Kedves Ünneplő Közönség!
Kedves vasutas és nem vasutas Barátaim!
Nagy megtiszteltetés számomra, hogy a 68. vasutasnap alkalmával együtt lehetek veletek, szólhatok a jelenlévőkhöz, és megoszthatom gondolataimat. Nem csak az együttlét okán örülök, hanem azért is, mert sokakat ismerek személyesen is közületek, vannak itt harcostársak, akikkel együtt munkálkodtunk a magyar vasút felemelkedésén. Mindig örömmel tölt el a találkozás és az emlékezés.
Csak emlékeztetőül: a vasutasnapot 1951 óta ünnepli a vasutasok nagy családja. Kezdetben augusztus hónapban, majd 1961-től július második szombatján.
Mitől ünnep ez a nap? A kívülálló mondhatná, hogy magukat ünnepelik a vasutasok. Az ünnep igazi értelmét azok tudják igazán, akik ebben a közösségben szocializálódtak, dolgoztak.
Megállunk egy pillanatra, számot vetünk eddig tetteinkkel, átengedjük magunkat a közösség örömének, elhozzuk családtagjainkat is, akik ha áttételesen is, szerepet játszanak a mi sikeres vasutasságunkban. A szolgálatban töltött hétvégék, ünnepnapok, a családtól távol töltött napok megkövetelik, hogy a család is részese lehessen ennek a szép ünnepnek.
Szoktuk volt mondani, hogy vasutasnak lenni az nem más, mint szolgálat. A társadalom szolgálata. Állandó készenlét, mert ha menni kell, akkor menni kell. Esőben, hóban, viharban vagy napsütésben. Ettől ez a szolgálat hivatás is, hiszen elhivatottság nélkül ezt nem lehet és nem szabad csinálni.
Engedjenek meg egy személyes kitérőt a dicsekvés szándéka nélkül. Külföldről tértem haza késő délután. Fáradt voltam az utazástól, örültem, hogy végre hazaértem a családomhoz. Éppen a nadrágomat húztam le, amikor megszólalt a mobiltelefonom. A diszpécser jelentette, hogy Cegléd állomáson kisiklott a Rola, és el van zárva minden irány a páratlan végen Szolnok és Szeged felé. Félig lehúzott nadrágomat visszahúztam, ijedt szemű nejemnek mondtam, hogy mennem kell. Visszahúztam a nadrágot, és mert a szomszédban lakunk, gyorsan kint voltam a baleset helyszínén. Nejem csak annyit mondott: „Menj és vigyázz magadra”. Értette a csíziót, hiszen vasutas feleség.
Honnan ez az elhivatottság? Vasutas családban nőttem fel. Már születésemkor az éjféli vonat füttye jelezte: „kispajtás, te ide születtél a vasút mellé”. A sógorom helyben pályamester volt, és sok időt töltöttem gyerekkoromban a pályamesteri szakaszon. Itt szerettem bele a pályás szakmába és nem volt kérdéses a továbbtanulás, majd a pályaválasztás. Gyermekkoromban a pályamesteri szakaszon 100-nál is többen dolgoztak. A vasutasnap nagy ünnep volt. Az állomást és a szakaszt is virágokkal díszítették. Előkerült a bogrács, a demizson és a vasutas jókedv. Óriási vasutasnapi ünnepségek voltak, gyermekként csodálattal adóztam.
Én úgy gondolom, hogy nem magunkat ünnepeljük ezen a napon. A közösséget, az összetartozást ünnepeljük, azt a belső kohéziót, amelyik a vasutasságot egy nagycsaláddá kovácsolta és talán még ma is kovácsolja.
Mi az, ami összetartja, összeforrasztja ezt a közösséget? Elsősorban a közös csapatmunka. Tudjuk jól, hogy a vasút egy olyan rendszer, amelyből ha egy szöget kihúzunk, megáll. Sok vasutas együttműködése hozza létre a vasúti szolgáltatást. A vasutasok félszavakból értik egymást, és még ma is működik a vasutas szolidaritás.
Ünnepeljük azt is, amit a vasút a magyar társadalomnak adott, és amire különösen büszkék lehetünk: a kulturális értékeket.
A MÁV több volt, mint vasút. Komoly szerepet játszott a magyar kultúrában. A XIX. század végén a vezérigazgató, Belitzay Gyula - Erkel Ferencnek, a magyar nemzeti opera legnagyobb zeneszerzőjének barátja - nemzetközileg elismert komponista volt. Kodály Zoltán, a világhírű zeneszerző és pedagógus a kecskeméti állomás felvételi épületében látta meg a napvilágot, ahol édesapja állomásfőnökként szolgált. Az apát később Szobra, majd Galántára helyezték. A még gyermek Kodály itt hallgatta dadájától azokat a dalokat, amelyekből évtizedekkel később megkomponálta a Galántai Táncok című zenekari művet.
