„Ahhoz, hogy valakit megszeressünk, egy perc is elég.

Ahhoz, hogy valakit elfelejtsünk, egy élet is kevés.

Ne feledd, az élet bármilyen mostoha, szeretni megtanít, de feledni soha.”

Ezek a gyönyörű és igaz sorok adták tudtul a világnak, hogy szeretett barátunk, iskolatársunk, a nagyszerű anya, feleség, nagymama és testvér, földi útjának végére ért, és megtért oda, ahonnan érkezett.

 Kedves Gyászoló Család!

Tisztelt gyászoló gyülekezet!

Kedves Barátaim!

Mennyire igaz az idézett gondolat. Ezekben a mindannyiunk számára fájdalmas percekben is az első gondolat a szereteté, amely körülvette Györgyikét, és amiben részünk volt az Ő társaságában. Hosszú volt az út, amelyet végigjárt, ám nem elég hosszú ahhoz, hogy élete gyümölcsét jóízűen elfogyassza.

Györgyike 1950. augusztus 18.-án Balatonedericsen látta meg a napvilágot, majd állomásfőnök édesapja hivatása Badacsonytördemic-Szigliget állomásra szólította a családot, nővérével együtt. Itt szívta magába a vasút illatát, itt szokott hozzá a vonatok zenés zakatolásához.

Emlékszem a felnőtt út elejére. Hiszen Györgyikével 1965-től egyazon középiskolában, a budapesti Pályafenntartási és Vasútépítési technikumban tanultunk. Kedves férje jó barátom, osztálytársam, sőt padtársam volt. Györgyike egy évfolyammal előttünk járt. Mint serdülő ifjak, kíváncsian kacsingattunk a lányos osztályok felé.

Györgyike jó barátságot tartott az új tapolcai és környékbeli technikumi tanulókkal, akikkel mindig együtt utaztak haza és vissza Pestre. Férje, Józsi is így ismerkedett meg vele, és kerültek jó barátságba. Györgyike kiemelkedő szépségű leány volt, Józsival mi is sokszor fordultunk meg az osztályterem előtt, hogy megcsodálhassuk Györgyikét és társait.

A középiskolai tanulmányok befejezése után mindketten a MÁV Tapolcai Pályafenntartási Főnökségén helyezkedtek el, ahol kapcsolatuk megszilárdult. Józsi diplomaszerzését követően, amikor is 1974-75-ben angyalbőrbe bújt, 1974 karácsonyán eljegyezték egymást, majd 1976-ban örök hűséget esküdtek egymásnak.

Az élet tehát úgy hozta, hogy a középiskolai ismeretség üde bimbóiból szerelem virágzott Györgyike és Józsi között, amelynek eredményeként egy kedves, szeretetben és egyetértésben élő család született. A család életét megkoronázta 1976-ban Cecília kislányuk születése. Sok megpróbáltatás, egészségügyi probléma vette ekkor kezdetét, azonban Györgyike életkedve és jó hangulata, minden megpróbáltatáson átsegítette a családot.

A család sokat utazott, szerették a kirándulásokat.

1982-ben a bulgáriai kirándulás meghozta a gyümölcsét. Karácsonykor megszületett a kis Jocó. Nagy örömmel és büszkeséggel töltötte el Györgyikét, hogy lánya és fia is van. Szépen nevelte őket és jó anyaként gondoskodott róluk. Ennek következménye lett az is, hogy az 1986-ban vásárolt Várvölgyi birtokon igazi családi paradicsomot alakítottak ki Józsival. A későbbi nagy baráti találkozások színhelyéül is ez a birtok szolgált.

Családjával szívesen utazott az Osztrák Alpokba, szép tájakkal, hegyi tavakkal ismerkedni, amivel soha nem tudott betelni. Ekkor lett második nagy szerelme és élete végéig szíve csücske, Ausztria. Ennek ellenére élete egyik legnagyobb élménye a 40. születésnapján érte. Vasutas barátaival ekkor kezdődött az a vonatos utazás, ami először Olaszországba irányult. Velence, Róma, Palermo lenyűgözték. Az ünnepnapon Palermóban kiválaszthatta élete legszebbnek titulált fülbevalóját. Ezt az utat még nagyon sok követte. Lenyűgözték a svájci Gleccser vasúton tett utazások, a városok, a tavak látványa.

Nagyon szerette az újonnan felfedezett területeken az ínyenckedést. A finom ételek és borok fogyasztása mindig izgalomba hozta. Élvezettel, és nagy átéléssel kóstolgatta más népek nemzeti eledeleit, italait.

