Végre megérkeztünk Kijevbe, a nyelvi előképzés helyszínére. Július volt, nagy meleg. Egy kollégiumban volt a szállásunk, nem messze az intézettől, ahová nyelvórára jártunk, gyalog. A város érdekes volt, a belváros gyönyörű. A régi templomok, székesegyházak lenyűgözőek voltak. A város fekvése kicsit hasonlít Budapesthez. A Dnyeper két partján fekszik. Az óváros a hegyes oldalon, az új modern városrészek a túlparti síkságon.

A napi programunk nem volt megterhelő. Egy kedves, kontyos ukrán orosz tanárnő tanított bennünket. Az egész beszéd centrikus volt, nem tömték a fejünket a nyelvtannal. Szinte minden nap volt valami kulturális program: filmvetítéstől a múzeum látogatásig. A tanárnő egy nagyon közvetlen, barátságos, megnyerő ember volt. Arra biztatott bennünket, hogy gyakoroljuk élőben. Ennek érdekében azt tanácsolta, ismerkedjünk a helyi fiatalokkal, mert így sokkal hatékonyabb lesz a nyelv elsajátítása.

Nem kellett kétszer mondani nekünk. Különben is sok széplány volt a városban, de megismerni őket nem volt egyszerű. Tibor barátommal ezért 12 óra után, amikor vége volt a nyelvóráknak, nyakunkba vettük a várost, és becserkésztük a különböző helyeket. Így ismertük meg a belvárost, a Hrescsatikot a főutcát, és bukkantunk rá a Dnyeper parti hegyoldalon lévő hatalmas Hrescsatik parkra. A Parkban sok szórakozási lehetőség volt: kertmozi, három táncplacc élő zenével, illatos rózsaliget gyönyörű kilátással a Dnyeperre és a túlpartra.

Felfedező utunk végén megéheztünk, és egy büfében finom ukrán aszalt szilvás pörköltet ettünk erős orosz mustárral. Isteni finom volt, annyira, hogy a mai napig én főzöm otthon a családnak és barátainknak.

Megállapítottuk ifjúi bölcsességgel, hogy ismerkedni csak a nagy parkban lehetséges, ezért elhatároztuk, hogy este elmegyünk táncolni. Talán így a legegyszerűbb az ismerkedés, ráadásul imádtuk a táncot. Nem véletlen, hogy Kijevbe egyenesen az Ifjúsági Parkból, a Hungária koncertről indultunk világmegváltó utazásunkra.

Idősebb, tapasztalt iskolatársaink, akik mentorálltak bennünket, kioktattak az udvarlás kockázatairól. A Szovjetunióból elmenekülni úgy volt a legegyszerűbb, hogy egy leány feleségül ment egy külföldihez, és így elhagyhatta legálisan az országot. Hát mit ne mondjak, üzletszerűen zajlott ez a dolog. Később, Leningrádban volt egy zsidó barátnőm, aki sok mindent kért, hogy vásároljak neki Magyarországon. Velem nem került a barátinál közelebbi kapcsolatba, de egyszer csak megjelent a posztgraduális képzésen lévő osztrák barátjával, és közölte, hogy férjhez megy. Nos, gondoltam, megfogta az Isten lábát, egyenesen Ausztriába megy. Aztán elárulták, hogy bizony ez nem szerelmi házasság. A fiú pusztán emberiességi megfontolásból elveszi a hölgyet, majd Ausztriában egy félév után elválnak, és Natasa tovább megy az USA-ba.

Gratuláltam nekik, de nem tudtam felhőtlenül örülni, ugyanis engem, mint bizalmi barátját kért meg a tanúskodásra. Normális körülmények között ez megtisztelő feladat. 1973-ban a Szovjetunióban rendkívül veszélyes dolog volt. Ugyanis ha fény derülne az érdekházasságra, mint cinkostársat azonnal hazaküldenének és otthon kitiltanának minden felsőoktatási intézményből.

Tehát a tét óriási nagy volt, de aztán elvállaltam, és sikerült az akció. Később az USA-ból írt nekem és megköszönte, amit tettem.

Nos, Kijevben ilyen veszélyek leselkedtek ránk, tehát rendkívül óvatosnak kellett lenni. Meg is fogadtuk Tibor barátommal, hogy a Szovjetunióból nem nősülünk. Ugyanakkor 20 évesen vágytunk a női társaságra, no meg a szerelemre.

