Kora gyermekkoromat a tanyán töltöttem. Szüleim, hogy közösséget is szokjak, az iskola előtt beírattak óvodába. Gyorsan beilleszkedtem, megszerettem az óvodát. Ebben nem kis segítségemre volt az óvoda akkori vezetője, az állomásfőnök felesége. A faluban élő vasutas családok összetartottak, így a szüleim jó barátságban voltak az állomásfőnökkel, én pedig a velem, egykorú fiukkal, Gáborral.

Szerencsém is volt, mert az óvoda konyháján rokonunk is dolgozott, Mariska néni. Így aztán olthatatlan étvágyam némi protekciós repetával mindig karbantartható volt. Szerettem oda járni, az óvónők szeretettel és megértéssel voltak irányunkba.

Így aztán az iskola nem nyújtott megrázó élményt. 7 évesen, tudásvágytól duzzadóan ültem be az Örkényi Állami Általános iskola iskolapadjába.

Az iskola épülete gyönyörű, emeletes épület, az 5. sz. főút mellett. Az iskola és a főút között szép parkban áll azóta is a háborús emlékmű, ahol nagyapám Hencz Pál neve is szerepel az I. világháborús hősök között.

Az 1914-ben átadott, Pálóczi Horváth István által építtetett korszerű iskolaépület lenyűgöző látvány volt, és szívesen jártunk oda. Tágas udvara jó lehetőség volt a gyerekeknek a szünet eltöltésére.

Tanáraink szigorú, nagy tudású emberek voltak. Abban az időben a fegyelmezetlenséget még büntethették a tanárok. Bizony előfordult, hogy fejes vonalzóval „körmöst” kaptunk, ami azt jelentette, hogy az összezárt ujjainkat a körmökkel felfelé tartva a tanár ráütött a vonalzóval. De az is előfordult, hogy a vonalzóval a fenekünkre kaptunk. Az iskolapadra rá kellett feküdni, és úgy kaptuk az áldást. Aztán 1960 után már nem bántották a diákokat.

Tanáraink igyekeztek ébren tartani az érdeklődésünket. Ilyen praktikákat vetettek be, mint Rogosz tanár úr saját maga által rajzolt csatatérképekkel illusztrálta az ókori történelmet, vagy földrajzból olyan feladatot kaptunk, hogy agyagból készítsük egy az ország egy jellegzetes tájegységét. Én a Balaton medencéjét választottam. Régi tepsire, agyagból elkészítettem a Balaton medencéjét, nagyjából méretarányosan. Vízfestékkel szépen ki is színeztem, és hagytam megszáradni, hogy megkeményedjen. Nagyon élveztem a készítését, és persze, nagy sikert arattam vele.

A kémia vagy fizika órák nem teltek el kísérletek nélkül. Annyira megszerettem, hogy otthon magam is kísérleteztem. Például sárgarézzel galvanizáltam eszközöket, készítettem kapucsengőt, sőt gőzhajót, amelyik valódi kazánnal és gőzzel működött. Játszva tanultunk, vagy inkább tanulva játszottunk? Minden esetre örökre az eszünkbe vésődtek ezek az ismeretek.

Minden évben megünnepeltük a „Madarak és fák napját”. Vagy Pusztavacsra, vagy Pettyánba mentünk ki az erdőbe. Ilyenkor előkerült a bogrács, itt főztem először paprikás krumplit. Nagy sikere volt a számháborúnak, amiben a tanáraink is részt vettek. A tisztáson kis labdajáték, ügyességi versenyek színesítették a kirándulást. A mai napig szívet melengetően gondolok vissza ezekre a kirándulásokra.

Tanáraink hangsúlyt fektettek arra, hogy a gyerekek az Örkényen kívüli világot is megismerjék. Minden évben szerveztek kirándulásokat Budapestre, a Dunakanyarba, Vácra hajóval. A hajós kirándulások óriási élményt jelentettek. A tanárokon kívül néhány szülő is elkísért bennünket. Ugyanígy szerveztek színházlátogatásokat is Budapestre.

Minden évben volt lehetőség ifjúsági táborozásra. 1960-tól minden évben mentem táborozni. Nagyszerű programpontja volt a nyárnak. Igaz a rávalót nyári munkával kerestem meg, többnyire a vasúton fűszedéssel, de a motiváció erős volt. Egy kicsit világot láttam. Zamárdi, Síkfőkút, Noszvaj máig emlékezetes helyek számomra.

A különböző falusi rendezvényeken az iskolások mindig szerepeltek. Ének, versmondás már a korai iskolai években mindennaposak voltak. Vonzódtam az irodalomhoz. Olyannyira, hogy amikor irodalomból az Emberi sorsot tanultuk, és a tanárnő olyan házi feladatot adott, hogy írjunk jellemzést valamelyik figuráról, én Ványuskát, a kisfiút választottam, és az ő szemszögéből készítettem jellemzést. Megrendített és magával ragadott az árva kisfiú sorsa, és belegondoltam, mennyivel jobb sors jutott nekem. Végül egy 15 oldalas fogalmazást készítettem. A tanárnő ismertette az eredményeket. Az én dolgozatomat a végéra hagyta. Elcsukló hangon, potyogó könnyeivel küszködve dicsérte meg a dolgozatomat. Aztán fel is olvasta az egészet.