Györgyike állatszerető ember volt. 1991-ben ismerkedett meg és szeretett bele az Uszkár kutyába. Fia kérlelő szavait hamar tett követte, és a növekvő kamaszok mellé a családi otthonba került kiskutyával újból kiélhette anyai gondoskodását. Bogár nevű kutyusuk négylábú családtag lett. Sétáihoz csinosan felöltözve, kisminkelve indult. Ebbéli igényességéből és elveiből soha nem engedett.

Élete egyik nagy változása és kihívása 1995-ben érte, amikor férje műszaki igazgatóhelyettes lett, és munkája miatt heti több napot volt távol a családtól. Györgyike ezzel azt is tudomásul vette, hogy megkezdődik a nagy vonulás. Férje gyakori távolléte, a nagy feladatok, az elfoglaltságot jelentő munkák árnyékában azonban észrevette, hogy ezzel kinyílt és kitárulkozott előtte is a világ. Lehetőséget érzett arra, hogy szabadsága alatt elkísérhette férjét nagyon sok hazai és külföldi útjára. Szerette az újat, a szépet. Különösen a Veronai utakat kedvelte, és ott élvezettel kortyolgatta a jó Vailpolicellai Amarone borokat.

1997-ben fia, kis Jocó a győri Bencés Gimnáziumba került, majd 1999-ben lánya férjhez ment, és ők is Győrbe költöztek. Ez utóbbi, hogy hirtelen kiürült a ház és egyedül maradt a hét nagy részében, nagyon megviselte Györgyikét. Szerencsére a kiskutya Boguska, és a Várvölgyi birtok közelsége átsegítette a holtponton. Szeretete a kutya iránt még inkább megnövekedett.

2004-ben új boldogság köszöntött be Györgyike és a család életébe: megszületett első unokája Zsófi, akivel sok boldog időt töltött együtt.

2007-ben – születésnapján – beérett a várva várt boldog nyugdíjas élet kezdete.

2008-ban megérkezett az új négylábú családtag: Vacak.

A szépen fejlődő, növekedő kis unoka és az új kiskutya barátkozása, játéka, hangos kacarászásba és ugatásba torkollott. Nagy élvezettel nézte őket és boldog volt.

2013-ban, a Madridi útjuk során derült fény, hogy valami nincs rendben az egészségével. Betegségének kutatása nehézkes volt, mert amit lehetett titkolt és nem panaszkodott. A nem egyértelmű diagnosztizálás, illetve következtetések után lehangoló volt hallani agysebész barátjuk kijelentését, hogy sajnos komoly a baj.

2015–re már nagyon megingott az egészsége. A fia esküvőjén már fáradtabban, de még boldogan táncolt férjével. Ez volt az utolsó rendezvény, ahol ezt megtette.

Sajnos, 65. születésnapja előtt tudta meg a végleges diagnózist, hogy ALS kórban szenved. Ez a gyilkos kór, alattomosan és lassan őrölte fel. Ősszel a kezelések miatt intézetbe került, de haza már csak látogatóba mehetett. Ezek is ritkultak. Vigaszt, csak férje kitartó és fáradhatatlan ápolása, szeretete, és kiskutyája mindennapi látogatása jelentett. Még erőlködve sétálgattak a parkban, majd kerekesszékbe került, és lassan már egyedül enni sem tudott. Mielőtt a beszédje is megszűnt volna, még volt ereje elmondani férjének végakaratát, kívánságát.

Sajnos, már nem élvezhette nagymamai szerepét második kis unokája, Marcika érkezésével. Az ő fejlődését, növekedését, már csak képeken követhette. Első személyes találkozása Marcikával 2017 karácsonykor történt. A tavaszi találkozás már megerőltető volt számára.

Tudata színtiszta maradt, és sokszor látszott szemeiben a rémült felismerés, hogy innen már tényleg nincs visszaút. Rosszullétei szaporodtak, és az Intézetet vezető Somogyi Katalin doktornő kitartó kezelése többször még visszarántotta a halál küszöbéről. Nagyon sok időt töltött férje az ágyánál a doktornővel, és amikor már a pépes ételt sem tudta lenyelni, már csak az infúzió maradt. Minden nap hang nélkül úgy búcsúzott tőle férje, hogy lehet ez volt az utolsó élő találkozásuk?

2018 június 19-én délután 4 órakor egy vigyázó, meleg ölelés és hitvesi puszi után férje látta Györgyike szemei sarkában, a megjelenő könnyeket. Érezte, hogy ezzel elköszönt tőle, a gyerekektől, családjától, kiskutyájától és a földi élettől.

