Szeretjük az állatokat. Gyermekkoromban a tanyán több kutyánk is volt a háziállatok mellett. A kutyák intelligenciája, hűsége, feltétel nélküli odaadása már gyermekkoromban lenyűgözött. Mindig elcsodálkoztam azon, vajon mi motiválja őket. Biztosan nem az odaadott étel, mert akkor Hachiko, a japán kutyus nem várta volna gazdáját hosszú időn keresztül az állomáson.

Amikor Ceglédbercelre kerültem, volt egy gyönyörű német juhászkutyánk, Cézár. Nagyon intelligens, ragyogó szemű, és arckifejezésű kutya volt. Soha nem gondoltam volna, hogy a kutyák az arcukon is meg tudják jeleníteni azt, amit éreznek. Pedig Cézár ilyen kutya volt. Ha dolgoztam a kertben, mindig velem volt. Ha elfáradtam és leültem egy sört meginni, Cézár ott termett, és hatalmas mancsát felemelve kérlelt: „Gazdikám, fogd meg a mancsomat”. Megfogtam, és Cézár arcán valami mesebeli, tündéri mosoly és elégedettség ült ki. Ő homályos, szeretetteli szemekkel bámult engem, miközben kéz a kézben üldögéltünk. Megható jelenet volt, valahányszor ez megtörtént.

Sajnos Cézár barátságát és szeretetét nem sokáig élvezhettük. Egyrészt előrehaladott kora miatt, másrészt szeretett Anyósom halála miatt. Egész nap ő volt vele, ő etetette. Annyira megviselte Cézárt Anyósom elvesztése, hogy 2 hétig étlen gyászolta. Aztán már soha nem tért vissza a korábbi jókedve, beteg lett. Rákos daganat kezdődött fejlődni nála. Egyik reggel már nem tudott lábra állni. Hívtuk az állatorvost, aki oltotta, de félt tőle. Azt javasolta, altassuk el. Az orvos beadta az injekciót, és a nejem és az orvos kezei között lehelte ki lelkét. Az orvos is sírva fakadt. 

Ezt követően, ahogyan kihevertük Cézár elvesztését, vágytunk egy négylábú barátra. Sikerült örökbe fogadnunk egy félénk, gyönyörű fekete pulit. Már kezdett megszokni nálunk, amikor is fát vágtak ki az udvarunkon. A motoros fűrész hangjától úgy megijedt, hogy kiszaladt a félig nyitva lévő kapun. Soha többé nem láttuk. Gyönyörű, fiatal kutyus volt, bizonyára valahol befogták. 

Ajánlottak nekünk a faluból újszülött fekete pulit. Elmentünk a házhoz, ő választott ki bennünket. Nagyon szép és energikus, pajkos állat volt. Már közel egy éve nálunk volt, amikor egy hétvégén evéshez hívtuk. Boldogan rohant felénk, szinte úszott a levegőben. Aztán a közelünkbe érve ugrott egy hatalmasat, a földre érés előtt vakkantott egy nagyot és mozdulatlan maradt. Meghalt. Sem légzés, sem pulzusa nem volt. Hívtuk az állatorvost, aki kérte, hogy mit nézzünk még meg. Az ő álláspontja is az volt, hogy hirtelen szívleállás okozta a fiatal jószág halálát. 

Nagyon elkeseredtünk, hogy Cézár kutyánk óta nem sikerült egy kis barátot megtartani a háznál. Nagyon vágytunk rá, hogy legyen kutyusunk, de már féltünk is a kudarctól. Aztán egyik barátunk felesége hívott telefonon bennünket: 2002. december 24.-én megszületett a kiskutyánk. Nem hittünk a fülünknek. Nem szólt nekünk előre, de ő már leszervezte, hogy a szomszédban születő kiskutyákból egy legyen a miénk. Meglepetésnek szánta, sikerült.

