Szerintem minden ember olykor visszatekint a múltjára. Különösen a középiskolai, egyetemi évek hoznak lázba, amikor eszembe jutnak csínytevéseim, ifjúkori kalandjaim, élményeim. Nos, pláne, ha az ember az egyetemi éveit külföldön tölti. ez különös ízt ad az egésznek.

 Velem is így történt, amikor Tibor barátom és egyetemi társam megkapta Vászjától a meghívót a 30 éves egyetemi találkozónkra, Szentpétervárra. Nem volt kérdéses, hogy megyünk-e, persze, hogy megyünk és visszük a feleségünket is, had kóstoljanak bele életünk egy darabkájába.

Lázasan készülődtünk, szerveztük az utazást. Eldöntöttük, hogy hosszabb időre megyünk, legyen időnk néhány ikonikus hely meglátogatására. Így hát eldöntöttük, hogy 8 napra megyünk és az Aurórával szemben az egykori Leningrád szállóba (ma Szentpétervár Hotel) szállunk meg.

Miért? Mert ez a hely is ikonikus. Ide jártunk a szálloda bárjába minőségi sört inni. Ugyanis a boltokban csak Zsiguli sört lehetett kapni, a szállóvendégek pedig vásárolhattak pilseni, baltikumi és egyéb minőségi söröket, persze dupla áron. Aztán itt volt néhány igen jó barátunk lakodalma is, hiszen a szálloda abban az időben egyedül volt nyugati színvonalú. Emlékszem, hogy sok finn rokonunk itt vesztette el az eszét a sok vodkától.

 Az elindulás

 Elérkezett az indulás napja, Június 20 körül volt 2004-ben, amikor is Szentpéterváron éppen a Fehér éjszakák dúltak. Ez is nagy várakozással töltött el bennünket, hiszen ebben az időben éjfélkor újságot lehet olvasni az utcán. Különös hangulata van ilyenkor a városnak, és roppant romantikus dolog a fehér éjszakákon sétálni.

Az indulás a reggeli órákban volt, kellő időben kitaxiztunk Ferihegyre. Tibor barátom is ott volt a kedves nejével együtt. Becsekkoltunk, hogy a várakozási időt kellemesen, a repülőtéri büfében töltsük el.

Amint felértünk, újabb meglepetés ért bennünket. Ki volt a büfében? Kedves egyetemi társunk Vilmos és felesége Tánya. Régen találkoztunk, de annál nagyobb örömmel üdvözöltük egymást. Vilmos ugyan másik szakirányra járt, de jó barátságban voltunk.

Pillanatok alatt képbe hoztuk egymást az elmúlt évtizedekről. Család, ismerősök, munka, stb.. Aztán szólítottak bennünket beszállásra. Nosztalgiával gondoltunk az egyetemi időkre, amikor repülővel jöttünk haza és vissza. Micsoda evés-ivás volt, különösen, ha MALÉV géppel repültünk. Persze ebben benne volt ifjúságunk visszautasíthatatlan férfias vonzereje, amivel az utaskísérőket elvarázsoltuk. Most nem készültünk ilyesmire….

 A megérkezés

A repülőút gyorsan eltelt és máris Szentpéterváron találtuk magunkat. Taxival mentünk be a városba, és leesett az állunk. 2003-ban ünnepelték a város alapításának 300. évfordulóját, és erre az egész várost szó szerint kiglancolták. Az épületeket tatarozták, utakat, járdákat felújították. Tisztaság, rend és szépség bárhová is tévedt tekintetünk.

Jó hangulatban érkeztünk meg a Szentpétervár szállodához a Néva partján. Gyönyörű helyen fekszik. A Néva és mellékágának összefolyásánál, szemben az Auróra, távolabb az Ermitázs sziluettje. Nagyon megváltozott a környezet. A szálloda előtt a Néva parton kialakítottak vendéglátóhelyeket, pavilonokkal. Étel, ital és persze a gyönyörű panoráma. Tibor barátommal szinte egyszerre mondtuk, hogy esténként itt lesz a helyünk.

A szálloda recepciójára mentünk, ahol egy kedves, csinos hölgy fogadott bennünket. Néhány mondat után kiderült, hogy mi Magyarországról vagyunk, régi diákok. Ez egyből megnyitotta a bizalom kapuit és a hölgy megkérdezte, mondhat-e valamit magyarul. Meglepődtünk, természetesen örömmel fogadtuk. A hölgy kihúzta magát, felszegett állal mosolyogva kedvesen közölte velünk magyarul „Szervusz, ronda mókus”. Egy pillanatra megállt a lélegzetünk, de nem veszítettük el lélekjelenlétünket, és kedvesen, harsányan visszanevettünk a hölgyre. Így ő nem vette észre, hogy mit is mondott, mi viszont tudtuk, hogy volt zsivány magyar barátja, aki ezt az óhéber szöveget betanította neki anélkül, hogy elárulta volna a valódi jelentését. Nos, a vidám indítás után megkaptuk a kulcsokat és irány a szoba.