Büszkén és döbbentem hallgattam a tanárnőt. Ekkor ébredtem rá, hogy van íráskészségem, és bizony elkezdtem ezután írogatni. Irodalmi pályafutásom csúcsa a középiskola 3. osztálya volt, amikor is magyar tanárom unszolására jelentkeztem egy országos ifjúsági irodalmi pályázatra. Csoda történt. A pályázaton 2. helyezett lettem, és büszkén vettem át a díjat Veres Péter írótól. A magyar tanárom nekem szegezte a kérdést: el kell dönteni, hogy humán vagy műszaki pályára megyek tovább. Maradtam a műszaki pályánál, de soha nem távolodtam el az irodalom szeretetétől.

Az iskola szervezett május 1.-én lampionos felvonulást a falusi ünnepség alkalmával. Nagy izgalommal készültünk, saját készítésű lampionokkal vonultunk. A hozzám legközelebb eső gyülekezési pont a vasútállomás volt. Több kis társammal onnan indultunk, és vonultunk a Kossuth utcán a sportpályára. Út közben vidáman énekeltünk, felemelő érzés és nagyszerű látvány volt lampionok sokaságával vonulni. A sportpályán ünnepi műsor volt, majd a végén tűzijáték.

A művészetek oktatására is gondot fordítottak. Osztályfőnökünk, Eperjesi János tanította a művészettörténet, rajz tárgyat. Nem csupán szép illusztrációkkal díszített órái voltak érdekesek, hanem az is, hogy beavatott bennünket a festészet rejtelmeibe.

Igaz, vízfestékkel, rajzpapírra, de nagy érdeklődés közepette festegettünk. A legjobb az volt, amikor kimentünk az iskolából, és vagy a Nagykőrösi utcában, vagy a kastély mellett, vagy az iskola melletti parkban készítettünk vízfestményeket. Igaz, nem lettünk festőművészek, de megismerkedtünk a festészettel és megszerettük egy életre.

A sport is jelentős szerepet játszott az iskola életében. Bár tornatermet csak valamikor 1964-ben kapott az iskola, de tanáraink megoldották a helyzetet. A sportpálya rendszeres vendégei voltunk. Atlétika, foci, kézilabda és röplabda rendszeresen szerepelt a tornaórák napirendjén. Nagyon szerettük. Iskolabajnokságot is szerveztek és örömmel készültünk ezekre az eseményekre. Bár a falusi gyerekek rengeteget mozogtak abban az időben, mégis a sportrendezvények rendkívül vonzóak voltak.

Szerettük a társadalmi munkát is. Minden évben egy napon az iskola környezetét, udvarát rendbe szedtük. Lelkesen mentünk és csináltuk, mert mi élveztük aztán a szépségét az elvégzett munkának.

A munkára nevelés nem csupán a társadalmi munkával valósult meg. Az iskolának volt gyakorló kertje a kastélypark mellett. Nagyszerű dolog volt, hogy ott zöldséget termesztettünk. Megismerkedtünk az alapokkal, a növénygondozás rejtelmeivel. Annyira megtetszett a dolog, hogy otthon is volt saját kertem, ahol zöldségféléket termesztettem, és arattam le a termést büszkén. Azt hiszem, nem hazudok, ha azt mondom, ezek voltak a legfinomabb zöldségek életemben.

Az örkényi iskola kiváló alapot adott a továbbtanuláshoz. A szabad gondolkodás, az önkifejezés lehetősége, a közösségi szellem, amiben nevelkedtünk, a munka becsülete mind-mind ahhoz segített hozzá, hogy az életben megálljuk a helyünket.

A nyolcadik osztály után Budapestre jelentkeztem a Vasútépítési és Pályafenntartási Technikumba. Nagyon erős iskola volt, 10-15-szörös túljelentkezés mellett, jó tanulmányi eredménnyel és eredményes felvételi vizsgával lehetett bejutni. Ahogy az lenni szokott, Örkényben is híre ment, hogy hová is jelentkeztem. Megjelentek a vészmadarak, és elkezdték terjeszteni, hogy az örkényi iskolából ugyan nem lehet bejutni egy ilyen neves fővárosi középiskolába.

A tanulmányi eredményeim jók voltak, kitűnő tanuló voltam Örkényben. Ezzel együtt nagy izgalommal mentünk fel Budapestre, a felvételi vizsgára. A felvételi vizsgabizottság 5 tagú volt. Először elbeszélgettek, és felmérték az érdeklődési körömet, mennyire gondolom komolyan a pályaválasztást. Aztán egy gyakorlati rész következett, szerszámismeret. Alapvető szerszámokat mutattak és el kellett mondani, mire használják és hogyan. Ez sem okozott gondot, hiszen Apukám 7 éves koromban összeállított nekem egy szerszámkészletet azzal, hogy a játékaimat készítsem el magamnak. Nos, hát volt gyakorlatom.

Úgy tűnik, jól szerepeltem a felvételin, mert bejutottam, és kitűnő eredménnyel végeztem el a technikumot, majd mentem az egyetemre.

Hálás szívvel gondolok vissza az örkényi iskolára, a tanáraimra, akik az életre tanítottak bennünket és olyan tudással ruháztak fel, hogy képes voltam helytállni a továbbiakban. Nem csak tudást, hanem emberi tartást is tanultunk és persze küzdeni tudást. 

Büszke vagyok arra, hogy az akkori kis poros falu – ma már gyönyörű kisváros - iskolájából eljutottam a külföldi egyetemig, sőt a pályafutásom során odáig, hogy felelős beosztásom mellett az egyetemi katedráról adhatom tovább mindazt, amit az életben megtanultam.

Ha Örkényben járok, mindig vetek pillantást egykori iskolámra, ahol a gyökereim vannak…

 Ceglédbercel, 2021. március 5.

Az iskola épülete