Előszó 

Az írás 1968-ban keletkezett, amikor középiskolásként beneveztem a Tanácsköztársaság 50 évfordulójára meghirdetett országos ifjúsági irodalmi pályázatra. A kötelező téma a Tanácsköztársaság volt. Az országos pályázaton írásom a II. díjat nyerte el. A díjat Veres Péter író adta át.

Az írás valóságos történet, hiteles elbeszélés alapján. A nevek nem egyeznek a valósággal, minden esetleges egybeesés a véletlen műve.

 Hazafiak leszünk…

(Egy veterán vörös katona elbeszélése alapján)

 Ez a két szó sokszor elhangzott a magyar nép történelmében. Az oroszországi forradalmi eseményeket talán még a legkisebb írni, olvasni tudó kisdiák is ismeri, ha nem is részleteiben, de nagyjából mégis. S ha jól meggondoljuk, akkor az orosz forradalom meghatározója az azt követő időknek, a hatalmas társadalmi változásoknak.

Lenin a világ dolgozói számára mutatta meg az egyetlen helyesnek vélt utat, s mint a történelmi példák is mutatják, jelentős követői voltak és vannak ma is.

Magyarország és több más európai ország dolgozói egyben szolidaritásukat is fejezték ki az orosz forradalommal, amikor szintén forradalmat csináltak.

Amikor keleten halvány vörös pír borította az égboltot. Magyarország is megmozdult.

Ez a kis történet egy alföldi faluban játszódott. A falu közel volt Pesthez, ezért hát a munkások Pestre jártak dolgozni. A faluban bosnyák zászlóalj táborozott, amikor is gyorsan mentették a bőrüket, gyanús lett a gyors eliszkolás. A gyanút tovább fokozta, hogy a vonatforgalom is leállt és a katonák haza jöttek a frontról és a kórházakból.

Ők hozták a hírt: Pesten kitört a forradalom! Ezek a fáradt emberek, akik kénytelenek voltak végig küzdeni a háborút, sokan sebesülten is szervezkedni kezdtek. Nem csak a katonák, a munkások tudták, mit jelent ez a hír. A munkások között voltak fiatalok, 16-17 évesek, ők nem kisebb lelkesedésről tettek tanúbizonyságot, mint az idősek. Ilyen volt Feri is, aki 16 éves korától Pestre járt dolgozni, ott is részt vett a megmozdulásokban.

Egyik nap egy kisebb csoportot lehetett látni az utcákon. Jártak házról házra, így jutottak el Ferihez is.

• No, Feri, nem akarsz hát, hogy is mondjam, no, mi tudjuk, hogy benne vagy a szakszervezetben, és - látszott, hogy az idős munkás nem akarja kereken kimondani, s akadozva folytatta – és mi gondoltuk…
• Tudom, - szólt Feri, s a szája szélén kis mosoly húzódott meg – tudom Boda bácsi, hogy nem akarok –e kommunista lenni?
• Fején ütötted a szöget öcsém. Tudod meg akarjuk alakítani a pártot, aztán azért jövünk.- Elővett egy cigarettát, rágyújtott, majd megtörölte a homlokát.
• Rendben van, mikor és hol jönnénk össze?
• A Bán Feri bácsi lakására gyere, holnap után 2 órára.
• Ott leszek!
• Erő, egészség!- köszönt el, és a társaival tovább mentek.

Feri szívét valami meleg vette körül, ő is tehet valamit, és már 17 éves fejjel kommunista.

Nagy léptekkel sietett a találkozás helyére. Szokatlanul vidám volt. Egy nagyszobában gyűltek össze, és amikor Feri megérkezett, már sokan voltak. A társaság vegyes volt. Volt ott munkás, frontról hazatért katona, szóval összejöttek szépen. Amint belépett, egy zsongó tömeget látott.

• No, Feri gyerek, te is eljöttél?- kérdezgették többen.

Feri csak elmosolyodott.

