Szeretem a kosztümös filmeket. Ezek között is kiemelkedően kedvelem Poirot történeteit. Nem csak a történet lényegéért, kackiás bajuszáért, hanem Poirot és környezetének pedáns eleganciájáért. Megnyugtató hatással van rám és gyermekkoromra emlékeztet arra, amikor a faluban az emberek megemelték a kalapjukat, és „Tiszteletem!” köszönéssel köszöntötték egymást.
Letűnt világok letűnt kultúrája? Szerintem nem. Ez a fajta kultúra nem az úri világ kiváltságos kultúrája. Régen az egyszerű paraszt emberek is megadták a tiszteletet egymásnak a köszönéssel is. Teljesen függetlenül attól, hogy hétköznapi találkozásról, kocsmai trécselésről, vagy alkalmi összejövetelről volt szó.
Az öltözködésről nem is beszélve. Szüleim a tanyán úgy neveltek, hogy a faluba nem mehetek be glottgatyában és mezítláb. Fel kell öltözni normálisan, azaz nadrág és ing, persze cipőben. A 60-as években, amikor az életszínvonal elkezdett érezhetően emelkedni, csodás látvány volt a szépen öltözött nők és férfiak látványa. És ezzel nem tűnt még el a köszönés kultúrája, természetes volt, hogy megemelték a férfiak a kalapjukat, biccentettek és „Tiszteletem” köszöntéssel fordultak a másik emberhez.
Amikor Budapestre költöztem a középiskolába, 1965-t írtak. Megcsodáltam a város szépségét, az emberek kulturált viselkedését, szép ízléses öltözködését. Arra gondoltam, Istenem, nekem mikor adatik meg, hogy így nézzek ki? Nem sokáig kellett várni. Én is és társaim is hamar alkalmazkodtunk, és pestiesek lettünk.
Középiskolás koromban kevés zsebpénzünk volt. Eszembe nem jutott kérni még a szüleimtől, hiszen egy nyugdíjból éltek. Én jó tanuló voltam ezért nem kellett a kollégiumi ellátásért fizetni.
Első kalapomat 1968-ban vásároltam a Centrum Áruházban. Barátaimmal, akikkel Pálfia tanár úr frizura elvárásával dacolva kopaszra nyiratkoztunk, vásároltunk nyúlszőr kalapot. Jól állt mindannyiunknak, de kopaszságunkat csak részben fedte. Ugyanakkor a köszönést is hozzá kellett igazítani, mint a felnőttek. „Tiszteletem”, biccentettünk a velünk találkozó ismerősöknek, és megemeltük a kalapunkat. Jól eső érzés volt átvenni a felnőttek megbecsülést kifejező köszönési formáját.
A hétvégeken vagy túráztunk, vagy várost, múzeumokat nézegettünk, sétáltunk a Margitszigeten. Én feljártam a Budai Várba, mert elragadó volt a vár hangulata. A Halászbástya, a Mátyás templom, a történelmi Balta köz, és még sok-sok történelmi érdekesség helyszíne vonzott. A kilátásról már nem is beszélek. Barátnőmet is felvittem. Ilyenkor ünnepi öltözékbe vágtam magam, hogy imponáljak a hölgynek. Természetesen udvarias gesztusokkal igyekeztem elnyerni a kegyeit. Szép látvány volt az ünnepi öltözéket öltő hölgyek csinos, szemet gyönyörködtető megjelenése. Hozzá tartozott, hogy ha megfoghattam a kezét, akkor már boldog lehettem, a siker első lépcsője. Nem úgy, mint manapság a discoban: „Jössz velem d…ni?”.
A farmer nadrág ekkortájt jött divatba, de nagyon drága volt, kevesen engedhették meg maguknak. Az iskolába nem is volt szabad farmernadrágban járni, attól függetlenül, hogy az iskolaköpeny kötelező iskolai öltözék volt. Az első farmeremet egyetemista koromban vettem, német barátaim hozták.
Aztán elindult az „amerikanizálódás”. Hippi mozgalom, beatzene térnyerése, coca cola és más, az amerikai szabatos életformát megtestesítő élet-kellékek megjelenése.
Nem lenne ezzel semmi baj, ha nem az igényesség, a jó megjelenés rovására történt volna a változás. A köszönés kultúrája ezzel együtt változott. Poirot jó megjelenésű, igényes világa eltűnt, helyébe lépett a szabatos, igénytelenséget támogató, a külsőre mit sem adó szemlélet. A köszönésben elterjedt a szia, szevasz, köszönés, még az idősebb embereket is így szólítják meg manapság. Vagy egyszerűen nem is köszönnek vissza…
Félreértés ne essék, nem vagyok prűd és nem vagyok maradi. Én is voltam vagány hosszúhajú, szakállas fiatal, farmer nadrágot tépve. Ugyanakkor mindenkor ügyeltem arra, hogy a megjelenésem jó ízlésű, igényes legyen. Soha nem viseltem téglával gyalult farmert. Tudtam, hogy milyen alaklommal milyen öltözék dukál, és nem mostam össze a hétköznapi u.n. munkaviseletet az alkalmi, ünnepi öltözékkel.
Lehangoló látvány manapság a szakadt, lyukas farmernadrág, a slendrián, igénytelen öltözködés. Mintha tüntetőleg öltenék magukra a fiatalok, pedig nem tüntetnek, csupán a divatmánia, a közösségi portálok és a nyitott világ hatása jelenik meg a pesti utcán.
Alig látni jól öltözött, igényes megjelenésű embert. Még színházba is gyűrött nadrágban, kikönyökölt pulóverben, pólóban mennek emberek. Ez már nekem sok. Én ma is megtisztelem a művészvilágot azzal, hogy színházba szépen felöltözök. Öltöny, nyakkendő, fényesre pucolt cipő. Így érzem jól magam. Nem sok követőm van. Néha úgy érzem, kinéznek a teremből. Nem illek a képbe.
Elsekélyesedő világunk már nem is hasonlít a Poirot filmek világára. Néha az a benyomásom, hogy a „minél slendriánabb- annál jobb” koncepció érvényesül. Nem csak az öltözködésben, hanem az emberi kapcsolatokban, a köszönés kultúrájában is.
Eltűntek a falvakban a jóízű kocsmai beszélgetések, sok helyen már kocsma sincs, pedig valamikor közösségi tér volt. Emlékszem, gyermekkoromban, a szegény világban a falusi Sarai-kocsma mindig tele volt. Tekepálya, kártyaasztal, és persze sör és fröccs is szolgálta a felhőtlen szórakozást. Vasárnaponként zenés vacsorákat rendeztek, ahová, ha nem időben jelentkezett az ember, nem kapott helyet. Az emberek ünneplőbe öltöztek, megadták a módját az elegáns megjelenésnek.
Szegény Poirot, nem ismerne rá világunkra. Hol vannak az ápolt külsejű, szép frizurával és ápolt bajusszal megjelenő férfiak? Hol vannak a szép, kívánatos és csinos öltözékű hölgyek? Hol van az a kultúra, amely ma is vonz, és amelyikben jól érezném magam?
Költői kérdések, nem várok választ. Én már nem tudok megváltozni. Mint őskövület szemlélem lepusztuló világunkat, bízva abban, hogy ez is meg fog változni.
Elfutott velem az élet és az élettel együtt a kulturált megjelenés, a tiszteletadás, és a csinos öltözékű hölgyek világa. Ha nosztalgiázni akarok, megnézek egy Poirot filmet, némi gyógyír a lelkemnek.
Tiszteletem, hölgyeim és uraim!
Illusztráció: internetről
