Hová menjek egyetemre?

Ez a kérdés vetődött fel bennünk 1968 őszén, amikor a budapesti Vasútépítési és Pályafenntartási Technikum 4. évfolyamát megkezdtük. V. Tibor barátommal együtt kitűnő tanulók voltunk, nem volt kérdéses a továbbtanulás. Persze mi a Budapesti Műszaki Egyetemre gondoltunk, és tanáraink is ösztönöztek bennünket, hogy ebben az intézményben folytassuk tanulmányainkat.

Voltak barátaink, akik már előttünk végeztek, és ők már a Szovjetunióban megkezdték tanulmányaikat. Abban az időben szigorú felvételi feltételek mellett, állami ösztöndíjjal lehetett tovább tanulni külföldön, ami rendkívül előnyös volt, hiszen a szülők terheit a továbbtanulás költségeitől mentesíteni lehetett.Pista barátunk Leningrádban, a Vasútmérnöki Egyetem Építőmérnöki Karán tanult, míg H. Ernő barátunk Moszkvában, vasútgépészetet. Mindketten írtak nekünk levelet, amelyből kiderült, hogy jól érzik magukat. Az iskola jó, a körülmények jók és az ösztöndíjból is ki lehet jönni. Néhány levélváltás után ösztönöztek bennünket, hogy menjünk ki, mert jól járunk.

Tibor barátunkkal elgondolkoztunk a kialakult helyzeten. Neki volt egy öccse, aki még tanult, én pedig édesapám egyetlen nyugdíjából tanulhattam volna tovább, hiszen a szüleim akkor már benne voltak a korban, és a nyugdíjon kívül más jövedelem nem volt. Tibivel arra az elhatározásra jutottunk, hogy úgy tudunk segíteni szüleinknek, ha állami ösztöndíjasok leszünk, ezen kívül egy kicsit az utazási vágy is vonzott bennünket, bár nem volt meghatározó. Döntöttünk: felvételizünk a Szovjetunióba.

Tanáraink véleménye megoszlott. Voltak, akik támogatták az elhatározást, jó néhányan azonban nem, mondván, hogy nem túl erősek a szovjet egyetemek. Mi pedig úgy gondoltuk, hiszünk a kint tanuló barátainknak, de a családdal csak akkor közöljük a hírt, ha felvettek bennünket. Fölöslegesen nem akartuk borzolni a kedélyeket. Ráadásul politikai okokból is voltak, akik ellenezték az egészet.

Végül beadtuk a jelentkezési lapot 1. helyen a Leningrádi Vasútmérnöki Egyetemre, 2. helyen a Budapesti Műszaki Egyetemre.

Felkészülés a felvételi vizsgákra

Mint kiderült, a felvételi nem volt egyszerű. A vizsgákat a Budapesti Műszaki Egyetemen kellett letenni. A felvételi vizsgák tartalmilag ugyanazok voltak, mint a Műegyetemi felvételi vizsgák, azonban kiegészültek orosz nyelvvizsgával és egy Bizottság előtti elbeszélgetéssel.

Ugye tudjuk, hogy az orosz nyelv nem volt az erősségünk, de ez minket nem zavart, majd összehozunk valamit.

Középiskolai tanáraink mindenben segítettek bennünket. Tiborral eljártunk felvételi előkészítőre, és miután a felvételi vizsgák 1969. februárban voltak, előtte kaptunk 2 hét iskolai igazolt távollétet azzal a céllal, hogy készüljünk a felvételi vizsgákra.

A kollégium, ahol laktunk Budapesten, a József krt. 16. alatti MÁV Kollégium volt, ahol a 4. évfolyamosok már előnyöket élvezhettek. Tibor barátommal 2 fős szobában, a 402-ben laktunk. Megengedett volt a dohányzás, és nem kellett tanulószobára járni. Eltávozásra is elmehettünk, amikor akartunk.

A felkészülést azzal kezdtük, hogy az első hétvégén elmentünk haza Örkénybe, a tanyánkra azzal, hogy kiszellőztetjük a fejünket. Édesapám odaadta vadászpuskáját, és Tibor barátommal, aki még csak nem is látott vadászpuskát, elmentünk vadászni.

Egy egész napot bolyongtunk a Duna-Tisza közén, nem lőttünk semmit. Tibi egy alkalommal rálőtt egy fogolyra, de nem talált. Jól kiszellőztettük és kibeszélgettük magunkat. Tiszta fejjel utaztunk vissza a kollégiumba.