• Elvégre dolgozok, és kommunista vagyok.- szólt, majd beljebb ment és helyet foglalt.

A nagy lármának egy hang vetett véget.

• Elvtársak! - csend lett, mindenki a szólót figyelte.

Az öreg Orbán volt, a kórházból jött haza. Szegény embert megtörte a hadviselés. .Aztán a bal keze, hogy el van lőve, és a bal lába is golyót kapott! Az öreg harcost nem ez kötötte le. Beszélt, beszélt, beszélt. A végén már az egész szoba forró lázban égett. S amikor befejezte beszédét, javasolta a párt megalapítását, amit a társaság harsogó éljenzéssel fogadott. Az egész beszédet olyan szenvedéllyel mondta, mintha megváltó szavakat rebegne. Talán azok is voltak. Az ország e kis pontja szervezkedett, megmozdult a többivel együtt…

Egy pár nap múlva hármas csoportok kezdték járni az utcákat. A kutyák bizony jól megugatták őket. A Petőfi utcában két idősebb és egy fiatal nyitott be a Leskó házhoz.

Ezek a kutyák! Mindenütt velük van baj, no de jön már a gazda.

• Ne te ne! Még jó, hogy meg nem harapod őket – szólt, s a vendégekhez ment.
• Jó napot Miska bátyám! – köszönt a csoport fiatalabbik tagja, s az öregek is valami jókívánság félét dörmögtek a fogaik között.
• Szervusztok! No, mi szél hozott benneteket Feri? No de gyertek beljebb! – s a három vendéget betuszkolta a konyhába.
• Na, most már mondhatod.

Úgy látszik, Feri volt a szószóló. Ő mondta el, hogy felvonulást szerveznek, aztán szívesen vennék, ha Miska bácsi is elmenne, ha velük érez. Találkoznak a Boda háznál 29.-én 9 órakor.

• No, hát rám számíthattok! – rikkantott – de erre már iszunk!

Egy pillanat múlva egy kancsó aranyszínű itóka termett az asztalon.

• Szervusztok! – koccintott a gazda. Erre a Feri megszólalt.
• Nem úgy, Miska bátyám, hanem így: éljenek a kommunisták! – erre úgy odakoccintotta a poharát, hogy majd összetört.

Kiitták fenékig, aztán megköszönve a szíves fogadtatást, kutyaugatás kísérete mellett tovább mentek.

Így folyt az agitálás az egész községben. Volt, ahol kedvesebben, volt ahol nem valami szívélyesen fogadták őket, de az utóbbi ritkábban fordult elő.

Ahhoz képest, hogy október 29.-e volt, nagyon szép idő köszöntötte a felvonulókat. Talán a természet is megérezte a nagy változást, s örömét ebben fejezte ki. Enyhe szellő borzolta a bozótok és a fák ágait. A verébrajok hangos csiripeléssel köszöntötték a szép időt. Lassan gyűltek az emberek. Nem kellett félteni őket, aki megígérte, az 9-kor ott is volt.

Úgy, hogy vagy 250-n voltak, amikor a párttitkár, a Boda szót kért.

• Elvtársak! Elérkezett az az idő…

A tömeg áhítattal figyelte a beszélőt. Mindenki érezte, hogy forró a hangulat. S ez a feszültség hangos kiáltásokban oldódott fel.

• Éljen a forradalom! Éljen a haza! – s tömeg megindult.

Vörös és nemzetiszín zászlókat lobogtatva mentek végig a község utcáin.

• Éljen az orosz forradalom! Kövessük példájukat! – zúgta a tömeg, s ajkukon felcsendültek a forradalmi dalok:

„Asszonyaink, gyermekeink mind

Régen szenvedik a kínt.

Fel harcra bátran, a zászló alá.

Döntsd porba mind azt, ki burzsoá.

Gyáva, aki fél ezután még,

Félti rongyos életét!” 

