Ki is volt Csombe? A politika tudomány szerint 1960–1963 között a nyugati államok által támogatott szakadár Katangai Állam elnöke, bukása után 1964–65-ben a Kongói Köztársaság miniszterelnöke. Gyermekkorunkban sok híradás szólt róla, és még köztünk, gyerekek között is szóbeszéd tárgya volt a fekete afrikai.
Az általános iskolában az osztályunkban voltak cigánygyerekek. Ezek a gyerekek döntően a faluban betelepült, rendes cigány családok gyerekei voltak, akik már beilleszkedtek a társadalomba, és semmi gondot nem jelentettek. A cigányság egy másik része a volt Ilona majorban telepedett meg, ahol vándorcigányok éltek. Itt nem volt annyira békés az élet, mindennapos volt a konfliktus.
A falunktól nem messze a háború előtt volt egy Ilona major nevű telep. Ilona major a Pálóczi-Horváth uradalom egyik oszlopos gazdasági központja volt.
Az 1800-as évek második felében Örkény községben Pálóczi Horváth Istvánnak és feleségének köszönhetően kiemelkedő gazdasági mezőgazdasági birtok jött létre. A hatalmas kiterjedésű birtok nem csak a mai Örkény területén terült el, hanem áthúzódott az Örkény tábor (ma Táborfalva) területén keresztül egészen Pusztavacs határáig. A gazdaság belső szállítási igénye miatt, igen előrelátó módon lóvontatású gazdasági vasút építését tűzték ki célul. Az építkezést az örkényi vasútállomásnál kezdték, hogy Ilona majorból mielőbb megindulhasson a teherszállítás, majd haladtak tovább Csurgay majorig.
A vasút gazdasági jelentőségén túl társadalmi szerepet is vállalt. Vasárnaponként Csurgay-majorból és Ilona majorból beszállították az embereket a templomba. Ilyenkor alaposan kitakarították és padokat helyezetek a vagonokba, hogy legalább az asszonyok le tudjanak ülni. Pálóczi rendelkezése szerint hétköznap a lórésok az iskolába menő vagy onnan hazafelé igyekvő gyerekeket felvehették.A lóré vasút felbontását Pálóczi Horváth István örökösei kérvényezték a Magyar Királyi Kereskedelmi- és Közlekedésügyi Minisztériumnál 1943-ban, melyre a bontási engedélyt megadták.
Sajnos, gyermekkoromban csak az örkényi nagyállomás és a pusztavacsi erdészet között üzemelt, már nem lóvontatással, hanem diesel vontató járművel. Én még utaztam rajta. Az 1960-as években ezt az utolsó darabot is felbontották.
Nos, a háború után a kollektivizálásnak is köszönhetően Ilona major elsorvadt, csak a neve maradt fenn, és vándor cigányok telepedtek meg. Sajnos a kulturális különbségek miatt a falusi cigányok nem nagyon szerették a vándorcigányokat. Bizony konfliktusok is adódtak közöttük. Az Ilona major egyenlővé vált a cigánytelep fogalmával.
Ilona majorból is jártak be gyerekek az iskolába, de ők kevésbé fegyelmezetten viselték az iskola kötelmeit. Ám volt egy kivétel, egyik osztálytársam, Sz. István. Nagyon fekete volt, hasonlított az afrikai emberekre. A népnyelv elnevezte őt Csombénak. Csombe egy jó kiállású, helyes fiú volt. Különbözött az Ilona majori gyerekektől, mert ő fegyelmezett, barátságos fiú volt, ráadásul tehetséges. Jeles tanuló volt.
Akkoriban a cigány és fehér gyerekek között nem volt akkora szakadék, mint manapság sok helyen tapasztalható. A fehér emberek ugyan viccelődtek a színes bőrű cigányokkal, de tisztelettel bántak velük. Mi is együtt rúgtuk a labdát a cigánygyerekekkel, némelyikükkel, így Csombéval is kifejezett barátság alakult ki.
Történt egyszer, talán már ötödik osztályosok voltunk, hogy Csombe nem jött iskolába. Senki nem tudott róla, nem volt hírünk felőle. Először azt gondoltuk, beteg lett, de az osztályfőnökünk, Eperjesi tanár úr kiderítette, hogy orvos nem látta, így gyanús lett a dolog. A tanár úr nem habozott, kerékpárra ült és kihajtott Ilona majorba. Beszélt Csombe szüleivel, akik nem akarták, hogy a fiuk iskolába járjon, azt akarták, hogy menjen pénzt keresni.
Osztályfőnöki órán a tanár úr beszámolt a látogatásáról, és az egész osztály kiállt amellett, hogy Csombe járjon iskolába. Eperjesi tanár úr nem adta fel. Ismét ki ment Ilona majorba, és beszélt a szülőkkel. Némi segítség ígérete mellett, amit aztán a Termelő Szövetkezeten keresztül valósított meg, végül engedték, hogy Csombe iskolába járhasson.
Így jutottunk el a ballagásig, és Csombe befejezte tanulmányait velünk együtt. Az eredményei változatlanul jók voltak, és a tanárok ösztönözték, hogy tanuljon tovább, mert tehetséges fiú. Sajnos a családi háttér nem engedte a tovább tanulást.
