket, rokonokat. A legnagyobb vendégség mindig disznóöléskor volt. Olyankor összejött a nagyobb család és általában nagy dínom-dánom követte szegény disznók kimúlását, lévén hogy mindig kettőt vágtunk. Édesapám szerette a vendégeket. Egyedül soha nem ivott, pedig évente 40-50 hektó finom bor is termett. A bor olyan jó volt, hogy a pesti kocsmárosok versengve, nagy tételben vették meg.
Apám, ha szeretett volna inni, kiállt a föld végében a kocsiútra és levadászott egy arra járó gazdát. Addig beszélt neki, míg az beadta a derekát, és bejött a tanyára. Apám ránézett Anyukámra, és az tudta mi a dolga. Szalonna, kolbász került elő kenyérrel, savanyúval. No persze meg a bor. Jóízűen falatoztak, iszogattak. Apám nagyon bírta a bort, nem lehetett berúgatni. Egy idő után a vendég nem tudott szabadulni.
Legtöbb esetben a vizit úgy végződött, hogy apám berakta a vendéget a lovaskocsi saroglyába, rácsapott a ló farára, és az hazavitte a gazdáját.
Nehezebb volt a helyzet a helyi pályamesterrel. Bakinak hívták és nagyon szerette a bort. Apám jó barátságban volt vele, nem ritkán volt vendég a tanyán. Hajtókával ment vonalbejárásra, és ilyenkor megállt a tanyánknál, apám megkínálta. Egy alkalommal igen jól érezte magát a pályamester úr. Merev részegre itta magát. Nem volt mit tenni, Apám elővette a tragacsot, a Bakit felfektette a tragacsra és hazatolta a vasútállomásra. A hajtóka kint maradt a pálya mellett, másnap a Baki küldött érte.
Sok munkával, biztos megélhetést nyújtott a tanya. A szűk keresztmetszet mindig a pénz volt, de a szüleim okosan megoldották. A megtermelt fölösleg értékesítése kiegészítette Apám keresetét. Soha nem hallottam őket panaszkodni. Mindig azt mondták és azt tanították: „Kisfiam, segíts magadon, az Isten is megsegít”.
Szép és tartalmas gyermekkorom volt. A tanyasi élet megtanított a talpon maradásra, arra, hogyan lehet nehéz helyzetekben is túlélni. Jó útravalót kaptam az önálló élethez.
Ceglédbercel,2020.december 07.