A tanyasi élet hatalmas szabadságot jelentett. Kiültem a gangra, és a lábaim előtt elterült az alföldi rónaság. Nem voltak korlátok, csak a szülői féltés volt korlát, de ők is nagy szabadságot adtak. Ebből következik, hogy a szabadsággal élve olykor csínytevésekre került sor.

 A tank

 Sok gyerekkori csínyben volt részünk. A szüleim elengedtek, szabadon bóklászhattunk a pusztaságban. Ferikével, az unokatestvéremmel sokszor elgyalogoltunk egészen Lajosmizséig. Volt tarisznyánk, amibe tettünk szalonnát, kenyeret, hagymát. Természetesen volt bicskánk. Így aztán biztosítva voltunk az éhség ellen. Sokszor előfordult, hogy gyalog elmentünk Lajosmizséig és onnan vissza lógtunk a vonaton, a két megállót ki lehetett bírni, ki lehetett játszani a kalauzt.

Egyik alkalommal elmentünk Örkény-tábor felé, ahol a lőtér is volt. Tudtam, hol vannak kis tavak sok vadkacsával, mert apukám gyakran elvitt magával vadászni. Élvezettel róttuk a kilométereket. Miután nem hallottunk lövéseket a lőtér felől, így bátran bandukoltunk. Derékig érő fűben, bozótosban, vagy éppen kis erdősávban. Elértünk a tavakhoz. Csodás látvány volt. A vadkacsákat nagyon szerettem, szép színes, díszes állatok voltak. Kicsit felfrissültünk a tavaknál. Megcsodáltuk a tó szépségét, az úszkáló vadkacsákat, a hatalmas nádasokat. Elindultunk tovább, Örkény-tábor felé, ahol szovjet és magyar katonaság állomásozott. A táj érdekesen változott. Ahogyan közeledtünk a lőtérhez, egyre több homokbuckán, kis dombocskán kellett átkelni. Már-már kezdtünk elfáradni, amikor furcsa, morajló zajra lettünk figyelmesek. A zaj egyre közeledett, aztán csilingelő kísérőhangok is megjelentek. Mi a csoda lehet ez? Hiába tűnődtünk, nem tudtuk megfejteni. Nem láttunk semmit, csak a félelmetes zaj jött egyre közelebbről a bokros, bozótos területen.

Aztán az egyik homokvölgyből kapaszkodva felfelé döbbenetes látvány tárult elénk. A kis homokbucka tetején megjelent velünk szemben egy tank, egy igazi tank. A lábunk a földbe gyökerezett. Farkasszemet néztünk a monstrummal, amelyik az ágyúcsövét felénk irányította. Csak állt mozdulatlanul a homokbucka tetején, egy hangot sem hallottunk. Aztán ocsúdni kezdtünk a döbbenetből. Elkiáltottam magam „Ferike, fuss”. Én magam is a lábamat a nyakam közé véve, világbajnoki csúcsot döntögetve vettem irányt hazafelé, és iszonyatos iramban futni kezdtünk. A tank sokáig nem mozdult, majd kis idő után eltűnt a homokbuckák mögött. Ekkor megnyugodtunk. Egészen a tavakig futottunk, ahol el lehetett bújni a nádasban. Ezt tettük. Elővettük tarisznyánkat, és jóízűen elfogyasztottuk az elemózsiánkat.

Az evéstől megnyugodtunk. A félelem azért még egy kicsit bennünk volt, és megfogadtuk, hogy a lőtér felé soha a büdös életben többet nem megyünk. Azt is megfogadtuk, hogy a szüleinket nem hergeljük a hírrel, hallgatási fogadalmat tettünk.

A délutáni napsütésben, az élmény hatása alatt biztonságosan haza értünk.

 Miska bácsi megleckéztetése

 Útban hazafelé az iskolából a falu szélén lakott Miska bácsi, a fuvaros. Volt neki egy hasonló korú fia, akit sokáig egyedül nevelt, míg nem talált magának egy asszonyságot, Örzsi nénit. Miska bácsi egy vékony, cingár ember volt, akinek két fél téglát kellett hordania a zsebében, hogy el ne fújja a szél. Valószínű, hogy az egyedüllét kissé megkeserítette, mert szeretet velünk civakodni.

Örzsi néni egy tenyeres talpas paraszt asszony volt. Jó nagydarab, és meleg lelkű. Nem egyszer behívott bennünket, és megkínált friss tejjel meg süteménnyel.