Istvántelken működött a MÁV Zeneiskola. Igazgatója, a világhírű hegedűművész és professzor - „mellesleg" a Helsinki Zeneakadémia alapítója - Reményi Ede volt. Itt tanult a vasutas családból származó Tátrai Vilmos hegedűművész, aki 14 éves korában zenekari szolgálatát a Mozdonygyári Szimfonikusoknál kezdte, Dvorak Újvilág című szimfóniájával. Kovács Dénes hegedűművész szintén vasutas családból származik. A MÁV Szimfonikusok ma is a kontinens zenekararainak élvonalába tartozik.
A vasút tehát kultúrát vitt a társadalomba. Emlékszem, ifjú koromban szombaton mindig kimentem a vasútállomásra. A délelőtti vonat hozta ugyanis a hétvégén a moziban vetített filmkópiákat. Kis barátommal, az állomásfőnök fiával mi értesültünk először a hétvégi moziműsorról.
Persze a mi ifjúkorunk óta sokat változott a világ. Talán a múltba veszett az a feszes rend, amiben a vasutasok dolgoztak, kinyílott a világ, és persze sokkal kevesebben vagyunk. Ma alig több, mint 1/10-e dolgozik a vasúton, mint mondjuk 50-60 évvel ezelőtt. Ezzel megváltozott a vasutasság társadalmi beágyazottsága is, ami egyben presztízsveszteséggel is jár. Ma már nem süvegelik meg az állomásfőnököt, vagy a pályamestert.
A vasút mindig nemzetközi volt. A mi kis falusi állomásunkon is még 3 nyelvű feliratok voltak: állomásfőnök, Chef de gare, Stationsvorstand. Magyar mozdonyok futottak sok ország vasútjain.
Mára ez is megváltozott. A magyar vasút az európai vasúthálózat szerves része, a színvonala is, ha lassan is, de sok tekintetben közelít az európai normákhoz. A vasút műszaki háttere és a járműpark is egyre inkább európai.
A világ kinyílása, a modernizáció, a vállalati kultúra átalakítása mély nyomokat hagy a vasutasság mindennapi életében. Nem is olyan régen még intézményesen működött a nyugdíjasok megbecsülése. Meghívták őket rendezvényekre, sokuk még be is dolgozott különböző feladatok megoldásába. Mára már szinte feledésbe merül a múlt, a nyugdíjasokat önmagukon kívül senki nem fogja össze, és nem hogy részt vehetnek különböző feladatok megoldásában, hanem szisztematikusan üldözik a nyugdíjasokat, nehogy beleszólhassanak a vállalat életébe. Ennek a jelenségnek többed magammal szenvedő alanya vagyok, ami elszomorít.
A MÁV Zrt. elnök-vezérigazgatója egy évvel ezelőtti vasutasnapon úgy fogalmazott: csak a hagyomány tisztelete és a hivatás teljesítése lehet a haladás záloga. A vasutasok feladata nem is lehet más, mint az, hogy – az elődök eredményeire visszatekintve – hivatásukat a jövő szolgálatába állítsák.
Sajnos, bár a szavai megszívlelendőek, a gyakorlat nem ez. Kit érdekel ma az elődök eredménye? A hagyománytisztelet kis részben még megvan, de a fénye igencsak kopott. Hogyan válik hivatássá a vasutas szakma, ha azokat a gyökereket, amelyek a hivatástudatot táplálják, elvágják. Olyan ez, mint amikor a fától azt várjuk, hogy koronája viruljon, gyarapodjon, miközben a tápláló gyökereket elvagdossuk.
Örömteli viszont a nyugdíjasok önszerveződő képessége. Ezt mutatja ez a kis ünnepség is, ahol szabadon, fesztelenül emlékezhetünk és ünnepelhetünk. Mutassuk meg a világnak, hogy az a vasutas kultúra, amelyik közel 2 évszázada létezik ma is él, és tettre kész. Mutassuk meg utódainknak, hogy a szakmai alázat és a szakma tisztelete nem mulandó úri gesztus, hanem sírig tartó erénye a vasutas múltnak.
Nagyon remélem, hogy az idő múlásával a múlt tisztelete és szeretete nem csak szavakban, hanem tettekben is érvényesül majd. Addig is mi legyünk ennek a gondolatnak a zászlóvivői!
Kedves Barátaim!
Köszönöm, hogy a vasutasnapot ezzel a kis ünnepséggel megtisztelitek. Köszönöm, hogy a közösségi szellemet ápoljátok, a hagyomány tisztelet ezen keresztül is élő. Köszönöm, hogy meghallgattatok.
Békés, boldog életet kívánok mindannyiunknak!
Ceglédbercel, 2018. július 12.
Dr. Zsákai Tibor
Ny. MÁV főigazgató
c. főiskolai tanár