A vodka a Szovjetunióban olyan volt, mint otthon a csabai kolbász. Mindenki szerette és mindenki fogyasztotta. Nem is akárhogyan: többnyire 1-2 decis vizespohárból. Az embernek az volt a benyomása, hogy a kommunista elnyomás ellensúlyozásaként is ittak orosz barátaink.

Hová menjek egyetemre?

Ez a kérdés vetődött fel bennünk 1968 őszén, amikor a budapesti Vasútépítési és Pályafenntartási Technikum 4. évfolyamát megkezdtük. V. Tibor barátommal együtt kitűnő tanulók voltunk, nem volt kérdéses a továbbtanulás. Persze mi a Budapesti Műszaki Egyetemre gondoltunk, és tanáraink is ösztönöztek bennünket, hogy ebben az intézményben folytassuk tanulmányainkat.

 Szeretjük az állatokat. Gyermekkoromban a tanyán több kutyánk is volt a háziállatok mellett. A kutyák intelligenciája, hűsége, feltétel nélküli odaadása már gyermekkoromban lenyűgözött. Mindig elcsodálkoztam azon, vajon mi motiválja őket. Biztosan nem az odaadott étel, mert akkor Hachiko, a japán kutyus nem várta volna gazdáját hosszú időn keresztül az állomáson.

Nagyon meleg van. Alig bírok magammal, állat, növény ember szenved az iszonyatos hőségtől. Éjszaka jól alszom a hűvös szobában, és a közeli élmény nyomán álmodok. Azt álmodom, hogy a Club Aligába, az egykori párt üdülőbe megyünk nyaralni.

Szeretünk kirándulni, túrázni. A Tisza-tónál már többször is jártunk, de mindig csak a felső végén Poroszló, Tiszafüred környékén. Csodálatos élményeink voltak, legutóbb a poroszlói Ökocentrumot látogattuk meg. A táj szépsége, a kiállítások, az akvárium, és a területen található néprajzi érdekességek annyira lenyűgözőek voltak, hogy egy egész napot eltöltöttünk barátainkkal.

Budapestre tartok autóval. Egészen jól lehet haladni az autópályán. A nejem is velem tart, mert összehangoltuk programjainkat. Ő a Fradi pályától egyből a gyerekekhez megy unokázni villamossal, én pedig a városba tartok munka ügyben. Úgy beszéltük meg, hogy ha végeztem, a Bosnyák téren eszek valamit, veszek virágot, hogy a menyünket fel tudjuk köszönteni. Alig várom, hogy láthassam pici unokánkat.

 Tél van, hideg tél. A tanya körül, ahol élünk hegyekben áll a hó, a fák és növények, mint egy jégvilági díszlet, hidegen és mégis kedvesen díszítik a környezetet. Gyönyörű látvány. Ha kinézek a rónaságra, a közelben jégszobrokat, távolabb csodásan csillogó felismerhetetlen alakzatokat látok. A távol most nagyon távoli. A fehér hómezőbe beleolvad a táj és az ég a nagy fehérséggel összeér a végtelenben. Itt-ott fekete varjak, fázó verebek és éhes cinkék színesítik a hófehér világot. A madáretetőben szalonna, egy kis rozs, benne csipegető színes csodák.

 Temetni mindig szomorúság.Olyas valakit temetni, akit nagyon szerettünk, maga az Isten csapása. És akit nem csak szerettünk, hanem valaha példaképünk is volt - nos, nem tudom. Szomorú is, Isten csapása is, meg még más is, amit nem tudok megfogalmazni.

Június vége van, rekkenő hőség. Tikkadtan nézem a naptárt. Alig várom, hogy holnap elutazzunk egyik kedvenc fürdőhelyünkre, Hajdúszoboszlóra.

