Szendergésből lassan ébredezek. Hűvöset érzek. Tudom, hogy én vagyok, azt még nem, hol és miért. A tudatom lassan tér vissza. Távoli hangokat hallok, olyan, mint a szirének hangja. Próbálok megmozdulni, nem tudok, mintha mágnes tapasztana oda, ahol vagyok.

Aztán szép lassan érthetővé válnak a szirénhangok. „Tibor, most befáslizzuk a lábát, nehogy trombózist kapjon”. A tudatom ébredezik. Kórházban vagyok, a műtét után, amiről azt mondta az operáló orvosom, hogy életveszélyes. Még nem tudom kinyitni a szemem, de a kezemmel érzékelek. A csuklómat fogja valami, nem tudom a kezem mozgatni. „Legyen türelemmel, mindjárt kioldjuk a kezét”-mondja a szirén. Aztán érzékelem, hogy kezem szabaddá válik. A hangok is tisztulnak, fel ismerem, ezek emberi hangok, a nővérkék hangja.

Még mindig csukott szemmel fekszem a hátamon. Most már értem az emberi beszédet. A maszkot le akarom venni a számról, de egy kéz nem engedi. „Várjon egy kicsit, mindjárt leveszem a maszkot és kivesszük a lélegeztető csövet”- mondja egy férfihang, feltehetően az orvos hangja. És valóban, egy rántás, és megszabadulok az életet lehelő csőtől és maszktól. Micsoda könnyebbség!

Lassan és folyamatosan térek magamhoz. A szemem is lassan kinyílik. Egy nagyszobában vagyok egyedül. A széles ajtón át egy másik terem, pult, nővérek. Hallom a gépek csipogását, píp, píp, píp….Ez azt jelenti, hogy élek. Most már a tudatom is felfogja: műtét után az intenzív osztályon vagyok.

Kedves hangú nővérke kérdezi szelíden: „hogy érzi magát? Fáj valami?”. A műtét helye egyáltalán nem fáj. Csak a hátam, borzalmasan hasogat. Bizonyára a hanyattfekvéstől. A nővérke készséges: „hozom a fájdalomcsillapítót!” mondja, és egy fél literes zacskót akaszt az infúziós állványra. Egy infúzió egy literes zacskóból már jön, mellé most a fájdalomcsillapító. Ahogy bekötötte a nővérke, rövid időn belül elállt a fájdalom. Micsoda megkönnyebbülés! Hálásan köszönöm meg a kedves nővérkének.

A fájdalom megszűnésével elalszom. Nincs számomra idő, csak a lét alapjai: lélegzés, nyelés, látás, néha halk suttogó beszéd. Az idő is végtelen, nem érzékelem a múlását.

Álmomból lassan ébredezek. A nővérke megfogja a kezem, és széliden mondja: „látogatója jött, itt a felesége!”. Elmondhatatlan öröm áramlik át a testemen. Az ajtóban meglátom drága Erzsikémet, aki széttárt karokkal jön köszönteni. Az ölelés végtelennek tűnik, a szemem sarkából érzem, ahogyan könnypatak csorog alá.

Erzsike mesél, hogyan izgulta végig az öt órás műtétet, és hogy segítséget hívott az operáló orvos. A hangszálamat is ki kellett venni a daganattal együtt, így a hangom már nem jön vissza. A bal oldali pajzsmirigy egy részét is el kellett távolítani. A műtétet nehezítette, hogy a szegycsonton ablakot kellett vágni, ehhez kellett a segítség, két mellkas sebész tapasztalt orvos. A műtét alatt hatvan telefonhívást kapott az érdeklődőktől. Nehezen viselte, miközben az életemért imádkozott.

Erzsike szemében olvasok. Szeretet, mély és szerte áradó szeretet sugárzik belőle. Erőt ad nekem. Látom a féltést és az aggodalmat is, hiszen éppen, hogy túléltem a krízist. Mesél nekem, a gyerekekről, arról, hogy mennyire aggódnak értem. A kicsi unokánkról, aki folytonosan keresi a Papit. A barátainkról, akik aggódnak értem. Jól esik hallgatni.

Meglepődök, amikor mondja, hogy péntek délután négy óra van. Én abban a hitben vagyok, hogy csütörtök van, hiszen csütörtökön reggel operáltak. Erzsike elmondja, hogy mély altatásban hagytak, hogy a kritikus időszakot nyugalomban átvészeljem.

Sikerült, hála Istennek. A gyerekek szombaton jönnek látogatóba, nekem most pihenni kell és gyógyulni. Fáradtan búcsúzom kedvesemtől, de szívemet az öröm mámora hatja át. Elalszom.

A szombati nap lassan telik. Az idő kereke mintha fékek között forogna. A nővérkék kedvesen és tapintatosan teszik a dolgukat. Még szombaton is kell fájdalomcsillapító, mert a hátam nagyon fáj. Szeretnék testhelyzetet változtatni, de nem lehet, nem engedik.