Már nagy fiúk voltunk, és találgattuk, hogy a nagy debella asszony meg a cingár kocsis ember hogyan illenek össze. Jókat kacarásztunk, mert úgy láttuk, Örzsi néni viseli a nadrágot. Lelki szemeinkkel elképzeltük, milyen lehet, amikor dühében lekever egy fülest a Miska bácsinak. Persze ez csak képzelődés volt.

Egy alkalommal őszi időben már sötétedett, amikor hazafelé mentünk. Oda érve Miska bácsiék házához az ablak sötét volt, de kissé nyitva és érdekes hangok jöttek ki az utcára.

Néhány ilyen élmény után tudtuk csak megfejteni, hogy a hangok az Örzsi néni és Miska bácsi boldog együttlétének köszönhetően jönnek. Nyögés, halk sikoly és hasonlók, a serdülő fiúk fantáziáját bizony beindították.

No, nem is kellett sok, az unokatestvéremmel, Ferikével agyaltunk, hogyan kellene Miska bácsit megviccelni egy ilyen helyzetben. Fantasztikus és egyedülálló ötletünk támadt. Használjuk a csúzlit.

Kitaláltuk, hogy ha apró kavicsot csúzlival a háztetőre lövünk, az, mint egy géppuska ropogás, olyan hanghatással megy végig a cseréptetőn. Otthon ki is próbáltuk és nagyon tetszett.

Elkezdtünk csúzlival járni iskolába. Amikor délutánosok voltunk, hazafelé mindig kémleltük Miska bácsi házát, vajon gyömöszöli-e Örzsi nénit. Nem sokat kellett várni. Egyik nap hazafelé menet már sötét volt. Miska bácsiék házánál az ablak kissé nyitva, sötét szoba, nyögés és enyhe sikoly a szobából. Tudtuk, most Miska bácsi násza beteljesedik. Hogy ne így legyen. odébb mentünk. és elkezdtük lőni a háztetőt csúzlival, apró kaviccsal. Hát el lehet képzelni. Mintha kitört volna a háború.

Nem sok idő telt el, és azt láttuk, hogy villanyt kapcsolnak, és Miska bácsi egy szál klott gatyában mezítláb és meztelen fut ki a házból üvöltve. „Az anyátok áldóját piszok fattyúk! Majd adok én nektek”. Csak mondta, mondta és egészen a kapuig jött. Nem vártuk meg, hogy kijöjjön az utcára, felvettük a nyúlcipőt, és iszkiri, haza a tanya felé.

Szegény Miska bácsi ordítozását még hallottuk egy darabig, aztán elcsitult.

Egy kicsit megsajnáltuk, hogy le kellett ugrasztani Örzsi néniről. Nem látott minket a sötétben. De valami gyanút foghatott. Ugyanis onnantól kezdve a nász áthelyeződött éjszakára. Miska bácsi megszelídült és onnantól már szinte szégyenkezve mentünk be hozzájuk, amikor Örzsi néni megkínált bennünket. Nehéz volt megállni, hogy el ne röhögjük magunkat.

 Szakad a jég

A Lapos volt a fő tartózkodási helyünk télen. A megfagyott tavon a hó eltakarításával körbe sáncot készítettünk, és nagyszerű korcsolyapálya jött létre. Elhelyeztünk két hoki kaput, saját készítésűt és fantasztikus hoki meccsek, korcsolya versenyek színhelyévé vált. A fél falu oda járt korcsolyázni és hokizni.

Amikor beköszöntött a tél, le kellett próbálni, hogy mikor lehet rá menni a jégre. Ez általában már december első napjaiban bekövetkezett, hiszen Ferenc napra mindig leesett az első hó. Abban az időben kemény telek voltak, és bizony az első hó csak szaporodott, és február végéig, nem ritkán március elejéig kitartott.

A környéken több kis tó is volt, mert akkor még nem csapolták le a belvizet. Egy alkalommal a mi rétünktől távolabb láttam, hogy gyülekeznek a gyerekek. Én is beöltöztem, fogtam a szánkóm, és kicsörtettem a többiekhez, kb. 700 méterre a tanyától. Nagy hó volt már, akkor nekünk térdig ért. Gyönyörű látvány volt a fehér rónaság. Minden fehérbe öltözött, fű, fa. virág, a kórók, a kukoricaszár, csak a varjak virítottak feketén.