Néhány hét múlva elmentünk a kiskutyáért. Az ól előtti kifutón vagy nyolc kis ördög futkosott vidáman. Csupa gyönyörű, koromfekete, csillogó szemű, pajkos kis puli. Közel mentünk a kerítéshez. Egyszer csak az egyik picurka odajött, és megnyalta a kezünket. Nem akart odébb menni. Tudtuk, ő lesz a mi kis kutyusunk. Így is lett, és hazavittük. Mi legyen a neve? Családi kupaktanácsot ültünk. Miután pajkos, játékos kis ördög volt, úgy döntöttünk, hogy ő lesz Burkus, a Király.

Nagyon vidám élet alakult a házunk körül. Burkus produkálta magát, és folyamatosan bizonyította, hogy ő életrevaló, és majd ő megvéd bennünket. Tennivalói közé tartozott, hogy minden reggel iszonyatos sebességgel 3-4 kört sprintelt az udvaron és a kertben, majd akkurátusan körbejárta a portát, és az idegen szagokat semlegesítette bőséges pisivel. Aztán elégedett pofival jött jelenteni: „Minden rendben a ház körül”.

Burkus sok örömmel, vidám pillanattal ajándékozott meg bennünket. Még kiskutya korában elhatározta, hogy egyeduralkodó lesz a háznál. Perkele, az öreg macskánk félt tőle. Annyira félt, hogy egy idő után nem is mert lejönni a földre, fent tartózkodott a garázs alacsony tetején. Burkus annyira üldözte, hogy már a végén az ennivalót s a garázs tetején kellett felszolgálni a cicának, mert különben éhen halt volna. Aztán néhány hónap múlva szegény Perkele eltűnt. Vagy meghalt, vagy elpártolt Burkus birodalmától. De talán az eltűnés valószínűbb. Azt olvastam valahol, hogy az öreg cicák elmennek otthonról meghalni.

Már lassan egy éves volt Burkus, amikor egy alkalommal a nejem kocsival ment volna a dolgára. Nem régen automatizáltuk a bejárati kaput, hogy kényelmesen tudjunk közlekedni. A kapunyitó szerkezet gyengeáramú kábelei védőcsőben a kerítés oszlopához voltak rögzítve.

A nejem nyomta a nyomógombot, de a kapu nem reagált. Többször is megpróbálta, de semmi. Mígnem rájött, hogy Burkus Király elrágta a védőcsövet, benne a kábellel együtt. Hát, mit mondjon az ember, nagy kópé ez a Burkus. Valójában nem szerette, ha elmegyünk otthonról.

Burkus tudott számolni. Tudta, hányan élünk a házban, hányan vagyunk otthon. Ennek számtalanszor tanúbizonyságát adta. Ha elmentünk vásárolni, és a gyerekek otthon maradtak, semmi gond nem volt. De ha nem maradt otthon senki, akkor kitört a ribillió.

Megfogta a nadrágszárat, és nem engedett elmenni. Ezt a tulajdonságát tökélyre fejlesztette. Ugyanis ha senki nem maradt otthon, és csak néhány varázsszó hangzott el, mint pld. garázs, kapu, kulcs, autó, Cegléd, rögtön tudta, hogy mi következik. 

Fiatal kutya korában Burkus a gyermekeink barátaival is tudatni akarta, hogy ő az úr a háznál. Egy napon vendégségbe jöttek. Leültek az előszobában bagózni és beszélgetni. A cipőket annak rendje és módja szerint levették, és szép libasorba állították. Burkus barátságosan tűrte a vendégeket, sőt kedvesen oda is dörgölődzött, learatott néhány kedves simogatást. Aztán amikor a fiúk el akartak menni, az egyik fiú észrevette, hogy belül nedves a cipője. Hihetetlen: Burkus így adta a tudtára, hogy itt ő a parancsnok, belepisilt a cipőbe. Aztán hosszasan kellett neki magyarázni, hogy ez illetlen dolog. Okos kutyus lévén ezt megértette, mert soha többé nem tett ilyet. 

