Az egyetemi éveink eseménydúsan, és érdekesen teltek. Fiatalok és bohók voltunk, no meg korunknak megfelelően szerelemre szomjasak. Ugyanakkor szembesülni kellett egy szokatlan jelenséggel: sok orosz kislány érdekből szeretett bele a külföldi diákokba, ugyanis csak így juthatott ki külföldre.

Persze a házasság érdekében mindent bevetettek, sok esetben még a terhességet is. Idősebb társaink már az elején felvilágosítottak bennünket, vigyázzunk a szerelemmel, nehogy baj legyen. Így hát Tibor barátommal megfogadtuk, hogy úgy alakítjuk életünket, hogy a Szovjetunióban nem nősülünk, vigyázunk, hogy gyerek ne legyen. Nekem ez sikerült, a többségnek azonban nem. A házasságok többsége jól sikerült, de volt olyan is, hogy hazatelepülés után az asszonyka azonnal elvált, miután megkapta a magyar állampolgárságot.

Nem volt könnyű betartani a fogadalmunkat, ugyanis a szovjeteknél a fogamzásgátlás gyermekcipőben járt, csak gumi óvszert lehetett kapni, azt is csak méretre. Így aztán rákényszerültünk, hogy itthon írassunk tablettákat, vagy vigyünk magunkkal hazai óvszert. Képzelhetjük, hogy néztek az emberre a prűd asszonyok a szovjet patikában, amikor valaki bement és kért egyes méretű óvszert (ha…ha…ha), ugyanis a legnagyobb hármas volt.

Pontosan azért, mert nem akartunk tartós kapcsolatot létesíteni, meg kellett találni azt a rést, azaz kislányt, aki nem akar házasodni, de vágyik a társas életre.

A második évfolyam után 1971 nyarán Tibor barátommal együtt a Fekete tengernél nyaraltunk, Tuapsze mellett, egy nemzetközi diáktáborban, egy hónapon át. Királyi volt, napi öt étkezés, sport és kulturális programok, esténként két helyen is buli és csajok. Az egyiken a világhírű leningrádi jazz band játszott, fenomenálisan. A strand kitűnő volt, ahol az úszómester egy igazi orosz „medve” volt, nagy szakállal, nagy termettel. Az úszómestert Szerjózsának hívták, és a Leningrádi Tudományegyetem hallgatója volt.

Szerjózsa jópofa, vidám fiú volt. Összebarátkoztunk vele olyannyira, hogy elárulta nekünk: őt a KGB beszervezte. Egy pillanatra megszeppentünk, de aztán megnyugtatott bennünket, ő nem jelent senkire semmi rosszat, de kénytelen volt bele menni, mert az édesapja magas rangú katonatiszt volt, és megütötte volna a bokáját, ha nem vállalja a beszervezést. Azzal is megfenyegették, hogy nem járhat egyetemre.

Nos, soha nem gondoltam volna, hogy egy KGB ügynök a jó barátunk lesz. Olyannyira, hogy késő ősszel felhívott bennünket Szerjózsa, hogy a lakásukon lesz egy jó kis házibuli, és meghív bennünket. A nagy lakást egyedül lakta, mert a szülei Csehszlovákiában szolgáltak. Tibor barátomnak volt barátnője, nekem éppen nem.

„Szerjózsa, facér vagyok, most éppen nincs barátnőm”- mondtam a KGB-s barátomnak. „Ne törődj vele, - mondta ő – lesznek facér csajok, majd választhatsz magadnak”- mondta kajánul röhögve a telefonba.

Elérkezett a buli napja. Tibor barátommal és barátnőjével, Ljudával elindultunk, kellő mennyiségű vodkával feltankolva. Megérkeztünk a lakásra, amelyik Leningrád egyik szép kerületében volt. Hatalmas lakás volt, emlékeim szerint legalább 120 négyzetméter, szépen berendezve. Szerjózsa jó orosz szokás szerint terített asztallal várta a vendégeket. Volt ott minden, mi szem szájnak ingere: kaviár, füstölt és sózott-szárított, valamint pácolt halak, húsgombóc, sült húsok, rengeteg zöldség, saláták, és persze az elengedhetetlen kelléke a vodka ivásnak, a finom ecetes uborka. Mire összejött a vendégsereg, voltunk vagy tizennégy-tizenöten.

Szerjózsa mellém somfordált miután ettünk és ittunk egy kicsit, és rámutatott egy gyönyörű északi szépségre. „Tibor, őt neked hívtam!”- mondta, kaján kacsintással, majd elindult a tánc. A kislány egy középmagas, vékony, karcsú, babaarcú kislány volt, derékig érő árvalányhaj szőke hajjal, nagy kék szemekkel, gyönyörű királykék alkalmi ruhában. Elolvadtam a látványtól, és a hála érzése futott végig rajtam Szerjózsa barátom iránt.

