Amikor az ember tartósan külföldön él, késztetést érez kultúrájának megmutatása iránt. Mi is így voltunk ezzel Leningrádban, és bizonyos kényszertől is vezérelve alapítottunk egy egyetemi magyar tánckart, nem kevés sikerrel.

 Leningrádban az 1970-s évek elején kb. 470 magyar diák tanult. A lengyel és NDK-s diákok után a miénk volt a harmadik legnagyobb nemzeti csoport. A mi egyetemünk, a Leningrádi Vasútmérnöki Egyetem nem volt kiemelkedő, mindössze 10-11 magyar diák tanult az egyetemen, miközben a lengyelek, NDK-sok 60 fölötti létszámmal a legnagyobb külföldi csoportok voltak.

Az egyetem nemzetközileg is elismert volt, erős képzés folyt és jelentős tudást adott a hallgatóinak. Az egyetemi könyvtárban szinte a világ teljes szakirodalma megtalálható volt, beleértve a jelentősebb szaklapokat is. Voltak olyan külföldi hallgatók, akik a Sorbonne, Cambridge vagy Oxford után érkeztek az egyetemre.

Gazdag kulturális élet folyt. A Leningrádban tanuló magyarságnak volt egy néptánc csoportja, amelyik jeles magyarországi karvezetők és koreográfusok irányításával működött. Nekünk, magyaroknak az egyetemünkön volt egy faliújságunk, ahol Magyarországról adtunk ismertetéseket. Az egyik egyetemi társunk, T. Jani, aki a zalaegerszegi néptáncegyüttesben táncolt, kapcsolatba került a leningrádi magyar tánccsoporttal, és hívott engem is táncolni. A népi kultúra mindig érdekelt, énekkaros voltam, a magyar népdalokat különösen kedveltem. Igent mondtam a lehetőségre, és heti 2 alkalommal eljártunk próbákra.

Jó ritmusérzékem volt, a koreográfiákat sikerült viszonylag gyorsan elsajátítani, és néhány hónap után már színpadképes voltam. Közben megismertem a társaimat. Kb. 30 fős volt a csoport, fiúk, lányok vegyesen. Volt néhány kiemelkedően csinos kislány, akikre szívesen hajtottam volna, de hamar kiderült, hogy a tánckarban már mindegyik leányzónak van párja. Sebaj, végül is táncolni jöttünk, nem udvarolni. A tánckart gyakran hívták fellépni. Fesztiválokon, nagy egyetemi rendezvényeken, de olykor gyári ünnepségeken is felléptünk.

Nagy izgalommal vártam az első fellépésünket. Eleinte csak tartaléknak vettek be bennünket, amit egy idő után kezdtünk megelégelni. Szóvá is tettük, aztán nagy nehezen fellépők lettünk. Néhány fellépés után megint várólistára kerültünk, holott kaptunk sok dicséretet, és mi is úgy éreztük, hogy versenyképesek vagyunk a többséggel.

Aztán rá kellett jönnünk arra, hogy személyi összefonódások vannak, és a fellépőket nem érdem, hanem más szempontok szerint választják ki. Például a karvezető, a koreográfus tudtuk, melyik kislányokkal szűrik össze a levet, azoknak kik a barátai, stb.

Szépen kirajzolódott előttünk az állandó fellépők körének személyi és érdek összefonódásai. Miután mi nem tudtunk ilyen körökbe bekerülni, ezért aztán sokszor ültünk kispadon. Jani barátom egy alkalommal meg is kérdezte, van-e kedvem ilyen körülmények között a tánckarban maradni. Az igazat megvallva nem volt. No, de hát mit lehet tenni? Jánossal mindenképpen táncolni akartunk, de hát hogyan? Ha itt nem, akkor hol? Ekkor jött az ihlet, és a megoldás felé mutató gondolat: csináljunk saját tánckart az egyetemi 10 magyarral. Igen ám, de ekkor csak fiúk voltunk magyarok, honnan vegyünk lányokat?

Eretnek gondolatunk támadt. Az egyetemi lányok körében igen népszerűek voltunk, és voltak csinos orosz kislányok. Az a gondolatunk támadt, hogy toborzunk orosz lányokat, és betanítjuk nekik a magyar táncokat. Jani felvállalta a művészeti vezető szerepét, én segítettem a munkáját. Beszereztünk szakkönyveket, koreográfiákat. Persze előbb nekünk kellett betanulni a táncokat ahhoz, hogy mi taníthassunk.

Aztán volt más probléma is. Hat fiút sikerült könnyen találnunk, de nyolc pár kellett. Ketten még hajlandóak lettek volna, de azt mondták falábúak, ők nem tudják a táncokat betanulni. Nagy nehezen, elszántságunknak és motiváltságunknak köszönhetően sikerült még 2 fiút meggyőzni, és elindultunk a próbákkal. Az eleje nagyon keserves volt. A két falábú fiú a saját lábában botladozott, a többiek úgy, ahogy tanulták a táncokat. Megoldást kellett találni, hogyan törjük be a két falábú fiút.

Jánossal úgy döntöttünk, hogy a próbák után a két falábú barátunkkal külön foglalkozunk. Ott maradtunk a kollégium oszloptermében még egy órácskát, és kínzásnak vetettük alá falábú barátainkat. Ennek lényege az volt, hogy rugalmassá tegyük a lábukat, és finommá a mozgásukat. Az egyik ilyen gyakorlat úgy szólt, hogy oda kellett állniuk az oszlop mellé. A János vagy én a nyak mögé kulcsolt kezüket tartotta, hogy el ne essenek. Másikunk az egyik felemelt lábat „tördelte”, az oszlop köré csavarta, és különböző lazító gyakorlatokat csináltattunk hőseinkkel.

