Szerettem és ma is szeretek vonatozni. A vonatozásnak meg van a varázsa. A változó táj, az emberek, no persze a zakatoló hang, ami sokszor alvásra ösztönözte az embert.

Az egyetemi éveim alatt többnyire vonattal utaztam Leningrádba, Kijeven átszállás nélkül vagy Moszkván keresztül. Kijeven keresztül, közvetlen kocsival lehetett Budapestről Leningrádba utazni, 42 óra alatt. Különösen télen volt izgalmas az út. A hófödte táj, a meleg kocsiból nézve, gőzölgő orosz tea mellett különös élményt jelentett.

Előnyös volt vonattal utaznom, mert MÁV szerződésem miatt teljes jogú szabadjegyem volt, így ingyen utazhattam. Tibor barátommal többnyire együtt utaztunk, így élmény-teljesebb volt az utazás.

A hosszú úton sokat aludtunk, de nappal többnyire jókat beszélgettünk, teáztunk. Csodáltuk az orosz tájat, a fehér törzsű nyírfaerdők vakító szépségét.

Ebédelni az étkező kocsiba mentünk. Egészen jó kínálata volt és nem volt drága. Egy finom orosz hússaláta, szoljanka leves, egy jó grúz saslik némi vodkával lekísérve, zsiguli sörrel áztatva fenséges ebéd volt. Ráadásul az orosz étkező kocsik igen hangulatosak voltak, jó volt ott lenni.

A kocsikísérő kisasszonyokkal (jó kerek, terebélyes orosz asszonyságok) jó volt jóban lenni. Ha jóban voltunk, elkerülhető volt, hogy a feketén felvett utasokat nálunk fektessék le. Az AMO szappan és egyéb apróságok jó hatással voltak az emberi kapcsolatokra. A tea, amit a kisasszonyok főztek igazán finom volt. Ahogyan kell, orosz módra, a kocsi végében lévő szamovárban készítették.

A szovjet-magyar határ mindig egy kicsit izgalommal töltött el bennünket. A személykocsik alatt a forgóvázakat 3 óra alatt cserélték ki, tehát a határőröknek és vámosoknak bőséges idő állt rendelkezésre. Ki is használták, hogy az utasok érezzék, hogy egy nagy országba lépne be, vagy ki. Ennek megfelelő alapossággal vizsgálták át az utazóközönséget.

Amikor hazautaztunk Magyarországra, a határon igazolást adtak arról, mennyi rubelt vittünk ki az országból. Visszaúton ez igazolta, hogy a pénz legálisan van nálunk. Persze, ki nem vitt vissza több pénzt. A szovjet tisztektől olcsón lehetett rubelt vásárolni. Én is ezt tettem, és Táborfalván, a szovjet laktanyában vettem rubelt 13 Ft helyett 10FT-ért.

Igen ám, de hogyan vigyem be a nagy Szovjetunióba? A magyar diák leleményes. Megfigyeltük, hogy a vámtisztek hogyan végzik a vámvizsgálatot, mit néznek meg. A táskákat, bőröndöket alaposan átvizsgálták. A ruhaneműt, ami csak fel volt akasztva, úgyszintén. Viszont megfigyeltük, hogy nem motoznak.

Csapon, a határon a határőr tiszteket, vámtiszteket látásból ismertük. Többnyire rendesek voltak, kivéve 1-2 figurát, akik éreztették hatalmi fölényüket.

Ilyen volt az „egérfejű” vámtiszt. Így neveztük el, Egérfejű. Isten bocsássa meg nekünk, de az ember külleme alapján nem lehetett másként nevezni. Talán még lehetett volna keszeg, mert olyan vékony, alacsony ember volt, de a feje… A feje az teljes mértékben egér fej volt. Messziről felismerhető volt. Ráadásul rosszindulatú. Mindent kiforgatott, agresszíven kérdezett, és mindenképpen azt akarta bizonyítani, hogy csupa csaló, kalandor utazik a vonaton.

 A sajátjaikkal sem bánt kesztyűs kézzel, egy alkalommal egy szovjet ezredes is utazott a kocsiban, ment haza a családjához. Kedves ember volt, beszélgettem vele, Székesfehérváron szolgált. A családjának vitt egy kis fadobozban narancsot, lehetett vagy 3-4 kg.

Csapon, a határon vajon ki jött vámvizsgálatra, hát az Egérfejű vámtiszt. Az ezredest elkezdte leckéztetni, hogy mit képzel, narancsot visz be a Szovjet hazába. Micsoda otromba dolog egy szovjet tiszttől. A tiszt nem hátrált meg, és közölte vele, hogy ő a vörös hadsereg tisztje, és rangban is messze felette áll, beszéljen tisztelettel. Egyébként meg a gyerekeinek viszi a gyümölcsöt. Egérfejű nem hatódott meg. Közölte, hogy a szovjet törvények szerint lefoglalja a narancsot, azonnal adja át neki dobozostól.