Sokat alszom, ez jó. Délután látogatóim jöttek: a fiam és barátnője. Megható találkozás a betegágyon. A szememben ismét könnycsepp szökik. Mesélnek, vígasztalnak, biztatnak. Jól esik, és örülök. Ígérik, vasárnap délután is jönnek. Utánuk pedig Erzsikét várom. Egyszerre csak két személy látogathat. Erzsike töretlen optimizmussal, és szeretettel jön, vígasztal, bíztat. Mit mondjak, olyan ez, minta selyembe, puha ágyba ringatózna az ember. A szeretet is ilyen, tejesen betakart és elringatott.

Szombaton éjjel már jobban aludtam. Aztán csak felébredek, és világosság van a teremben. Azt hiszem, nappal van. A nővérke megnyugtat, még csak hajnal van, aludjak nyugodtan. Reggel megkapom a gyógyszereimet, a fájdalomcsillapítót. Elszendergek.

Egyszer csak suttogásra ébredek. Hol vagyok? A hely ismeretlen. Hűvös nagy helyiség. Szemben egy nagy ajtónyílás. A másik teremben fény dereng. Úgy látom, mintha az egy műtő lenne. Érdekes testhelyzetben vagyok. Állok, az ágy a hátamhoz rögzítve. Mozdulni valamiért nem tudok. A suttogó hangok erősödnek. Szólni akarok, aztán mégsem. Miért vagyok itt? Miért nem jön hozzám senki? Hol vannak a nővérek?

Balra nézve úgy látom, hogy a padló üveg, átlátszó. Alattunk vagy két szintet látok. Fehérköpenyes emberek dolgoznak. Megint a segélykérést fontolgatom, de valamiért nem teszem. Aztán a műtőnek hitt helyiségből egy kövér férfi jön felém. Kérdezi, hogy nem akarok-e reggelizni. Persze, hogy akarok. Elmegy, kis idő múlva jön, két félbe vágott kiflit hoz, sajtkrémmel megkenve, és teát. Lassan elfogyasztom a reggelit, jól esik. Csak azt nem értem, miért vagyok állva egy ágyhoz kötözve?

Úgy látszik, az evés jó hatással volt rám, mert ismét elnyomott az álom. Valamennyi idő után ébredezek. Milyen érdekes, most megint az intenzíven vagyok. Nem tudom összerakni a történéseket. A tudatomban élénken ott van az a másik képsor a reggelivel, amelyik nem egyezik azzal, amit látok. Jön a nővérke. A kíváncsiság nem hagy nyugodni. „Nővérke, elvittek engem valahova innen?- kérdezem érdeklődően. „Ugyan Tibor, hová vittük volna, itt van az intenzíven”- hangzott a magabiztos válasz. „Na de akkor hol voltam több emelettel följebb?”- erősködtem tovább. A nővérke elnevette magát: „Jól aludt, biztosan álmodta.” Elgondolkoztam. Rájöttem, hogy ez nem álom volt, az álomról tudja az ember, hogy álom. Ez valóság volt. A másvilágon jártam. Életemben először vethettem egy pillantást a másvilágra.

Aztán jött a meglepetés. Jött a kövér úr, és hozott nekem két félbevágott kiflit sajtkrémmel megkenve. Ekkor meggyőződtem arról, hogy valóban egy másik dimenzióban jártam.

A vasárnap jól telt. Már kaptam ételt. Erzsike és a fiam is meglátogattak, a nagyobbik fiú a családjával nem jöhetett, mert a kis unokát nem engedték volna be az intenzív osztályra. Délután már felülhettem, ami megváltás volt a hosszú kényszerű fekvés után.

Már szerettem volna felkerülni a normális kórterembe, hiszen minden paraméterem jó.

A nővérkék bízattak, talán majd hétfőn.

Hétfőn reggel a vizit után közölte velem a főorvos, hogy elengednek, felmehetek a normál kórterembe. Megváltás volt ez számomra. Aztán másnap jött a meglepetés. Feljött hozzám az operáló orvosom. Megállapította, hogy szépen gyógyulok. Elmondta, hogy bitang erős a szívem és a szervezetem, és az utókezelést, a sugarazást is jól fogom bírni. Hazaengedett.

Gyors szervezkedés után kedves Béla barátom vállalta a fuvart, és kedden már otthon, családi körben fogyasztottam el az ebédet, kedvenc lecsómat. Az érzés utánozhatatlan. Valahogyan ilyen lehet az újjászületés. Most már biztosan tudtam, hogy az út a gyógyulás felé vezet.

A pillantást a más világra nem tudom feledni, örökre beivódott az elmémbe….

P.s. Hálás köszönetem a Honvéd (volt MÁV Kórház) Kórház Fej- és nyaksebészet orvosainak, nővéreinek az intenzív osztály orvosainak és nővéreinek odaadó, emberi hozzáállásért, az áldozatos ápolásért, amivel gyógyulásomat segítették. A műtér 2018. augusztus 23.-án, házassági évfordulónkon volt.