Útjaink elváltak A fővárosba kerültem középiskolába, kollégiumban laktam, és havonta egy alkalommal mehettünk haza. Bizony ez az elszakadást jelentette, hiszen kiszakadtam a település életéből. Aztán jött az egyetem külföldön, ismét nőtt az elszakadás a falunktól. Aztán 1974-től visszatértem a szülői házba. A szüleim közben a tanyáról beköltöztek a faluba, így egy kicsit könnyebb volt a vonatos bejárás a munkahelyemre. Akkoriban a hegyeshalmi vasútvonal építésén dolgoztam. Ez azt jelentette, hogy a 3 óra 40 perckor induló vonattal kellett mennem, majd Zuglóból a Keleti pályaudvarra és onnan ismét vonattal Budaörsre. Reggel 6,15 óra körül érkeztem Budaörsön, és este jó, ha a TV híradóra hazaértem.
Egyik reggel a korai ébredés után gyorsan összekaptam magam, majd kb. 10 perc sétával a vasútállomáson voltam. A falu szélső utcájából messzire le lehetett látni Táborfalva felé. Séta közben azt figyeltem, mikor tűnnek fel a vonat lámpái, mert akkor sietősre kellett venni. Az állomás sötét volt, csak a forgalmi irodánál volt egy kis világosság. Ácsorogtam a lámpa alatt, és érdekes látvány volt, ahogy sötét alakok közelítettek az állomáshoz. Néha egy kicsit félelmetesnek is tűnt, mint egy krimiben. Nem sok várakozás után arra lettem figyelmes, hogy az egyik alak határozottan felém tart. Még nem volt felismerhető, csak a sziluettje látszott, no meg hogy felém tart, amikor megszólalt. „Te vagy az Tibi?” Meglepődtem. Ki a csoda ismer meg hajnalok hajnalán, a sötét vasútállomáson. Vártam, hogy közelebb jöjjön, de még nem volt felismerhető. „Igen, én vagyok Tibor, de Te ki vagy?” – kérdeztem. Kisvártatva jött a meglepő válasz. „Hát nem ismersz meg, én vagyok a Csombe”. Az Úristenit, gondoltam, hogyan ismerhetnélek meg, amikor egybeolvadsz a fekete sötétséggel. Közben felkapcsolták a térvilágítást, mert a vonat már érkezett, és közel lépett hozzám régi iskolai cimborám, Csombe.
Szinte alig változott a 25 éves fiatalember. Vidám, mosolygós arcú, jól öltözött, váltáskás ember állt előttem, a maga teljes ragyogó feketeségében. Elnevettem magam, „Úristen, Csombe 10 éve nem találkoztunk. Mi van veled?”. Közben megérkezett a vonatunk, és felszálltunk, beszélgettünk. Alig, hogy elindultunk jött a pálinkás ember. Az volt a szokás, hogy kiteszem az öt forintost az asztalra, ő elteszi, és a helyére egy féldecis pálinkát tesz, majd megrázza a vállamat. Csombét is meghívtam. Letettem a tízest a kisasztalra, a pálinkás ember töltött két féldecit, a pénzt zsebre vágta. Mi lehajtottuk a felest, és visszaadtuk a poharat. Soha nem váltottunk szót egymással, ez így ment éveken keresztül.
Jól esett mindkettőnknek a pálinka. Felmelegítette a lelkünket is. Csombe mesélt, és mesélt. Az általános iskola után, hogy a családja ne molesztálja, elment építkezésre dolgozni Budapesten. Munkásszállón lakott, és szorgalmasan dolgozott. Felismerték benne a tehetséget, és lehetővé tették, hogy szakmát tanuljon. Amikor beszélgettünk, már négy szakmája volt. Örömmel újságolta, hogy most szerezte meg a speciális hegesztői vizsgát, amivel csak kevesen rendelkeznek. Lenyűgözött a történet.
„Nem mentem vissza Ilona majorba”- mondta, „nem nekem való az az élet”. Közben családot alapított, már kettő pici gyermeke volt és építkezett, de már az új ház elkészült részében laktak. Aztán én meséltem magamról, az életemről, és közben megérkeztünk Budapestre. Búcsút vettünk egymástól abban a reményben, hogy még találkozunk. Az élet nem adta meg, hogy újra találkozzak vele.
Az Ilona majori cigánytelepet felszámolták, csak a helyi cigányság maradt a faluban. Ilona major újra gazdasági centrum lett, több vállalkozás is ott működik.
Csombe története azóta is, ha rá gondolok, melegséggel tölt el. Egy cigány ember, aki ki tudott emelkedni a nyomorból, és tisztességes családapává, hasznos polgárrá fejlődött. Hogyan lehetséges ez? Miért nem sikerül másoknak? A válasz nagyon egyszerű. Csombe megkapta a tiszteletet, és amikor kritikussá vált a helyzete, a hóna alá nyúltak, és nem ellökték, hanem felsegítették.
A mai társadalomban is nem lökdösődni kellene, hanem egymást segíteni, ha kell. Remélem, egyszer eljön ennek is az ideje…
Pálóczy-Horváth kastély Örkényben
