Gyermekkoromban arra tanítottak a szüleim, hogy a faluban mindenkinek köszönni kell, akivel találkozunk. Ezzel megtiszteljük a másik embert és a kommunikációnak ablakot nyitunk. Eleinte nem értettem, miért fontos ez, aztán az öregebb paraszt emberek viccelődtek: „nem tudhatod, melyik férfi az apád”!

A szüleim úgy magyarázták, hogy a tisztelet miatt köszönünk, és azért, mert nem tudhatjuk, mikor, kivel milyen kapcsolat alakul ki. Minden esetre nekem nagyon tetszett, hogy az emberek szinte versengve üdvözölték egymást, a sapkát vagy kalapot viselők a fejfedőt megemelve  megsüvegelték egymást. Bizalomgerjesztő érzés volt, gyerekként úgy éreztem, ezek az emberek jó szándékúak és nem árthatnak nekünk.

A köszönés sokszor rövid beszélgetésbe torkollott: hogy vagy?, mi újság a családdal?  Ferike már megnősült? jaj, már van unokád?. A faluban az emberek tudtak egymás életéről, és ez is összekovácsolta az emberi közösséget. Ha mentem iskolába, vagy a boltba, és az utcán találkoztam emberekkel, tisztelettel köszöntem, ők visszaköszöntek, Sokszor elhangzott a kérdés: „hova, hova kis Zsákai? Hogy vannak a szüleid?”

Persze ez ellenőrző kérdés is volt egy gyerek felé, nehogy elcsavarogjon valamerre.

A tiszteletadáshoz hozzátartozott a szép beszéd. Gyakori szófordulat volt abban az időben a „tisztelettel kérdezem”, „tessék parancsolni”, „hálásan köszönöm”, „kérem szépen”, „legyen szerencsénk máskor is”és még számtalan, udvarias szófordulat.

Az emberi kapcsolatok fokozatosan fejlődtek. Emlékszem első diákkori szerelmekre, amikor a falusi kislányt el kellett kérni anyukától, hogy moziba mehessünk. Meg kellett igérni, hogy mikorra visszük haza és hogy vigyázunk rá.

Akkoriban nem lehetett lerohanni a lányokat. Első lépésként a bizalom kiépítése volt a legfontosabb. Általában ez abban nyilvánult meg, hogy megfoghattam a kezét. Aztán innen lehetett továbblépni egészen odáig, hogy egy idő után megcsókolhattam. Ennél többet nem lehetett elérni esküvő előtt. A lányokat abban az időben meg kellett hódítani. A fiúk versengtek a hölgyek kezeiért.

Izgalmas dolog volt fiatalnak lenni, ugyanakkor érezni lehetett a méltóságot és tiszteletet, amivel az emberek közeledtek egymáshoz.

Hamar elkerültem otthonról. 15 éves koromtól nagyvárosban éltem, egészen 46 éves koromig. Ekkor a válásom után támadt fel az első szerelem, és ismét falusi lettem. Mai feleségemmel a családi örökségben, családi házban élünk azóta is.

A falusi emberek meleg szívúbbek a városinál. A házunk előtti térre, ha kimentem füvet nyírni, pillanatokon belül megjelentek a szomszédok. Ők is vágták a füvet, közben kvaterkáztunk. A harmadik szomszédunkban lakott a Jenei bácsi, aki idős, 80 feletti ember volt. Teljes szellemi frissességgel, jó erőben. A kis öreg mindig kijött, amikor meglátott. Szeretett velem beszélgetni. „ Mi újság Tibike? Mit szól a politikához?”.

Jenei bácsival hosszasan megvitattuk a világ dolgait és jóleső érzéssel mentünk haza, ittunk egy finom pálinkát vagy fröccsöt. Ettől volt kerek a falusi élet.

A 90-es években még divat volt a faluban köszönni egymásnak, az ismeretlen emberek is megtisztelték egymást.

A világ változik. Sajnálattal állapítom meg nap, mint nap, hogy megöregedtem, ótvaros, dohos öreg ember lettem, aki konzervatív módon még a fiatalabbaknak is köszön az utcán. Nem érzem jól magam ezekben a helyzetekben.

Egyre kevesebb ember fogadja köszönésem. Az pedig ritkaság számba megy, hogy nekem, mint vén diófának, előre köszönjenek. Néhány jól nevelt kisiskolás még köszön előre, a többség nem is viszonozza a köszönésem.

Ma sétálni voltam. legalább 8-10 emberrel találkoztam séta közben. Természetesen mindenkinek köszöntem. Döbbenetes, hogy 1 ember volt, aki köszönt nekem, ráadásul előre.

Sokat változott a világ életem 71 éve alatt. Eltűnt az empátia, a megbecsülés , sokszor a méltóság is. Az emberek nagy része átnéz a másikon, arra sem méltatja, hogy fogadja a köszönést, nem hogy ő köszönne előre.

Az emberek közötti kommunikáció is óriásit változott. A „kedves uram, asszonyom”, „tisztelettel kérdezem”, „tessék parancsolni”, „hálásan köszönöm”, „kérem szépen”, „legyen szerencsénk máskor is” helyett a tegezés, a sótlan és sokszor ízléstelen megszólalás lett divatos.

Nyilván, én ódivatú vagyok, de nem tehetek róla. Én a szép beszédben, a tiszteletben és a méltóság megtestesülésében érzem jól magam. Jó lenne, ha a világ – ha nem is a régi formában – de mégis visszahozná azt a hangulatot. A bizalom, a megbecsülés és a tisztelet légkörét.

Én már kifelé menetelek az életből. Csak bízni tudok abban, hogy megfordul a trend, és a szabadosság helyett az igényesség, az emberi értékek újra valamilyen formában teret nyernek.