Az ezredes szétnézett. Mindenki kint volt a folyosón és azt figyelte, mi történik vele. A levegő megfagyott az Egérfejű felszólítása nyomán. A csöndet végül az ezredes törte meg. „Ugye ha most elfogyasztjuk a narancsot, akkor nincs mit bevinni a Szovjet hazába. Nos, kedves utastársak, vegyenek, egyenek”. Végigment a folyosón, kínálta és mindenki vett a narancsból. El is fogyott. Az ezredes széles vigyorral tért vissza a kupéjához. Az Egérfejű feltolta fején a tányérsapkát, és a fejét vakarta. Nem tudott megszólalni, de látszott rajta, hogy most fog felrobbanni. Dühösen az ezredes markába csapta az útlevelét, és sietve elhagyta a kocsit.

Amint leszállt, óriási nevetés tört ki a kocsiban. Alig vártuk, hogy a vonat elinduljon.

Indulás után csodálattal néztük, hogy a narancsot senki nem ette meg, hanem vissza vitte az ezredesnek. Így büntettük az Egérfejűt. Az utasokban volt kurázsi…

Egy másik alakalommal szintén vissza utaztunk a nyári szünidő után. Ilyenkor a csomagunk három bőrönd volt. Egy bőrönd ruha, egy bőrönd kaja, egy bőrönd könyv, hanglemez. Ilyen kiszereléssel érkeztünk meg Csapra az éjszaka folyamán.

Piszok álmos voltam, amikor a határőrök Záhonynál ébresztettek. Törölgettem a szemem. Hirtelen az jutott eszembe, hová raktam a dugi rubeleket, amelyeket Táborfalván vettem a szovjet tisztektől. A pénztárcában voltak a többi pénzzel együtt, valamennyi Forint társaságában. No, és hová rejtsem? Egyértelmű volt, hogy bőröndbe, ruhába nem, Így jutott eszembe, hogy ezek még nem motoztak, tehát ha a pizsama csikzsebébe teszem, nem veszik észre. Így tettem. Mit ad Isten, az Egérfejű tűnt fel a folyosó végén. Halálos nyugalmat erőltettem magamra.

„Jó estét, szovjet vámvizsgálat, kérem az útlevelét”. Az útlevélből már láthatta, hogy nem turisták vagyunk, ugyanis szolgálati útlevéllel utaztunk. „Hová utazik?” Kérdezte Egérfejű. „Leningrádban tanulok az egyetemen” válaszoltam. Megkérdezte, mi van a csomagokban és mennyi pénzt viszek. Elmondtam, hogy ruha, kaja, könyvek és van kb. 10 rubelem, amiről papírt kaptam kifelé menet. Nem hitte el. Egérfejű azon rugózott, hogy miből fogunk élni kint, amíg ösztöndíjat kapunk. Hiába bizonygattuk, hogy minket vár az ösztöndíj. „Hazudik, biztosan elrejtett rubelt” mondta teljes meggyőződéssel.

Levetette mind a három bőröndöt. Végigtúrta a ruháimat, a kajás bőröndöt. A könyves bőröndnél teljesen tanácstalan lett. Elkezdte a könyveket átnézni, lapozva. Ez bizony reggelig is eltarthat ebben a tempóban, gondoltam, és vigyáztam, hogy a hajlongás közepette ki ne essen a pizsama csikkzsebéből a dugi 50 rubel.

Egérfejű egyre idegesebb lett és egyre gyakrabban tette fel a kérdést. „hová rejtette a pénzt, adja elő. Addig nem indul a vonat. Tudom, hogy van magánál eldugott pénz!” Már majdnem elnevettem magam, ugyanis muris volt Egérfejű mérgelődése. Indulás előtt végül megunta a könyvek átlapozását.

Nehogy győztesnek érezzem magam, ezért dühösen lecsapta az útlevelem az asztalra és közölte: „hiába rejtegetem, úgyis tudja, hogy van dugi rubelem. Egyszer még úgy is megfog!” Becsapta az ajtót és leszállt a vonatról.

Elindult a vonat. Megelégedve magammal és világraszóló ötletemmel, amely szerint a dugi rubeleket a szeme előtt loptam be a Szovjetunióba, visszafeküdtem aludni.

Aztán még sokáig eszembe jutott az Egérfejű. Milyen lelki világa lehetett ennek az embernek? Őszintén, megsajnáltam….

 Ceglédbercel, 2020. július 20.

Csap vasútállomás