Nagyon leleményes kutya volt. Esze csillogóbb volt sok emberénél. Imádott engem, én voltam a falkavezér. A nejem etette, és rajongott érte, de a falkavezér az más. Ez annyira így volt, hogy autóval jártam dolgozni Budapestre. A nejem elmondása szerint ő mindig tudta, mikor érek haza, még akkor is, ha a kerítésünkön nem látott ki. Ugyanis Burkusnak olyan kitűnő hallása volt, hogy amikor kb. 1 perc távolságra voltam a háztól, felcsillant a szeme, vakkantott, és oda ült a nagykapu elé, várva a falkavezér érkezését. Amikor kiszálltam az autóból, ami nagyon nehéz volt, Burkus összes szeretetét kiöntötte rám, alig tudtam bemenni a házba. Ilyenkor le kellett ülni, és megvakarni, megsimogatni a fejét. Ragyogó tekintete, mosolya elárulta kicsorduló szeretetét.

A falkavezér hiánya néha napközben elviselhetetlen volt. A nejem már állandóan otthon volt, és azt vette észre, hogy szegény Burkus kutya szomorkodik. A farka lóg, a füle erőtlenül csüng a fején, a szeme bánatos. Néha odamegy a kapu elé, leül, majd újból felkel. Aztán sikerült megfejteni Burkus bánatát. A nejem mondta neki, hogy most felhívjuk a gazdit, és ő majd beszél vele. Fel is hívott: „Burkus szomorú, hogy nem vagy itthon, kérlek, beszélj vele. Adom neki a telefont.” Én beszéltem a drága kutyusomhoz, aki kezdett magához térni, a farkát csóválni, majd vigyorgó vakkantással nyugtázta a falkavezér kedves szavait. Megnyugodott és kivárta a nap végét, amikor személyesen is kifejezhette hódolatát a gazdinak. 

Burkus szerette, ha sok vendég van nálunk. Szerette a vendégeket, érdekes módon megérezte, hogy ezek az emberek hozzánk tartoznak, és szeretettel viszonyult hozzájuk. A vendégeink is imádták őt, mert olyankor kis bohóc volt, és produkálta magát. Jól szórakoztatta a vendégsereget. Burkus illemtudó kutya volt. A szaletliben volt, hogy tizenketten étkeztünk. A kutyus szeretett az asztal alá telepedni, nyáron különösen, mert ott hűvös volt. Élete során soha nem kunyerált ételt a vendégektől. Szépen, nyugodtan feküdt az asztal alatt. Barátaink annyira szerették őt, hogy az esküvői kis műsorban meg is énekelték Burkus kutyát, mint a házunk emblematikus figuráját. Megható élmény volt számunkra. 

Aztán voltak hajmeresztő dolgai is Burkusnak. Kb. nyolc éves korában nyáron azt vettük észre, hogy megváltozik a viselkedése. Kis vadóc lett, állandóan vigyorgott, ilyenkor szép fehér fogai felcsillantak. Mindenkit terelt, üldözött, és szokatlanul dörgölőzött hozzánk és az idegenekhez. Megugatott minket is, ami szokatlan volt. Fel nem tudtuk fogni, mi van a kutyával.

Azt tudtuk róla, hogy néha eszik füvet, nyilván, amikor az emésztése megkívánta. Egy hónap múltán ezen a nyomon kezdtünk nyomozni, mígnem sikerült a rejtély megfejtése: Burkus kutya drogfogyasztó lett. A kertünkben ugyanis, egy eldugott helyen vadkender nőtt, egy tő, amire Burkus nagy előszeretettel rájárt. A vadkendert kiirtottuk, mi pedig visszakaptuk aranyos, kedves, szeretetre méltó, bolondos kis kutyánkat. Innentől kezdve külön figyeltük, hogy milyen növények telepednek meg kertünkben annak ellenére, hogy ápoljuk a kertünket. 