Az irodalmat, amelyet tanulmányoznunk kellett, már összegyűjtöttük, és hétfőn hozzákezdtünk a felkészüléshez. Tibinek volt egy rossz bőrcipője, azt kineveztük hamutartónak, és a radiátorra tettük az ablak alá. A cigaretta rendesen fogyott. Tibi úgy gondolta, hogy erősít, és áttért a Csongor szivarra. Állandóan füstfelhőben ültünk és készültünk a felvételire. Felüdülésként vacsora után kimentünk sétálni a rossz hírű Rákóczi térre, ahol estefelé már rajzottak a rossz lányok, és bizony nem ritkán menekülnünk kellett.

Így telt a két hét felkészülés. Mire eljött a felvételi vizsgák napja, a radiátoron lévő cipő megtelt hamuval és csikkel, így hát megváltunk tőle. Úgy éreztük, tisztességgel felkészültünk. Matekból egyébként is jók voltunk, fizikából kellet főleg ráerősíteni.

Bizakodással mentünk a felvételi vizsgákra. Nem stresszeltünk, mert úgy voltunk ezzel, ha nem sikerül kimenni a Szovjetunióba, akkor itthon tanulunk tovább. Így hát sportosan álltunk hozzá az egészhez.

A felvételi vizsgák

A felvételi vizsgák abban az időben több naposak voltak. Egy nap írásbeli, egy másik nap szóbeli. Nekünk még az orosz nyelvvizsgával is kiegészült, és harmadik napon bizottsági elbeszélgetés volt.

Az írásbeli és szóbeli felvételi anyaga megegyezett a Műegyetemi felvételi anyagával, ezért az itt szerzett pontokat, ha nem vettek fel, átvihettük a Műegyetemre újabb vizsga nélkül. Ez fontos volt számunkra, hiszen külföldre kontingensek voltak, hiába sikerült jól a felvételi, ha nem fértünk bele a megszabott létszámba, nem mehettünk ki.

Az írásbeli vizsgákra magabiztosan ültünk be. A fizika feladatlapot gördülékenyen, problémamentesen sikerült megoldani a megadott időn belül. Aztán jött a matek. Az első feladattól indulva folyamatosan oldottam meg a feladatokat. A 4. feladat megoldásához kellett a kör képlete. És láss csodát, nem jutott eszembe.

Itt kellett volna hallgatni felkészítő tanáraimra, akik azt mondták, hogy ha elakadsz egy feladaton, hagyd félbe, menj tovább, hogy minél több jó megoldásod legyen. Ha a végén jut idő, térj vissza a megoldatlan feladatokra.

Én viszont annyira biztos voltam magamban, hogy elővettem egy tiszta papírt, és megpróbáltam levezetni a kör képletét. Annyira belebonyolódtam, hogy persze nem sikerült. Közben az idő is eltelt, és már későn hagytam abba rágódást, nem sikerült, csak kevés feladatot megoldani.

Kissé csalódottan mentem ki a teremből, de nem keseredtem el. Ha nem vesznek fel, van még egy esélyem itthon.

Akkoriban az volt a szabály, hogy a két írásbeli sikertelensége esetén már be sem hívták az embert szóbelizni, egy sikertelen írásbeli esetén még behívták. Így történt velem is. A szóbeli vizsga Bizottság előtt zajlott. Amikor bementem a terembe, félszegen köszöntem a Bizottságnak.

A Bizottság elnöke egy kopaszodó egyetemi professzor volt. Tekintete meleg volt, bizalomgerjesztő. Elmondta, hogy az írásbeli dolgozat „0” értékű lett. A feladatlapból ő úgy látja, hogy valami történt velem. Elmondtam, hogy én hogyan éltem meg az írásbeli vizsgát. A professzor nevetett, majd közölte, hogy ő is így gondolta, ezért kapok egy új esélyt. Ha vállalkozok arra, hogy villámkérdéseket azonnal megoldok a táblán, akkor a Bizottság eltekint az írásbeli eredményétől. Természetesen vállalkoztam, hiszen ez maradt az egyetlen esélyem a sikeres felvételire. 

A Műegyetemen a táblák zsinóron le-fel húzhatóak voltak. A teremben, két sorban összesen négy tábla volt. Kaptam a kérdéseket, és sorban oldottam meg. Sokszor meg sem várták, míg befejezem a feladat megoldását, már adták a következőt. Egy idő után leizzadtam, csurgott rólam a veríték. A táblák egyre fogytak, míg nem a negyedik tábla is megtelt. Le akartam törölni.