A dal után hangos éljenzés hangzott el, majd a következő dalt énekelték:

„…Nagyobb munkadíjat,

Választási jogot adjatok a népnek.

Hazafiak leszünk,

Nem hazátlan bitangok!”

A nép az utolsó előtti sort többször elismételte, s ismét a forradalmat és Lenint éltető jelszavak hangzottak el. A hatás nem maradt el. Fiatalok és öregek, parasztok álltak be a sorba a bámészkodók közül, és énekelték a dalt a többiekkel. A tömeg ellenállhatatlanul hömpölygött végig a keskeny utcában.

Amikor a helyi méltóságos úr kastélya elé értek, a tömeg megállt.

Kalocsay Gyurka kilépett és így szólt:

• Elvtársak, adjunk egy kis zenét az öregúrnak, addig én bemegyek! – s már el is tűnt.

Egyenesen berontott a méltóságos úrhoz, aki már bizony erősen váltogatta a színeit.

• Hallja-e az úr? Már nem úr többé! – szólt nevetve.
• No, ne bolondozzon Kalocsay, mi ez? – s szinte látszott, hogy remeg.
• Már pedig úgy van – nevetett – most pedig kijön velem!

Egy lépést tett felé, hogy elősegítse a kimenetelét, de a méltóságos úr sem volt rest. Illa berek, nádak erek, berohant a szobájába, s magára zárta az ajtót.

No de a Kalocsayt sem olyan fából faragták, máris tréfát gondolt ki és bement a konyhába. Előbb körbe nézte az asszonyokat, majd így szólt:

• No, kedveskéim, mától csak sárgaborsót főznek a méltóságos úrnak. Mégpedig hús nélkül! Megértették?

Hogy is ne értették volna. Sőt, még jót nevettek a tréfán. Hát így esett, hogy a méltóságos úr egy jó darabig a sárgaborsót élvezhette.

De térjünk vissza a sorba mi is. A tömeg lassan a csendőrlaktanya elé ért, mire voltak, vagy 500-an, ha nem többen.

A csendőrség a burzsoázia gyűlölt jelképe volt. Hát nem csoda, hogy …

• Elvtársak, a laktanyába! – kiáltott valaki, és a tömeg megindult.

Nem volt akadály, sem ajtó, sem zár. Akik elöl mentek, azoknak volt fegyverük, így minden ajtó nyitva állt előttük. Mire a csendőrök észbe kaptak, le voltak fegyverezve, a telefonösszeköttetés megszakítva. Az elvett fegyvereket rögtön szétosztották.

A hangulat egyre emelkedett. Amikor elhagyták az épületet, Boda megállította a tömeget és szót kért:

• Elvtársak! Van fegyverünk, foglaljuk el a tanácsházát és a postát! – a tömeg meg sem várva a befejezést, megindult. Egyenesen a közjegyző szobájába mentek. Boda csendet, nyugalmat parancsolt.
• Majoros elvtárs! Megszűnt az aranyélet, maguk megszűntek, érti? Nullák. Most pedig takarodjanak, amíg szépen vagyunk! Magukon kívül mást nem vihetnek.

A tömeg óriási nevetésben tört ki, s feltarthatatlanul tört be a posta épületébe. Rögtön fegyveres őrséget állítottak, és a közleményeket egy őr cenzúrázta.

Ezek után kocsival átmentek a járási székhelyre. S akkorra már mindenütt győzött a forradalom.

Négy hónap múlva bevonult a Vöröshadseregbe többi társával együtt 17 éves fejjel Feri is. Védték Magyarországot, a magyar népet. Hazafiak lettek….

 Budapest, 1968.

Utóirat: Édesapám 1919-ben bevonult a Vöröshadseregbe 18 évesen. Részt vett az Északi hadjáratban, és egészen Garamkövesdig vett részt a felszabadító harcokban, amikor is az Antant leállította a hadjáratot.

Őszirózsás forradalom Budapesten, 1918. Fotó: internet