Ahogy oda értem a többiekhez, láttam, hogy 10-15 gyerek jött össze, és kor szerint a 7 évestől a 15 évesig mindenféle korú. A tanakodás azon ment, hogyan próbáljuk ki, hogy rá lehet-e menni a jégre. Sokféle ötlet közül végül kiválasztottunk egyet, amelyről úgy gondoltuk, hogy megbízható és biztonságos. Az egyik kis vézna kisfiú vállalta, hogy végig szánkózik a jégen. Ha nem szakad be, akkor valószínűleg kibírja a többieket is.

A biztonság kedvéért össze kötöttük a szánkókat, hogy ha mégis beszakadna a jég, ki tudjuk húzni a kisfiút. Majd 30 méter hosszú lett így a mentő szerelvény. A fiúcska ráült a szánkóra, mi pedig belöktük a többi szánkóval együtt, jó nagy lendülettel. Csúszott finoman a szánkó. Figyeltük, hogyan hajlik a jég alatta. Egy darabig nem is volt gond, szépen ívelt a szánkó alatt. Már jócskán bent volt a tavacska közepe táján, amikor ropogást hallottunk. Megijedtünk, mert a jég elkezdett mélyen behajolni, majd egyszer csak recsegve betört, és a fiúcska a vízbe pottyant. Hála Istennek nem ijedt meg, belekapaszkodott a szánkóba. Mi is biztattuk, hogy kapaszkodjon, és óvatosan elkezdtük kihúzni.

Míg a fiúcskát húzták ki, néhány társammal a kukoricaföldről hoztunk néhány kéve kukoricaszárat. Mint rendes tanyasi gyereknél, mindig volt nálunk bicska meg gyufa.

Gyorsan tüzet raktunk, mire a fiút kihúzták. A fagyos időben féltünk, hogy tüdőgyulladást kap. Csurom víz volt, a mínusz Isten tudja hány fokban pillanatok alatt ráfagyott volna a ruha. Odavittük a tűz mellé, és meztelenre vetkőztettük. A jó melegben a fiú megszáradt, a ruháit kicsavartuk és a tűznél megszárítottuk. Öröm volt látni, hogy a fiúcska nem fázik, a ruhája szárad, és előbb-utóbb felöltöztettük. Dicsértük magunkat és az eszünket, roppant elégedettek voltunk magunkkal, hogy baj nélkül sikerült a jégpróba. Azaz, hogy nem sikerült, tehát még néhány napot várni kellett, hogy a jég meghízzon. Megfogadtuk, hogy az eseményt titokban tartjuk.

Haza indultunk. A Laposnál elköszöntünk, a többiek a falu felé vették az irányt. Haza érve Anyukám mosolyogva kérdezte, hol voltunk. Elmondtam, de a jég beszakadását elhallgattam. Én naiv lélek, azt hittem, hogy nem látott minket senki. Dehogy nem. Anyukám kiállt a tanya sarkához és onnan látta, hogy tüzet rakunk, hogy melegednek a tűz mellett. A többit már kikövetkeztette.

„Semmi sem történt veletek?”-kérdezte kíváncsian. „De mégis, mondj valamit kisfiam, mi történt. Csak úgy nem szoktak tüzet rakni a pusztában” – mondta. „Igen, melegedtünk, mert fáztunk”- lódítottam magabiztosan. „Ej, nem mindenki fázott, ahogyan elnéztem, ráadásul nem szánkóztatok a jégen. Csak nem beszakadt?” Na, itt ennél a pontnál elszégyelltem magam és rájöttem, jobb, ha megvallom az igazat. Anyukám megdicsért, hogy őszinte voltam, és megdorgált a buta ötletért. Ugyanakkor megdicsért bennünket azért, hogy észnél voltunk. Megígérte, hogy nem árul el bennünket, de megtudja, nem lett-e beteg a kisfiú.

A vége happy end lett. A fiúcska nem lett beteg és soha senki nem tudta meg, mi történt a pusztaságban a jégpróbán. A tanulságot pedig mindannyian levontuk. Legyél bátor és őszinte!

 Hová lett a bableves?

 1965-től négy évig laktam Budapesten, kollégiumban. Jó volt ott lakni, mert sok mindent megtanultam, főleg az alkalmazkodást. Havonta egyszer lehetett hazamenni hivatalosan, de én nem voltam tanulószobás, mert kitűnő tanuló voltam, ezért nagy szabadságban éltem. Ha nem volt valamilyen szervezett program hétvégén, akár egy napra is hazaugrottam.

