A sors kegyetlen. 71 éves vagyok, súlyosan beteg, csapkodnak a villámok körülöttem, szedi áldozatait az élet.Tegnap csörgött a telefon. A szilveszteri készülődést szakította meg. Fonzi feleségének, Mártikának ijedt, dermesztő hangja hallatszott a telefonban: „Fonzi meghalt” suttogta fájdalmasan.

Először ürességet éreztem, majd nem tudtam megállni, hogy a könnyeim elöntsenek. Hihetetlen a hír, Fonzi egészséges, sportos, minden devianciától mentes kiegyensúlyozott életet élt. Családja szerette, tisztelte és ő is szerette az övéit. Különösen az unokáit, akikről nagyon nagy büszkeséggel beszélt.

Éppen terveztük a soron követező találkozásunkat a bableves partira. Ugyanis egy alkalommal, több éve már, együtt dolgoztunk egy nemzetközi projekten. Ö Törökbálinton én pedig Ceglédbercelen élek. Úgy döntöttünk, hogy félúton találkozunk minden héten, és egy jó bableves kíséretében megbeszéljük a munkaügyeket. Aztán az 1 évig tartó projekt véget ért, de a bableves partikat továbbra is megtartottuk, havonta-kéthavonta. Az Újhartyáni vendéglő a törzshelyünkké vált. Sajnos az októberi találkozásunk az utolsó volt, azt hiszem, több bablevest Újhartyánban már nem eszek. Fájdalmas lenne.

Emlékek tolulnak bennem. Lepörög életünk közös szakasza, sok-sok élmény gazdagította életünket.

1966 óta ismerjük egymást, hiszen 3 évet együtt jártunk középiskolába Budapesten. Fonzi egy évvel előttem járt olyan kitűnő személyiségek társaságában, mint G. Imre, N. István, S István és a többiek. Felnéztünk rájuk.

Az élet elsodort bennünket, továbbtanulás, munka, családalapítás. Mindketten a MÁV-hoz kerültünk. Fonzi a pályafenntartás, én a pályaépítés területére. A sors úgy akarta, hogy találkozzunk. 1983-tól a székesfehérvári vonalat építettük át, én akkoriban főépítésvezető voltam, Fonzi a fehérvári Pft. Főnökség vezetőjeként dolgozott. Valamikor 84-ben volt egy egyeztető megbeszélés Fehérváron, a Főnökségen. Ott találkoztunk először a középiskola óta. Megörültünk egymásnak.

Fonzi egy nyugodt, kiegyensúlyozott ember benyomását keltette. A vitás kérdéseket is nagy higgadtsággal, korrekt módon kezelte, és ezzel kitűnt az akkori társadalmi környezetből. Ezt követően még néhányszor találkoztunk Fehérváron, és néhány hosszúnyakú is áldozatul esett a találkozásunkon.

1986-ban nagy meglepetésre a Vezérigazgatóságra került. Én már 1985 óta ott dolgoztam. Nagy szeretettel üdvözöltük egymást és örültünk, hogy együtt dolgozhatunk. Sokat beszélgettünk, munkahelyi témákról és magánéletről egyaránt. Gyakran munka után elmentünk a közeli sörözőbe, egy jót beszélgettünk egy pofa sör mellett.

Az első nagyképernyős színes TV-nket nem tudtam hazavinni, mert az én kocsim csomagtartójába nem fért. Fonzi felajánlotta, hogy az ő Wartburgjával hazavisszük. Akkor látta az általam készített, nagyméretű antennát, amelyikkel külföldi adókat is fogtam. Ő akkor költözött új lakásba és kellett volna az antenna. Megegyeztünk, szívesen felajánlottam neki, és örömmel vitte el. Én készítettem egy másikat.

Közben 1987-től kineveztek osztályvezető-helyettesnek. Fonzihoz fűződő viszonyom még inkább elmélyült. Kiszámítható, feltétel nélkül megbízható, higgadt természetű és szavatartó ember volt. Pont ilyen megbízható munkatársra vágytam.

Jött a rendszerváltás és vele együtt a MÁV átalakítása. Kezdett felborulni a kialakult rend, személyi változások tömkelege kezdődött el. Én osztályvezető lettem. Fonzit mindenképpen magam mellet akartam tudni. A sörözőben véd és dacszövetséget kötöttünk: Megígértük egymásnak, hogy ebben a változó világban kitartunk egymás mellett, bárhogyan is alakul az élet. Fonzit a helyettesemmé neveztük ki és ez eltartott 13 évig. Annak ellenére tartottuk adott szavunkat, hogy sokszor próbáltak minket egymással szembe fordítani. Az ármánykodások nem vezettek eredményre, megőriztük bajtársiasságunkat és barátságunkat.

Együtt vittük véghez a pályaépítési és fenntartási szolgálat átalakítását. 26 ezerről 12 ezerre, később ötezerre kellett redukálni a létszámot. Persze ez nem csak leépítéssel, hanem privatizációval egybekötve történt.

Aztán 1994 újabb fordulópont volt, főosztályvezető helyettes lettem. Fonzi osztályvezető-helyettesként vitte tovább a szakmai szervezet irányítását. Az 1996 évi átalakulás nyomán 97-től én szakigazgatói kinevezést kaptam, és ragaszkodtam hozzá, hogy Fonzi szakigazgató-helyettesi minőségben mellettem dolgozzon. Azt hiszem, szakmai pályafutásunk aranykorát sikerült megvalósítani Fonzival. Sikerre vittük az átalakított szervezet működését. A munkatársaink tiszteletét és megbecsülését sikerült kivívni, öröm volt együtt dolgozni azokban az időkben.