A terápia eredményesnek bizonyult, és két-három hónap múlva már elfogadhatóan mozogtak barátaink, hátrahagyva a falábakat. Sőt ahogyan levetették magukról a falábúságot, és besimultak a koreográfiába, egyre inkább megérezték a tánc ízét, egyre jobban megkedvelték, sőt egy kis idő után már élvezték. Hosszú, sokszor szenvedésekkel tűzdelt úton jutottunk el oda, hogy a megalakulástól számított fél év múlva már négy magyar tánckoreográfiát el tudtunk szépen táncolni. Az orosz kislányok nagy lendülettel és szeretettel csatlakoztak hozzánk, teljes volt a boldogság.

Zenei alapot Magyarországról tudtunk szerezni, azonban nem volt népviseleti ruhánk. Bizony, ez fogós kérdésnek bizonyult. Gondolkodtunk azon, hogy kölcsönkérünk a nagy magyar tánccsoporttól, de nem akartunk megalázkodni. Ráadásul meg akartuk őket lepni, ezért nem volt nyilvános magyar körökben a mi tánckarunk létezése. Végül az egyetemhez fordultunk segítségért, ahol nagy örömmel fogadták a kezdeményezést. Kiderült, hogy ruhakölcsönzőből lehet magyar népviseletet kikölcsönözni, ennek költségeit az egyetem nagylelkűen felvállalta. Igaz, nem sikerült az adott tánchoz illő népviseletet szerezni, de mégis magyar volt, és ez a lényeg. Így hát minden együtt volt.

Fellépési lehetőség adódott. Az egyetemi rendezvényeken, műveltségi versenyeken szerepeltünk szép sikerrel. Később már hírünk ment, meghívtak bennünket városi művelődési házakba, sőt gyári rendezvényekre is. A legfontosabb azonban a tánc élvezete volt. Nagyon jó közösséggé alakultunk, élveztük azt, amit csináltunk.

Aztán 1973 tavaszán nagy nemzetközi országos fesztivált hirdettek a Szovjetunióban tanuló diákok művészeti csoportjai számára. A fesztivál színhelye Leningrád volt. Gondolkodtunk, mitévők legyünk, de a sikereink arra biztattak, hogy most lépjünk ki az árnyékból, és mutassuk meg magunkat a nagy nyilvánosságnak. Beneveztünk a fesztiválra.

A rendezvény több napos volt és Leningrád egyik patinás kulturális intézményében, ezernél is nagyobb közönség előtt zajlott. Tudtuk, hogy most vagy nagyot bukunk, vagy pedig megdicsőülünk. Ezt a kockázatot vállaltuk, és nagy izgalommal készültünk a versenyre. Rettenetesen izgultunk, különösen amiatt, mit szól majd a nagy leningrádi magyar tánckar a konkurenciához.

A fellépés napján volt nagy meglepetés. A nagy tánckar tagjai nem akartak hinni a szemüknek, de aztán belátták, nem is vagyunk annyira amatőrök. A versenyszámunk egy nagyon szép, látványos nyírségi tánc volt. Apait-anyait beleadtunk. Nem vettünk tudomást a közönségről, a saját örömünkre táncoltunk. Az orosz kislányok szinte úsztak a levegőben a dobálósnál, a fiúk pedig énekelték a dalt. Az ébredés a végén csodálatos volt. A közönség állva tapsolt, leírhatatlan boldogság lett úrrá rajtunk. Nagy elégtétel volt ez számunkra a véres, verejtékes felkészülésért, a sokszor „nem bírom tovább” pillanatokért. Megérte. A közönség hálás volt, háromszor tapsolták vissza a tánckarunkat. Mámorosan, a boldogságtól és az örömtől kicsattanóan szédelegtünk le a színpadról.

A nagy magyar tánckar utánunk lépett fel. Szépen táncoltak, elvitathatatlan sikerük volt. Aztán jött a szünet, és annyi puszit, ölelést egész életemben nem kaptam, mint akkor. Nagyon népszerűek voltunk, mindenki minket akart, alig kaptunk levegőt. Leírhatatlan boldogság volt ez számunkra. A nagy magyar tánckar vezetői is jöttek gratulálni, ami persze jól esett.

Eljött az eredményhirdetés ideje. Eredményeket kategóriánként hirdettek, nagy izgalommal vártuk a néptánc kategória eredményhirdetését. Végül elérkezett a pillanat. Több, mint harminc tánccsoport várta az értékelést. Szokás szerint az eredményhirdetést hátulról kezdték, ha jól emlékszem a hatodik helyezéstől. Amikor a harmadik helyezettet hirdették összenéztünk, és lemondóan vettük tudomásul, hogy a részvétel a fontos.

Ekkor csoda történt. A műsorközlő bejelentette: „az országos művészeti fesztivál néptánckategória második helyezettje a Leningrádi Vasútmérnöki Egyetem magyar néptánckara. Nem akartunk hinni a fülünknek. Annyira elkábultunk, hogy a műsorközlő harmadik, vagy negyedik felszólítására a tánckar tagjai feltoltak a színpadra átvenni az oklevelet. A közönség ismét tombolt, én pedig sugárzó vigyorral az arcomon letámolyogtam a színpadról.

Az első helyezett a Leningrádi magyar néptánckar lett, így hatalmas sikert aratott a magyar népi kultúra Leningrádban.

A boldogság ittas ünneplés hajnalig tartott, amikor is már a pezsgőtől megcsömörlötten, magamhoz ölelve az oklevelet taxit hívtunk. Nagy álmunk teljesült, és bebizonyítottuk, hogy lehetetlenség nincs csak tehetetlenség…

 Ceglédbercel, 2018. május 27.