„Fiatalember, ne töröljön, elég volt. Nem tudtuk magát megfogni, minden megoldása jó volt. Gratulálunk, matematikából jeles.”

Félig szédülten mentem ki a teremből másfél órányi szimultán feladatmegoldás után. Tibi valahonnan kerített egy pohár vizet.

A szédítő matematika futam után a fizika már üdítő, pihentető szeánsz volt. Végül is mindketten a Tibor barátommal jól szerepeltünk, mindkét tárgyból maximális pontszámot szereztünk.

Az orosz nyelvvizsga bohóckodás volt. Szerintem a tanárnő sem tudott jól oroszul. Néhány szelíd próbálkozás után abban maradtunk, hogy ha kijutunk, úgy sem ússzuk meg, megtanuljuk a nyelvet.

Hátra volt még a bizottsági meghallgatás, amit mi káderezésnek neveztünk el. A Bizottság vezetője a Közlekedés és Postaügyi Minisztérium (KPM) osztályvezetője volt, rajta kívül még kb. 4-5 ember ült a Bizottságban.  Az igazság az, hogy a káderezés volt a legkevesebb az egészben, leginkább a szakmai érdeklődés, miért akarunk külföldön tanulni, miért ezt a szakmát választottuk kérdések körül forgott a világ, no meg a szakmai tájékozottság körül.

Korrektül elbeszélgettünk, majd kb. 20 -25 perc után az elnök elvtárs közölte, hogy kitűnően sikerült a felvételi, az elbeszélgetés alapján is meggyőződtek arról, hogy elkötelezettek vagyunk a továbbtanulás és a választott szakma mellet, nem nyaralni akarunk a Szovjetunióban. Azonban gond van, mert erre a szakra 6 főnek sikerült a felvételije, de csak 3 fő mehet ki. Ők nagyon szeretnék, hogy kijussak, mert tehetséges és okos vagyok, ezért azt ajánlják, hogy menjek más szakirányra. Például vasút villamosítás vagy vagongyártás. Enyhén elnevettem magam, majd közöltem, hogy nekem ez a választott hivatásom. Ha nem mehetek az Építőmérnöki Karra, akkor itthon maradok, és a Műegyetemre jelentkezem. Még néhány próbálkozást tett a tisztelt Bizottság, de miután sikertelennek bizonyultak a próbálkozásaik, komoran közölték: „Fiatalember, rendkívül sajnáljuk, ilyen körülmények között ön nem mehet a Szovjetunióba továbbtanulni”.

Kimentem a teremből, nem volt bennem semmilyen negatív érzés. Sőt háborogtam, hogyan képzelik, hogy én, aki a vasúti pályának szenteltem ifjú éveimet, majd átpártolok más szakmára? Hát ki vagyok én, egy szakmai prostituált?

Tibor barátomat szólították. Ő pontosan ugyanazon az úton ment végig a Bizottság előtt, mint én. Amikor kijött, mosolyogva mondta: „Öregem, nem megyünk sehová. Engem is be akartak fűzni.”

Így végződött tehát a felvételi procedúra, elkönyveltük magunkban, hogy nem megyünk külföldre, a pontjainkat átvisszük a Műegyetemre.

Az értesítés

Telt, múlt az idő. Nem izgattuk magunkat, hiszen tudtuk, nem mehetünk külföldre. Közben jöttek a hírek, hogy akiket nem vettek fel, kis borítékban kapnak értesítést, akiket felvettek azok nagy borítékban megkapják a felvételi dokumentumokat is.

Már május elején jártunk, és még mindég nem jött semmilyen boríték. Egyszer csak a Minisztérium pecsétjével kaptunk Tibor barátommal együtt egy-egy kis alakú borítékot. Nos, nem lepődtünk meg, hiszen tudtuk, hogy nem vettek fel bennünket.

A meglepetés ez után következett. A borítékot kinyitottuk és a következő állt benne. Jelenjünk meg ekkor és ekkor a Minisztériumban XY elvtársnál. El nem tudtuk képzelni, hogy miért hívatnak be bennünket. Felöltöztünk, ahogyan illik, és a megadott időre bementünk a Minisztériumba a Dob utcába. Az illetékes elvtárs már várt bennünket. Fölöttébb udvarias és kedves volt. Tibor barátommal össze is néztünk, hogy mi ez. Az elvtárs közölte velünk, hogy még meg kell várnunk Z elvtársat, mindjárt itt lesz.