Barátságunk nem volt akadálya a korrekt szakmai együttműködésnek. Sőt, ellenkezőleg. Mindig hirdettük, hogy az ember a barátjától sokkal többet vár el, mint bármelyik munkatársától. Tiszteltük egymás vezetői kompetenciáját, a barátságot pedig a munkahelyen kívül is ápoltuk.

A Balatonszéplaki üdülőben nyaranta együtt töltöttük a szabadságot. A gyerekeink egymás mellett nőttek fel. Nagyszerű élményekben volt részünk. Minden nyaraláskor volt egy szombat, amikor főztünk. Ilyenkor 30-40 ember is, jóbarátok, jöttünk össze. Voltak, akik csak a hétvégére, a főzésre jöttek. Fonzi a főzést nem igazán művelte, de szerette. Ugyanakkor, mint bizonyította, kitűnően tudott süteményt sütni. Így aztán jól kiegészítettük egymást.

Odaadó elkötelezettségét bizonyította a következő eset is. Egy alkalommal 2000 körül a szabadságunk elején sörözgettünk a Balatonszéplaki üdülő teraszán, amikor este megszólalt a telefon. Felhőszakadás, a miskolci vonalat elmosta a víz, a Rákóczi expressz kisiklott, és az országban több helyen is elmosta a felhőszakadás a vasutat.

Fonzival azonnal „szolgálatba helyeztük magunkat”. Telefonon tájékozódtunk, illetve tanácsokkal segítettük a külszolgálati kollégákat. Éjfél körül már nem volt mit tenni, elhatároztuk, hogy reggel korán indulunk Kál-Kápolnára a legsúlyosabb helyszínre. Már délelőtt a helyszínen voltunk, vittük magunkkal a feleségeinket is. A helyi kollégáinkkal egyeztettük a tennivalókat, illetve intézkedtünk az ideiglenes helyreállításhoz szükséges anyagok, eszközök biztosításáról. Egyikünknek sem jutott eszébe magára hagyni a külszolgálati kollégáinkat.

A baráti társaságunk is a munkahelyről szerveződött. Együtt szerveztünk programokat, névnapi ünnepséget. Nem ritkán együtt mentünk nyaralni az Adriára. Csodálatos idők voltak, sok-sok élménnyel. Fonzi fantasztikus empátiával, a maga méltóságteljes nyugalmával a problémás helyzeteket is jól kezelte. Ha kellett, átölelte a barátunk vállát, megnyugtatta és a konfliktushelyzetet oldotta.

Aztán 2002-től jöttek a nehéz, MOL-os idők. Egy pályázati eljárás nyomán engem neveztek ki pályavasúti főigazgatónak. A kinevezéskor már tudtam, nem leszek hosszú életű, ugyanis az olajos vezér közölte: „gratulálok Tibor, nyertél. Sajnos jobbat nem találtunk”. A sorsom meg volt pecsételve. Az olajos MÁV vezetők nem nézték jó szemmel a jól összekovácsolódott, eredményesen működő szervezetet. Mindent megtettek azért, hogy szétrobbantsák. De nem csak a szervezetet akarták szétrobbantani, hanem a mi jól működő együttműködésünket is. Olyan aljas dolgot is elkövettek, hogy Udvari elnök úr lehívatott magához. Azt kezdte el ecsetelni, hogy Fonzi az ellenségem, megvezet, félrevezet. Én csak mosolyogva fogadtam a gyalázkodást. Csak annyit mondtam, hogy több évtizede ismerem, a Fonzi ilyet soha nem tenne. Fejezzék be a gyalázkodást. Egy másik alkalommal kiderült, hogy megfigyelnek bennünket. A szememre rótták, hogy miért xy személyekkel, többek között a Fonzival töltöm a szabadidőmet, ünnepeljük a névnapot. Kinevettem őket a gyerekes kisstílűségükért.

Nem is tűrték sokáig, 2004-ben el kellett jönnöm a cégtől, mert nem tudtam közösséget vállalni az elvetemült banditákkal.

Fonzi kétségbe volt esve. Ugyanakkor a respektje mentette meg, mert az utódom nagyon tisztelte az egyenes, higgadt, megbízható egyéniségét, a szaktudását. Csak úgy vállalta a feladatot, ha a Fonzi maradhat. Így aztán túlélte az olajosokat és 2007-től az új vezetés is elismerte tudását. Engem visszahívtak a MÁV Vezérigazgatóságra, ekkor Fonzi már főigazgatói poszton dolgozott. Nagyon megörült, és újra együtt dolgozhattunk. Én a vezérhelyettes tanácsadójaként segítettem az ő munkáját is. Aztán kinevezték vezérigazgató-helyettesnek. Ez volt szakmai pályafutásának csúcsa. Ekkor is mellette lehettem, együtt dolgozhattunk, egészen a távozásáig.

Aztán én is nyugdíjba mentem és a kapcsolatunk tisztán baráti, magánjellegűvé vált. Bár volt néhány feladat, amelyeket közös munkával vittünk sikerre. Többször találkoztunk évente családilag is és szélesebb baráti társaságban. 

Sajnos, vége lett. Fonzi váratlanul, ám méltósággal, szenvedés nélkül távozott közülünk. Úgy ahogyan élt: senkit nem bántott, az autóban rosszul lett, és a szíve nem dobogott tovább. Fájdalmas veszteség nem csak a családnak, hanem a baráti körnek is, hiszen Fonzi etalon volt, példakép és követendő ikon a szakmában. Búcsúzom tőle fájdalommal, ugyanakkor köszönettel azért, hogy annyi évtizeden keresztül a társam volt, és támogatott. Úgy érzem most magam, mint akit megcsonkítottak.

Fonzi halálával egy testrészemet vette el a sors, és immár csak az emlékezés maradt szomorú vigaszul….

Ceglédbercel, 2021.december 31.