Kedveljük ezt a hangulatos kisvárost. Nagyszerű fürdőin túl a jó hangulatáért, az ott élő emberek vendégszeretetéért, a már-már kiveszőben lévő rendkívüli szívélyességükért, és persze kedvenc cukrászdánk és éttermünk, a Nelson csodás hangulatáért, fantasztikus süteményeiért, a cukrászok szokatlan figyelmességéért, amikor 3-4 féle cukormentes süteményt kínálnak, no és az étterem fantasztikus konyhájáért. Minden évben ellátogatunk ebbe a kedves kis városba és persze kedvenc helyeinkre is.

 Dr, Székely István, Örkény község körzeti orvosa emlékére.

1956 októberét írtuk. A közeli faluból olykor lövések hallatszottak. Örkény-táborban szovjet nehéztüzérségi alakulatok, magyar alakulat tanyázott, a közeli Pusztavacson pedig magyar lőszerraktár volt. A magyar katonák a forradalom oldalára álltak, ezt nővéremtől, Ilonkától tudom, aki Pusztavacson a konyhán dolgozott. Bátyám Feri katona volt, nem volt hírünk felőle. Édesapám nagy betegen feküdt a hálószobában, tüdő és mellhártyagyulladás, tüdőösszenövés volt az utólag felállított diagnózis. Édesanyám sírdogált, mi lesz velünk, mi lesz apánkkal, mi gyerekek pedig féltünk. Unokatestvéremmel, aki 1 évvel volt fiatalabb riadtan hallottuk a lövések hangját.

Egész életemet, a vasutas pályafutásomat végigkísérte a menetrend tisztelete, mondhatnám a menetrend szentsége. Bármilyen szakterületen is dolgozott egy vasutas, alapvető követelmény volt, hogy a menetrendet szervezetlenül, előre nem látható módon ne zavarja semmilyen körülmény, kivéve a vis maior eseményeket.

Vasutas pályafutásom alatt megtanultam, hogy a vasúti vezetők méltósággal viselik posztjukat. Tisztában voltak a viselkedési normákkal, a beosztottakkal szót értettek, és ami a legfontosabb, a vasút ügyét így-úgy a szívükön viselték. Voltak vezérigazgatók, akiket kevésbé szerettek, de tiszteltek a vasutasok, és voltak olyanok, akiket nem csak tiszteltek, szerettek is. Ilyenek voltak néhai Sipos István és az őt követő K. M.

A Leningrádi (ma Szentpétervári) Vasútmérnöki Egyetem elvégzése után nem sok időm maradt az öt év gyűrődéseinek kipihenésére. Június végén hazajöttem a család nagy örömére, augusztusban megnősültem, és 1974. szeptember 2.-án megkezdtem vasúti pályafutásomat.

A korosztályombéliek bizonyára emlékeznek arra, hogy az 50-es és 60-as években nagy divat volt a fiúgyerekeket megszabadítani sörényüktől, és a nyári szünetre kopaszra nyírni. A nagyfiúkkal és főleg az ifjakkal ez már nem volt divatban, csupán a seregbe történő bevonuláskor fordult elő.
Hát nekem nem kellett várni a behívóra, két középiskolai társammal, Pistivel és Józsival önként és dalolva, némi üzleti megfontolás mentén, de tanári ráhatással 1969 elején sikerült megszabadulni méltóságteljes hajkoronánktól.

"Halmay Árpád barátom emlékére

Drága Árpi! Úgy mentél el, ahogy éltél,
Karácsonyt, Újévet kedvvel ünnepeltél.
Hittél a holnapban, nem értél rá félni,
nem akartál már mást, csak egy kicsit élni.

Az 50-es, 60-as évek Magyarországa. Szegénység mindenfelé. Akinek van egy kis földje, annak könnyebb, mert legalább az élelmiszert megtermeli a családnak. Iparcikkre nem, vagy nagyon kevés futja. Igaz, iparcikk meg alig kapható. Így tehát a rendszer egyensúlyban van.