A lemálházás után elmentünk sétálni a Nyevszkij proszpektre, a város reprezentatív főutcájára. Óriási nyüzsgés fogadott bennünket, és utolért az éhség is. Így aztán úgy döntöttünk, hogy egy kerthelyiségben megebédelünk. Nagyon meleg volt, de enni kellett. Gyönyörű saláta tálak voltak, és ebben a melegben mi is esne igazán jól, egy húsos salátatál vodkával. Elégedetten fogyasztottuk a kiváló ebédet.

Aztán újabb meglepetés ért bennünket, amikor fizettünk: a hazai áraknál 2x magasabb áron ebédeltünk. Aztán rájöttünk, hogy Szentpéterváron ez a normális árszínvonal, a magasabb ár nem vette el étvágyunkat. Ehhez képest már nem volt meglepő, hogy az Izsák székesegyházba, a város gyönyörű templomába a külföldiek 10x belépőt fizetnek az oroszokhoz képest.

 A Néva parti fehér éjszakák

 Ahogyan elhatároztuk, minden nap a szálloda előtti pavilonokban vacsoráztunk és iszogattunk, élvezve a fehér éjszakák felülmúlhatatlan látványát. Jól lehet, a nappali programokban kissé elfáradtunk, de talán ezért is jól esett este 10 után néhány órát eltölteni a Néva parton.

Tibor barátom, de szerénységem is gourmet, szerettünk finomakat enni, és inni. A pavilonokban különböző ételféleségeket kínáltak, a sasliktól kezdve a csevapcsicsán keresztül a pelményéig. Természetesen zöldségek saláták garmada kísérte a húsételeket. Óriási választék volt és a belvárosi áraknál szolidabb árakon. Ital is volt minden. Tibor barátom jó szokásához híven javasolta, hogy csipegessünk.

Ez azt jelentette, hogy többféle ételből rendelünk, körbe üljük és mindenből csipegetünk egy keveset. Fantasztikus élmény volt, finom vodkát és grúz konyakot ittunk hozzá, gyönyörködtünk a város látványával.

Hát csipegettünk, lassan, komótosan, kiélvezve minden egyes falatot. A nappali meleg után éjszaka kellemes lágy fuvallat kerengett körülöttünk. A vodka és a konyak megágyazott a jó alvásnak.

 Egyetlen éjszaka sem feküdtünk le éjfél előtt. Általában 1 óra körül kerültünk ágyba, fölöttébb elégedetten.

 A jubileumi bankett

 Másnap a kiadós alvás és reggeli után úgy döntöttünk, hogy a délutáni egyetemi találkozás előtt megnézzük a kollégiumot, ahol laktunk, a bánját, ahová fürödni jártunk és a Gorkij parkot, ahol sok időt töltöttünk.

Gyalog mentünk, mert nem volt messze. Végig a Néva parton, az Auróra mellett. Gyönyörű idő volt, a szépen parkosított Néva parton ezernyi nyíló virág pompázott. Megtaláltuk a bánját (közfürdő), ahol nem kevés időt töltöttünk egy egy átmulatott éjszaka után. Lassan megérkeztünk a mecsethez, amelyik a kollégium mellett volt. A kollégium épületét szépen felújították, és meglepetésünkre szálló lett belőle. Kíváncsiak voltunk a 402 szobára, ahol laktunk. A recepciós, miután elmondtuk, mi köt minket az épülethez, készségesen elkísért bennünket az egykori lakhelyünkre. Érdekes érzés és élmény volt újra ott lenni. Aztán mentünk a szomszédos Gorkij parkba, ahová grúz bort inni jártunk. A borozó már bezárt, de a jégkrém árus ott volt, így hát beértük finom orosz jégkrémmel.

Leültünk egy padra, és figyeltük a járó-kelő embereket. Óriási változást láttunk. Az emberek jól öltözöttek voltak. A hölgyek feltűnően ízlésesen öltözködtek, Teljes összhangban volt a ruha, cipő, táska és egyéb kellékek.

Eljött a találkozó ideje az Egyetemen. A Vasútmérnöki Egyetem a Moszkvai sugárúton volt, amelyik talán a város leghosszabb utcája volt. A fekvése kiváló, a Nyevszkij sugárúttól egy metrómegállóra, gyakorlatilag a belváros szélén helyezkedett el.