Másnap hajnalban - 3.45 kor - csendesen elaludt és végleg megpihent. Egy szép és tartalmas élet véget ért.

Betegsége ideje alatt többször meglátogattuk, amíg otthonában lehetett. Bár tudtuk, hogy menthetetlen kór tartja rabságban, örültünk egymásnak. Férje Józsi önfeláldozóan, példamutatóan, nagy-nagy szeretettel gondozta Őt. Mi azonban láttuk szemében a keserűséget, a tehetetlenség dühét, és féltettük, nehogy neki is baja essen.

Szomorú szívvel emlékszem vissza barátságunkra.

Baráti kapcsolatunk ezelőtt három évtizeddel még inkább elmélyült, hiszen a gyerekek felnőttek, jobban tudtunk időt szakítani a baráti kapcsolatok ápolására. Egy kis baráti társaság alakult ki, amelyik a mai napig rendszeresen találkozik, és bár már megfogyatkozva, de töretlen szeretettel és megbecsüléssel egymás iránt gyakran együtt van.

Györgyike oszlopos tagja, sőt bizonyos értelemben középpontja volt a társaságnak. Szépségénél csak a lelke volt nagyobb. Egyenes, szókimondó jellem volt, aki nem kertelt, nem ármánykodott, de mindenkor nagy szeretettel és tisztelettel volt barátai iránt. Igazán lehetett számítani rá, mint ahogy kedves férjére, Józsira is. Nem csodálkozom egy percig sem, hogy egymásra találtak. Lelkileg, érzelmileg és jellemileg is Györgyike és Józsi egyek voltak.

Emlékezetes napokat töltöttünk a család Várvölgyi kis szőlőbirtokán, ahol Györgyike tökéletes háziasszonyként kényeztetett bennünket. A gyönyörű környezetben a reggelire frissen fogyasztott langalló, a jóízű beszélgetés mellett volt a legfinomabb. Emlékszem a meghitt, csillagfényes beszélgetésekre a présház előtt, a finom Zsöllye dűlői borok kíséretében elköltött vacsorákra, vagy a szüretekre, ahol Józsi barátommal mesélt történeteinket kis Jocó, a kedves fia, mint valami mirákulumot szívta magába. Azt hiszem, ezek a beszélgetések vezettek el odáig, hogy ugyanazt a szakmát választotta, amit mi. Nem kis büszkeséggel töltött el, hogy kis Jocó a BME-n sikeresen megvédett doktori disszertációjának egyik bírálója lehettem. Nem esett messze az alma a fájától.

Emlékszem azokra a közös nyaralásokra, amelyeken Györgyike önfeledten és szeretetteljesen adta át magát a társasági örömöknek. Balatonszéplakon, ahol nagy főzésekkel egybekötve töltöttünk feledhetetlen napokat. Itt ismertük meg az első kis unokát, akit a nagymama nagy szeretettel és figyelemmel dédelgetett. Vagy az Adriai nyaralások, amelyek bővelkednek közös szép élményekben. A legnagyobb vágya az volt, hogy a Kotori öbölben nyaraljunk. Az álom megvalósult, és Györgyike szinte minden találkozásunkon felidézte a Tivatban eltöltött szép napokat.

Györgyike vidám, jó hangulatú ember volt, aki nem hagyta szunnyadni a jókedvet társaságban sem. Nagyon számolgatta és észben tartotta a középiskolai osztály találkozókat is. Szeretett újból találkozni és mélyen elbeszélgetni volt osztálytársaival, barátaival is.

Sajnos, ezek az élmények már csak bennünk élnek tovább és ápolják szeretett barátunk emlékét. A mi életünk is megváltozik, és már nem jönnek soha vissza azok az örömteli pillanatok, amelyeket együtt éltünk meg.

Drága Györgyike!

Megtört szívvel búcsúznak most tőled szerető barátaid. Emléked szívünkbe égetted kitörölhetetlenül, és mindörökké velünk maradsz. Találkozol néhány, már korábban eltávozott barátunkkal, akik majd vigyáznak rád és elkalauzolnak az égi világ virágos kertjében. Mi még maradunk egy kicsit, ápoljuk emlékedet, aztán majd egyszer újra együtt leszünk. Ígérjük, hogy férjedre, Józsi barátunkra vigyázunk. Addig is nyugodj békében, legyen könnyű a föld neked!

Isten veled!

 Ceglédbercel, 2018. június 23.