A média tele van gyógyszer reklámokkal. A reklámok úgy vannak elhelyezve, hogy lehetőleg elmenjen az étvágyam, az életkedvem. A leggyakoribb jelenség, hogy étkezési időben szellentés, szorulás, hányás elleni gyógyszereket, vagy éppen a legkorszerűbb intimbetétet illetve vizelettartási problémákra szolgáló Tena Lady betéteket reklámoznak. Ez még mind hagyján, a legszörnyűbbek a Richteres dobozos reklámok. Majd meg esz a fene egy Richteres dobozért, de patikában még nem találkoztam vele.

Messze voltál, itt vagy hát!
Megváltozott a Világ!
Otthonunkban kis virág
csupa öröm, boldogság!

Gyertya fénye lobban,
szívem nagyot dobban.
Gitár hangja simogat,
festék illat hívogat.

Juhász Gyula: Consolatio (részlet)

Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek,
Hiába szállnak árnyak, álmok, évek.
Ők itt maradnak bennünk csöndesen még,
Hiszen hazánk nekünk a végtelenség.

Tisztelt Gyászoló család!
Tisztelt Gyászoló gyülekezet!
Kedves Barátaim!

Szavakba nem önthető a fájdalom és a veszteség, amit drága Tibor barátom váratlan, tragikusan hirtelen távozása okozott mindannyiunknak. 2013. október 25.-e fekete betűkkel íródott be élettörténetembe: életem egy darabkájától kell megválnom.

Tisztelt Gyászoló Család!
Tisztelt Rokonok, Munkatársak, Barátok, Ismerősök!

Pál József nem csupán a MÁV kiemelkedő vezetője volt, hanem nagyszerű ember, kolléga, jó barát is egyben. A munkatársak, a vasútépítési és pályafenntartási szakma, a Pályavasút dolgozói, a barátok nevében erre az oldalára szeretnék emlékezni és emlékeztetni, hiszen ezek az értékek tették lehetővé azt, hogy sikeres és népszerű, de meg nem alkuvó vezetője legyen a MÁV-nak.

A hó élesen ropogott Ilonka cipője alatt, amint kilépett a tanya kiskapuján. Szerette ezt a hangot, olyan tiszta és üde volt, mint maga a frissen esett hó. A decemberi éjszaka csendjében megnyugtatóan hatott. Lépteit szaporította volna, de a göröngyös gyalogút azt nem engedte, így hát óvatosan, de határozottan szedte lábait. Csak a vasútig jussak el – gondolta, ott már a kocsiút határozott vonalvezetése biztonságot kölcsönöz a további haladáshoz.

Köszönöm, hogy

megéltem, és még

élhetek!

"Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy
Pályafenntartási és Vasútépítési Technikum…"

 Magam is azok közé tartozom, aki szívesen gondol vissza az egyetemi évekre, ám mégis, az a bizonyos hátbizsergető érzés akkor fog el, ha az íróasztalom fölött függő középiskolai tablóra réved tekintetem, vagy szóba kerül a Technikum, ahol ifjúi hévvel próbáltuk a világ dolgait megváltani, és készültünk a vasutas pályára, amelyet akkoriban még társadalmi elismerés övezett.

In memoriam Lukács Zoltán

„Nedves szemem titkon gyűjti
Könnyeit egymásra;
Szorult keblem sóhajtásait
Halmozza rakásra.
Leheletem útját bontja
Kínzott életemet rontja
Méltatlan szenvedés,
Fájdalom s epedés.”

Történelmi időket élünk! Az Európai Egyesült Államok kutatási programot indított létrejöttének, kialakulásának kutatására . Nos ebben a programban, mint a Kárpát-medencei régió egyik jelentős kutatója veszek részt. Kutatásaim célja az itt élt emberek gazdasági, kulturális, etnikai és szociológiai helyzetének felkutatása, illetve annak feltérképezése, hogy ezek a kultúrák hogyan hatottak nagy európai államunk létrejöttére.