Szüleim idősek voltak, Apukám 65 Anyukám 62 éves volt, amikor középiskolás lettem Nagyon szerettem őket, ahogyan ők is engem. Én voltam a negyedik, legkisebb gyermek, a család szemefénye,

Így hát, amikor csak tehettem, örömmel mentem haza. Akkoriban rengeteget ettem, pedig sovány, gebe gyerek voltam. A menzai ételből három-négy adagot is meg tudtam enni, ezt az egyik termelési gyakorlat alkalmával kipróbáltam. Állandóan éhes voltam, és nehéz fizikai munkát végeztünk Soroksáron, a faipari iparvágányt építettük újjá kézi erővel. Az ebédet a Tisztképzőről hozták, és egy étkező kocsi volt kiállítva a pályamesteri szakaszhoz, ott ebédeltünk. A felszolgálást egy őszes úr, Tibi bácsi végezte. Jól főztek, de nekem kevés volt az ebéd. Azon morfondíroztam, hogyan lehetne még egy kis repetát szerezni. Csapdát állítottam Tibi bácsinak. Felajánlottam, hogy ebéd után ott maradok, segítek neki elpakolni, ha szól a tanáraimnak, és elkér. Így volt, Tibi bácsi rárepült. Elpakoltunk, közben én dicsértem az ételt, meg hogy milyen kár, hogy csak ennyi van. „Csak nem vagy éhes édes Fiam?”- kérdezte Tibi bácsi félénken. Határozott választ adtam. „Tibi bácsi, piszokul éhes vagyok!”.

Tibi bácsi nem szólt semmit, hátrament és hozott egy adag ételt. Gyorsan befaltam. Aztán még egyet. Jól laktam. Annyira, hogy már nem volt kedvem visszamenni, dolgozni. Igaz, nem sok volt hátra a munkaidőből. Kértem Tibi bácsit, kérjen el egész délutánra, bármit megteszek. Nos, Tibi bácsinak köszönhetően onnantól minden nap jól laktam, nem mentem vissza dolgozni, hanem egy pokrócon heverésztem az étkezőkocsi árnyékában. Hála Tibi bácsinak, a termelési gyakorlat Istenien zajlott.

Harmadév végén egy alkalommal szombaton haza tudtam menni. Előre megtelefonáltam sógoromnak, aki pályamester volt Örkényben. Anyukám tudta, hogy imádom a kolbászos bablevest, így hát azzal készült és várt engem.

Megérkeztem a vonattal a tanyára. Igencsak megéheztem, alig vártam, hogy otthon legyek. Ahogyan megpillantottam a tanyánk fákkal körbevett, zöld oázis sziluettjét, melegség öntött el. Itthon vagyok, ez az én otthonom. A vasút mellettii kocsiúton szaporáztam lépteim, majd a földünk végén befordultam a tanyára. A szántó részben kukorica volt, utána a szőlő és gyümölcsös. Anyukám alakját véltem felfedezni, aki almát szedett össze a fa alatt. „Csókolom Anyuka”-kiáltottam széles mosollyal. „Szervusz, drága kisfiam. Menj csak be, én is jövök. A tűzhelyen megtalálod a bablevest, egyél”. Repültem be a konyhába és mohón hozzáfogtam a négy literes lábos bablevesnek. Eszméletlenül finom volt. Selymes, a füstölt íz diszkréten, de érzékelhetően volt jelen. Csak ettem, ettem, míg azon vettem észre magam, hogy jól laktam, és a bableves elfogyott.

Közben bejött Anyukám, akit forró öleléssel, csókkal köszöntöttem. „Ízlett a bableves kisfiam?”-kérdezte huncut mosollyal. „Hát hogy ne ízlett volna, Isteni finom volt, jól is laktam vele”-válaszoltam. „Édesapád bement a faluba, mindjárt jön haza. Főzök neki egy kis paprikás krumplit”- mondta, és hozzáfogott.

Akkor döbbentem rá, hogy mekkora figyelmetlenséget követtem el. Elszégyelltem magam, megettem a család vacsoráját. Anyukám nagy lelke, figyelme átsegített ezen a dilemmán, és jót nevettünk rajta később.

Ceglédbercel.2020.december 07.

Száva Sándor Téli impresszió

Forrás: http://festmenyek.eu/festmeny/1641