Fellobbantak férfiúi érzéseim, és parázsló tekintettel a kislányhoz oldalogtam, bemutatkoztam és táncba hívtam. Széles mosollyal elfogadta a felkérést. Óvatosan karoltam át darázs vékony derekát, és vittem táncba. Remekül táncolt a szépség, szinte alig kellett vezetni. Könnyedén, finoman táncolt, ami fölöttébb imponált, hiszen én magam is táncos voltam az egyetemi magyar tánckarban.

Beszélgetni igen nehéz volt, mert a zene hangosan szólt, a hangulat a tetőfokára hágott, a végén még énekeltünk is. Annyit sikerült megtudnom, hogy ő is egyetemre jár, Szerjózsa jó barátja, és szeret bulizni. Az este hamar elfutott, és mi vodkagőzösen, de józanul álltuk a sarat, kitűnően éreztük magunkat. A kislányért jött az édesapja, így hát nem volt lehetőségem hazakísérni, de sikerült vele egy randevút megbeszélni a következő szombatra, ebéd utánra a Péter-Pál erődbe. Gondoltam, a Néva közelsége, a történelmi romantikus helyszín segít abban, hogy elcsavarjam a fejét.

A randevút alaposan előkészítettem. A szokás az volt, hogy ha kettesben akart lenni az ember egy leányzóval, akkor a szobatársainak mozijegyet kellett venni egy jó filmre, lehetőleg bent a városban, hogy sokat kelljen utazni. Így akár 3-4 órát is lehetett nyerni az édes együttléthez. Nos, megvettem a mozijegyeket, bekészítettem egy kis innivalót, pezsgőt, és időben kisétáltam a közei erődbe.

Az idő már hűvösre fordult, hiszen Leningrádban az október már tél-elő volt, az ősz és a tavasz, mint évszak egy-két hétre korlátozódott. Az erőd bejáratánál beszéltünk meg randevút azzal a szándékkal, hogy végigsétálunk az erődön, a túlsó végén villamosra ülünk, és bemegyünk a kollégiumba, a jó meleg szobánkba, és bevetjük magunkat a szerelem szépséges sűrűjébe.

Egyszer csak feltűnt a szőke szépség, légies könnyedséggel úszott a levegőben árvalányhaj haja. Széles mosollyal és puszival üdvözöltük egymást, elindultunk sétálni az erődben. Bevetettem minden sármomat. Átkaroltam szelíden és beszéltem, és beszéltem, a kislány bájosan mosolygott, tetszett neki az udvarlás. Ahogyan sétáltunk, egyre jobban belelovaltam magam az udvarlásba, úgy éreztem egy jó idő után, hogy nyert ügyem van. Elégedetten gondoltam a kollégiumi szobára, ahol egy üveg pezsgő és az ágyam várt ránk. Annál is inkább, mert a program kínálatot ő szőkesége elfogadta.

Már talán egy óra is eltelt, amikor az idilli hangulatot és érzést egy villámcsapásszerű felismerés dermesztően szakította meg: miért csak én beszélek? A kislányról alig tudok valamit. Stratégiát kellett váltani, megőrizve jó modoromat és ambíciómat, átmentem kérdezőbe. A kérdésekre egyre csak rövid válaszok érkeztek: da,…da….,da,  azaz igen…., igen…. Egy kis idő elteltével próbálkoztam azzal, hogy kibontandó válaszokhoz tartozó kérdéseket intéztem a bájos szépséghez. A válaszok hossza nem változott, csak tartalmilag igazodtak a kérdésekhez.

Rá kellett jönnöm, hogy ezzel a kislánnyal nem megyek sokra, ami a társalgást illeti. No, meg egy kicsit már bosszantott is, hogy nem igazán beszél. Végiggondoltam: a néma szőkeséget vigyem a szobámba? Na de hát milyen együttlét az, ahol nem hangzanak el szerelmes szavak, az esdeklő tekintet nem párosul az édes szó ízével?

Nem, én nem ilyen vagyok. A nő nem egy tárgy, nem egy használati eszköz, hiányoltam az érző lelket, a suttogó tetszelgést, a kedves szólamokat. A férfiúi hiúságomnak pedig nem tett jót, hogy ő szőkesége nem juttatta verbálisan is kifejezésre szerelmes elismerését irántam, hogy én méltóképpen triumfálhassak hódításom eredményeként.

Végső elkeseredésemben bosszút forraltam a női nem eme nem kellően érett, szófukar alanyával szemben. Mit nekem meleg szoba, pezsgő, vetett ágy. Irány a villamos megálló. Megköszöntem illedelmesen a társaságát és feltettem az első villamosra. Még integettem is neki, aztán megkönnyebbülten indultam a kollégium felé, ahol várt egy üveg pezsgő.

A séta közben eszembe jutott az örök igazság: ahol a szépséget osztogatják, nem biztos, hogy észt is osztanak. Egy életre szóló tanulság volt számomra ez a randevú.

Szobatársaim megvetéssel aposztrofálták nemes gesztusomat, ők bizony kihasználták volna a lehetőséget. Én büszkén vállaltam a baráti korholást, mert sikerült megőriznem férfiúi tisztességem, és nem vittem sem magam sem a kislányt egy megalázó kalandba.

 Ceglédbercel, 2018.május 13.