Amikor megérkeztünk az Egyetem bejáratához, már várakoztak társaink. Volt, akit rögtön megismertünk, volt, akin el kellett gondolkodni. Bizonyára, az orosz társaink is hasonlóképen voltak velünk.

Bent, egy nagy előadóteremben gyülekeztünk. Az egyetem rektora, a dékán és néhány tanár köszöntött bennünket. Amitől tartottam, bekövetkezett, megkértek üdvözlő beszéd elmondására. Összeszedtem magam és a gondolataimat. Inkább arra koncentráltam, mit kaptunk útravalónak az Egyetemtől, tanárainktól. Ugyanis az egyetem kitűnő volt, nagyszerű professzorokkal, kitűnő oktatási programmal. Nagy tapsot kaptam. Aztán bejártuk az Egyetem jellegzetes helyeit, és mintegy két órányi ott tartózkodás után eljött az idő, hogy a bankett helyszínére menjünk.

Gyalog mentünk, mert nem messze, a belvárosban egy exkluzív palota barokk báltermében volt a bankett. Lenyűgöző volt a terített asztal, amivel vártak bennünket. Orosz vendéglátási szokás szerint az asztal tele volt hidegtálakkal, salátákkal, hallal, és minden földi jóval. Úgy volt megterítve, hogy a terítő nem látszott a rajta lévő ételektől. Meg volt az asztal beosztás, mi is leültünk a számunkra kijelölt asztalhoz.

A tanulócsoport sztárosztája (elöljárója) pohárköszöntőt mondott és elkezdődött az eszem iszom. A kedves csevegést diszkrét zenei aláfestés kísérte, így összességében a hangulat főúri volt. A csoporttársaink rendkívül kedvesek voltak, és mi is nagyon örültünk a viszontlátásnak. Mindenki beszámolt az élete alakulásáról. Jó volt hallani sikerekről, de sajnos volt olyan társunk is, akinek élettörténete megindító volt. Valahol a Kaukázus környékén él, munkanélküli, gyermeket nevel. Csak úgy tudott eljönni, hogy a társai összedobták a szükséges pénzügyi fedezetet.

Ahogyan azt megszoktuk, csak vodkát ittunk, hála Istennek nem vizes pohárból, mint valaha. A hangulat emelkedett, a teríték fogyott. De még volt az asztalon étel, amikor hozták a meleg fogásokat. Fejedelmi lakoma volt.

Tibor barátom és az én feleségem nem fértek a mi asztalunkhoz, ezért másik asztalhoz kerültek, és bár az orosz nyelvet csak Tibor barátom felesége bírta, az enyém is tudott egy keveset. Így aztán az ő asztaluknál a jó hangulatban felcsendültek a régi Illés dalok, némi orosz akcentussal, de magyarul. Mély nyomot hagyott a magyar zene társainkban, köszönhetően a sok hanglemeznek, amit kivittünk.

Egy idő után már keveredett a társaság, és odaültek hozzánk. Érdekesség volt, hogy nem láttam részeg embert, pedig rendesen fogyott a vodka, meg persze a csipegetés is folyamatos volt.

A lányok kimentek a mellékhelyiségbe, én meg utánuk mentem levegőzni meg video felvételt készíteni. A hallban ültek éppen egy kanapén, amikor azt látom, hogy egy spicces orosz társam „szerelmet vall” kedves nejemnek. Ő meglepődött és összeszedve minden orosz tudását próbálta lepattintani az alkalmi udvarlót. Amikor oda értem azt hallottam, hogy nejem ékes orosz kifejezésekkel a következőket mondta: „ Menjen innen, mert itt jön a férjem és mérges lesz”. Az udvarló megértette, megfordult felém, és ájtatos arckifejezéssel, szinte bocsánatkérően térdre esve mondta: „János, óh, János”.

No, itt kiakadtam egy pillanatra, de olyan kedves volt az orosz, hogy nem lehetett rá haragudni. Aztán nehezen, de odébb állt. Később megértettem a tévedését. Volt egy magyar társunk János, aki most nem volt itt, de a delikvens ővele kevert össze. Hiába, van az a vodka mennyiség, amitől a tudat módosul…

Visszamentünk az asztalhoz, ahol már táncra perdült a jónép. Mi is csatlakoztunk. Az egyik szünetben az egyik csoporttársnőm, Natasa, odajött, és közölte a nejemmel, hogy az adósa vagyok. Engedélyt kért a törlesztésre. Na de mi volt az adósság? Egy gyönyörű, vörös hajú lány volt fiatal korában, és most elárulta, hogy fülig szerelmes volt belém. A geodézia táborban majdnem összejöttünk, de én más irányba futballoztam.