Este hát elindultunk felfedező ismerkedő utunkra a szórakoztató parkba. Tibor felhúzott egy karikagyűrűt védekezésül. Az egyik táncplaccnál lecövekeltünk. rendkívül hangulatos volt, rózsával körbefuttatva a szabad ég alatt. Kitűnő élő zene szólt, nyugati számokat játszottak. És persze a táncparkett tele volt. Egy darabig hallgattuk a zenét, figyeltük a lányokat. Egyszer csak oda vetődött hozzánk egy szőke szépség, megfogta Tibor barátom kezét, és bevitte táncolni. Tibor jelzett, hogy figyeljem meg a nőt, hogy milyen. Igyekeztek a parkett szélénél táncolni, hogy én jobban megfigyelhessem szőkeségét. Metakommunikációval, mutogatással jeleztem, hogy karcsú a hölgy, szép lábai vannak. Tibor elfelejtette levenni a gyűrűt, nagy nehezen sikerült értésére adni, levette. Felszabadultam, én is mehettem táncolni. Piszok jól éreztük magunkat, Tibi felcsípte a szőkét, én nem létesítettem kapcsolatot. Ebben segítségemre volt gyatra orosz tudásom is.

Este 11 óra körül vége lett a bulinak, Tibi bemutatta nekem a szőkeséget, és a barátnőjét, akivel a buliba jött. Tibi gyorsan megkért, hogy ne ellenkezzek, ő szeretne egy kicsit együtt lenni a szőkével, de a szőke csak a barátnőjével hajlandó együtt sétálni, ezért nekem a barátnőt kellene szórakoztatni. Egy pillanatra megállt a vérkeringésem. Ugyanis amilyen szép volt szőkesége, olyan ronda bányarém volt a barátnő. Nagyon kedves, meg aranyos volt, de ha lement volna a bányába a szén feljött volna önként.

Milyen egy jó barát? Mindent a barátja boldogságáért. Feláldoztam magam és belementem a buliba. Elindultunk a rózsaliget felé, és kissé lemaradtunk Tibiéktől, hogy legyen egy kis intimitása a helyzetnek. Láttam jól, mert volt egy kis hangulatvilágítás a parki úton, hogy Tibi erősen közeledik, kis idő után már átkarolva mentek. Bányarém barátnő vérszemet kapott, úgy gondolta, hogy ha én nem kezdeményezek, akkor majd ő. Rémségesen kellemetlen volt, a kezemet nem tudtam hova dugdosni, néha tánclépéssel kellett kiszabadulni a közeledő bányarém karjaiból.

A beszéd meg annyi volt részemről, hogy da, nyet. A hölgy pedig mondta a magáét, sokszor nem is értettem, mit mond.

Felértünk egy kis tisztásra, ahol padok voltak és gyönyörű kilátás a Dnyeperre és a túlpartra. Tibi átszólt: „üljünk le egy kicsit, majd szólok, mikor megyünk tovább”. Ők is leültek egy padra, mi is leültünk egy másikra, kb. 10 m-re egymástól. Én a pad közepére ültem, hogy legyen mozgási leshetőségem, a bányarém szorosan mellém ült. Nem adta fel a kezdeményezést.” Na, mondj valamit” kérlelt engem. „nem tudok oroszul” mondtam, de ő csak ösztökélt „nem baj, csak mondj valamit”. Hát vakaróztam és belekezdtem az iskolában tanult szövegbe. „Moszkva szép nagyváros. A közepén áll a Vörös tér és a Kreml. A Szovjetunióban sok a kolhoz. Stb, stb.”

A szomszéd padon dúlt a szerelem, Tibor magába zárta a szőkeséget, csak nagy cuppogások hallatszottak. Közben én a padon araszolgattam egy kicsit, hogy távolodjak a bányarémtől. A panoráma gyönyörű volt, csak a bányarém ne akart volna szerelmeskedni. Közben szöcskeként pattantam távolabb tőle.

Elfogyott a pad. Ekkor megszólalt egy templom harangja, éjfélt kongatott, én meg elordítottam magam a szorult helyzetben: „Tibi, baj van, el fog kapni a bányarém, menjünk!” Felálltam, Tibor barátom kissé morózusan, de jóváhagyólag szintén felállt, elindultunk a város felé. A főutcánál érzékeny búcsút vettünk. Tibor barátom randit beszélt meg. Én nem ígértem a bányarémnek semmit „Majd találkozunk, köszönöm, hogy velem voltál”.

Nyúlcipőt vettem, és hátra sem néztem, Tibivel a kijevi éjszakában haza mentünk a szálláshelyünkre. Nekem hiányérzetem volt, de örültem, hogy a barátomnak egy jó estét szereztem.

Amikor itthon felidéztük kijevi élményeinket, Tibi mindig úgy kezdte: „Tibor segélykiáltása megszólította az éjféli harangokat Kijevben!”.

Mit meg nem tesz az ember az őszinte barátságért?....

 Ceglédbercel, 2022. február 06.

Fotó: az internetről