Egyszer csak megjelent egy kopasz, alacsony elvtárs. Megismertük. Ő volt az elbeszélgetésen a Bizottság elnöke. Barátsággal üdvözölt bennünket. Elmondta, hogy milyen mély benyomást tettünk a Bizottságra az elbeszélgetéskor. Nagyon díjazták állhatatosságunkat, szakmai elkötelezettségünket, világlátásunkat és hozzáállásunkat a felsőfokú tanulmányokhoz. Mindezek alapján kezdeményezték a Művelődésügyi Minisztériumnál a tanulmányi keret módosítását, amit sikerült elérni. Ennek köszönhetően felvételt nyertünk Leningrádba a Vasútmérnöki Egyetem Építőmérnöki Karára.

A kopasz elnök elvtárs kollégája finoman tudatta velünk, hogy köszönjük meg az elvtársnak, mert kitartóan harcolt azért, hogy minket felvegyenek. Ámulatba esve köszöntük meg az értünk tett erőfeszítéseket, és félig mámorosan, szinte részegen hagytuk el a Minisztérium épületét, és a Vasgolyó nevű borozóban néhány nagyfröccs kíséretében tértünk magunkhoz.

Hát, végül is felvettek bennünket, mehettünk Leningrádba az egyetemre.

Búcsú Magyarországtól

A felvétel tényét nehezen emésztette meg a családom. Édesapám támogatott, büszke volt, édesanyám csöndesen sírdogált. A nagyobbik nővérem ellenezte, a fia bátorított, szóval megbomlott a család egysége. Aztán mire 1969 július közepén utazni kellett, végül is mindenki megbékélt a gondolattal. Először Kijevbe, nyelvi előkészítőre, majd onnan Leningrádba utaztunk.

Izgalommal készültem a kiutazásra. Két bőröndöt raktunk teli főleg ruhával, szükségleti eszközökkel. Tibor barátommal megbeszéltük, hogy az Ifjúsági Parkban búcsúzunk hazánktól, lévén hogy a Tisza Express 23,30 körül indult a Keleti pu.- ról.

Én már délután felutaztam Budapestre, hogy kora este Tibor barátommal az Ifjúsági Parkban találkozzam. Csomagjaimat a poggyászmegőrzőben helyeztem el. Szüleim egy későbbi vonattal jöttek fel Pestre, és találkozót beszéltünk meg a Keleti pályaudvaron. Este 6 óra körül aztán mentem az Ifi-parkba, ahol találkoztam Tibor barátommal. Jó zene szólt. Aznap a Hungária koncertezett, de csak 8-tól, addig elő-zenekarok zenéltek.

Nagyon jó hangulat volt, sikerült asztalt találnunk, jó rálátással a zenekarra. A Hungária óriási bulit csapott. Sok lány volt kint, jót táncoltunk és mulattunk. Mégis, nem volt olyan felszabadult vigalom, mint lenni szokott. Kicsit tartottunk az ismeretlentől, és ahogyan közelgett a búcsú órája, egyre nagyobb izgalommal fogtuk fel, hogy bizony most 5 évre elszakadunk Magyarországtól, a szeretteinktől. A táncos lányokkal is visszafogottan viseltettünk, hiszen semmit nem lehetett ígérni.

Eljött a búcsú pillanata, el kellett mennünk a Parkból. Lefelé jövet megálltunk a Várkert bazár rámpájának faragott kőkorlátjánál, és egy pillanatra elmerengtünk az esti Budapest fényeiben, a Duna lomha fel-felcsillanó apró hullámaiban. Nagy felismerésre jutottunk: életünk egy szakasza lezárult, és most egy másik fejezet indul, új lapot nyitunk életünk könyvében. 

A Keleti pályaudvaron vártak a szüleink, a vonatunkat már betolták. A peronon még beszélgettünk egy kicsit. Anyukám könnyes szemekkel, remegő kezeivel szorongatta a kezemet: „Vigyázz magadra kisfiam, írjál, és épségben gyere haza!”. Apukám bár kemény jellemű ember volt, most meglágyult. Csillogó szemekkel, biztatással búcsúzott tőlem, megtapogatva a hátamat. Nehéz pillanatok voltak ezek. Ők mentek a Nyugatiba és onnan haza, én meg ott maradtam a bőröndjeimmel és felszálltam a távoli ismeretlenbe vivő vonatra.

A vonat elindult, kattogó zaját hallgattuk szótlanul. Bevallom, a könnyeim nekem is eleredtek, a külső fények elmosódtak, és belenyugodva a visszafordíthatatlanba lefeküdtünk kicsit aludni, hiszen néhány óra és a határon leszünk.

Egyetemista lettem…

Ceglédbercel, 2018. május 3.