Most elégtételt követelt: tartozom egy tánccal és egy csókkal. Feleségem egy áldott jó lélek, és megengedte a törlesztést. Megtörtént, aminek meg kellett történnie. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy rosszul esett. De főleg a hiúságomat legyezte, hogy 30 év után még mindig van egy nő, aki elégtételt kívánt venni korábbi bűneimért. Pedig nagyon helyes férje volt, a nejem csak Richard Gere-nek nevezte el a hasonlóság miatt.

Hát így telt el a bankett. Kitűnő hangulatban, nagyszerű étel és ital felhozatal mellett, csodálatos környezetben. Élményekkel és vodkával telítve, teljes józanságunkban tértünk a szállodába, ahol a Néva parti partit ettől függetlenül Tibor barátommal és az asszonyokkal megtartottuk. Persze itt már bátrabban nyúltunk a pohárhoz, hiszen otthon voltunk.

 Kirándulás Petrodvorecbe (Peterhof)

A csoporttársak nagy része még maradt egy kis időt Szentpéterváron, ezért egy közös nosztalgia kirándulás mellett döntöttünk Petrodvorecbe. Petrodvorecet Nagy Péter cár építette azzal a szándékkal, hogy a Versailles-i kastély és park pompáját felülmúlva egyedülálló nyári palotát hozzon létre. Ez bizony sikerült neki, hiszen maga a palota is gyönyörű és pompás, de a park tele játékos szökőkutakkal és meglepetésekkel még inkább egyedülálló. Még azt is jól kitalálta Nagy Péter, hogy a szökőkutakat a 40m-rel magasabban folyó patak vize táplálja, gravitációs úton, gépi rásegítés nélkül. Fenomenális.

Petrodvorec kedvelt kirándulóhelyünk volt, különösen, ha egy kislánnyal romantikázni volt kedvünk. A hely megközelíthető volt vonattal, de én is szívesebben mentem az Ermitázstól induló szárnyashajóval, amelyik húsz perc alatt Petrodvorecbe röpített.

Nos, kis csapatunk a szárnyashajóval ment ki Petrodvorecbe. A társaink tudták, hogy a külföldiektől horror összegű belépőt szednek, ezért némasági fogalmat kellett tennünk, és a belépőket ők vették meg, jutányos áron.

Óriásit sétáltunk. megnéztük a sok vizes attrakciót. Egyszer csak megszólalt Vászja barátom: gyerekek, mit szoktunk még csinálni az ilyen kirándulásokon? Hát sétálni egy kicsit. Oroszul: nyemnosko poguljaty. A kis táskákból előkerültek a vodkás üvegek és a stampedlis poharak, és jólesően fogyasztottuk a parkban a vodkát. Úgy, mint ifjú korunkban, jót sétáltunk. Séta közben úgy beszélgettünk, mintha soha el nem váltunk volna. Ez roppant érdekes, hogy a közösség mennyire összekapcsolja az embereket.

Egy kitűnő étteremben vendégül láttuk ebédre orosz barátainkat, és érzékeny búcsút vettünk. Ők ugyanis másnap hazautaztak, mi még maradtunk. Csodás nap volt.

 Szentpéterváron, egyedül

 Tibor barátommal és a feleségekkel még néhány napig maradtunk. Gyűjtöttük az élményeket, meglátogattuk a város nevezetességeit. Egyik nap sikerült színházjegyet szerezni, és a Kirov színházban megnéztük a Hattyúk tavát a világhírű társulat előadásában. Csodálatos élmény volt, azért is, mert a színháznak mi rendszeres látogatói voltunk.

Hipp-hopp, elszálltak a napok, és azon vettük észre magunkat, hogy a repülőtérre kell mennünk, mert indul a gépünk haza. Sok meglepetéssel a tarsolyunkban, nehéz szívvel, de élményekkel teli vettünk búcsút a gyönyörű várostól.

A repülőtéren néhány Szentpétervári társunk várt ránk. Ez is meglepetés volt, kedves ajándék tőlük. Még trécseltünk egy nagyot, aztán érzékeny búcsút vettünk. Megvallom, a könnyem is kicsordult.

Aztán beszálltunk és felszálltunk. A repülőgépről még egy utolsó integetés Szentpétervárnak, ahol ott hagytuk ifjúságunk egy darabját.

Doszvidanyija dorogije! Isten tudja, látjuk-e még valaha.

Ceglédbercel, 2020. május 27.

Petrodvorec, Cári kastély