Ahogy telt-múlt az idő, ő is komolyodott. Hat éve egy alkalommal panzióba adtuk, mert mi elutaztunk. Visszafelé a panziós mondta, hogy Burkus összebarátkozott egy kis törpe snaucerrel, Jolikával. A snaucernek nem volt gazdája, ugyanis a gazdik külföldre mentek dolgozni, és vissza adták a kutyust a szülőhelyére. A panziós barátaink felajánlották, hogy nekünk ajándékozzák, ha akarjuk és gondját viseljük. Azt is kilátásba helyezték, Jolika, miután az „ő lányuk” ingyen jöhet a panzióba bármikor.

Rövid tanakodás után, no meg a kutyus barátságos hozzánk simulását követően úgy döntöttünk, magunkhoz vesszük Jolikát. Bár Jolika ivartalanított lánykutya, Burkus meg hetyke férfiú, mégis csak plátói szerelem alakulhatott ki közöttük. 

Kibővült családunk boldogan élt, mi pedig a nejemmel megfigyeltük a kutyusok érzelem dús, érdekes életét. Burkus nagyon szerette Jolikát. Megfigyeltem, hogy este lefekvéskor puszit ad neki, és reggel az ébredés után úgyszintén nyalogatta Jolika fülét és puszilgatta. Megható látvány volt. Nagyon gondoskodó volt Burkus, Jolika pedig elfogadta a gondoskodást. Történt, hogy Jolika valahogy az autó kerék mellé sodródott, és egy picit megsérült. Látni kellett volna. Burkus aggódva megmutatta, hol van a seb, gyógyítgatta, nyalogatta. Aztán onnantól kezdve, ha a kocsival mentünk haza, a kapu nyitásakor Burkus beterelte Jolikát a kutyaházba, és elé ült, ne tudjon kiszaladni az autó elé. Fantasztikusan intelligens, okos kutya volt Burkus, és gavallér módjára nem csak szerette párját, hanem a maga módján gondoskodott is róla. 

Szegény Burkus megöregedett. Most karácsonykor töltötte 15. születésnapját, ami a könyvek szerint az élethossza. Mindegyik születésnapját megünnepeltük: ilyenkor kedvenc ételével és játékkal kedveskedtünk neki, amelyeket nagyon szeretett.

Reménykedtünk, hogy vitalitása egy picit meghosszabbítja életét. Aztán egyszer csak azt vettük észre, hogy napról napra gyengébb, egy hete a lábai szétcsúsztak, annyira elgyengült. Már vagy 2 napja nem evett, amikor orvoshoz vittük szegény gyenge kutyusunkat. Minden féle vizsgálatot elvégeztek rajta, mire kiderült, hogy a szíve és a mája gyenge. Ma még reménykedtünk, mert beindult az emésztése, és elvittük infúzióra az állatorvoshoz. Az infúzió után sem lett jobban, ma délelőtt vakkantott egyet, mintha elköszönne szeretteitől, és kilehelte lelkét. 

Szegénykém, valahol a túlvilágon bolyong érzékeny, szerető lelke. Az vígasztal bennünket, hogy jó gazdái voltunk, minden tőlünk telhetőt megkapott, hogy egészségét megőrizzük, hogy élete szeretetben, vidámságban teljen.

Az ember és a kutya példás kapcsolata volt a miénk. Igazi családtag volt. Úgy volt, ahogyan a könyvek is írják a pulikról, hogy „a rongyos kis életét is odaadná a gazdájáért”. Burkus nekünk szentelte életét, amiért örökre hálásak maradunk. Mi pedig örök szeretetünkben őrizzük szép emlékét, amíg nem találkozunk vele odaát.

Drága jó Burkusom! Legyen könnyű a föld neked!

Ceglédbercel, 2018. január 13.