Temetni mindig szomorúság.Olyas valakit temetni, akit nagyon szerettünk, maga az Isten csapása. És akit nem csak szerettünk, hanem valaha példaképünk is volt - nos, nem tudom. Szomorú is, Isten csapása is, meg még más is, amit nem tudok megfogalmazni.

Így vagyok ezzel most is, hiszen szeretett unokaöcsémet most kísértük utolsó útjára. Mondhatnánk, megette a kenyere javát. No de édes Istenem, 74 év talán még nem a vég. A statisztikák is hosszabb átlagéletkort jövendölnek számunkra.

 A temetési szertartás előtt a ravatalozóban meghatottan hallgattam: „…csak a jók mennek el…”. Valóban, az embernek az a benyomása, hogy csak a jók mennek el. A tékozlók, a másoknak ártó, vagy a társadalmi szabályokat felrúgó egyedek nem, pedig ők sem halhatatlanok, csak őket nem jegyezzük.

Az élet produkál furcsa helyzeteket. Tibor unokaöcsém 8 éves volt, amikor születtem. Ennek oka, hogy késői gyermek voltam a családban. A legidősebb nővérem 30, a középső 20, a bátyám 16 évvel volt idősebb nálam. Tibor a legidősebb nővérem fia volt. Micsoda paródia! Én, a nagybácsi, aki fiatalabb!

Meg is kérdezte Tibi az Anyukámat (neki Nagymama): „- Nagymama, tessék mondani, ki most nekem ez a kisbaba?”. Anyukám megsimogatta a buksiját, és édesen mosolyogva mondta: „-Ő a te nagybácsid.” „Hogy is ne, hogy lehetne a nagybátyám egy olyan baba, amelyik még bepisil?”. Együtt nevettek egy nagyot, és onnantól kezdve Tibi nagybácsiként szeretett engem.

Szeretett velem játszani. Gyerekként sokat voltam náluk, mert a pályamesteri szakasz melletti szolgálati lakásban laktak. A sógorom, Tibi apukája volt Örkényben a pályamester. Művelt ember volt. Érettségizett, tanult latint és németet, jól értett a matematikához. Felnéztem rá, mint sokan mások, mert egyben kedves, szórakoztató egyéniség volt. A világháború után – bár volt szakmája – a vasúton szeretett volna elhelyezkedni. Jelentkezett pályamesteri tanfolyamra, és hogy felvegyék, le kellett tagadnia az érettségijét. Cudar világ volt…

Tibinek volt egy kis kuckója, ahol mindenféle elektromos vezetékek, rádió, csengő és sok minden más volt. Ott „kísérletezett”, ahogyan mondta, és örömmel osztotta meg velem tudását. Bár még iskolás sem voltam, már sok dolog felkeltette az érdeklődésemet. Ott, a pályamesteri szakaszon kezdtem beleszeretni a vasúti pályafenntartásba is.

Amikor én általános iskolába kezdtem járni, Tibi már középiskolás lett Budapesten, a Pályafenntartási és Vasútépítési Technikumban. Ahogy hallottam, nagy presztízsű iskola volt, csak felvételi vizsgával lehetett bejutni a nagyszámú túljelentkezés mellett.

Tibi kitűnő tanuló volt, tehetséges fiatalember. Úgy néztem fel rá, mint egy bálványra, és kezdett a példaképemé válni. Én is szerettem volna kitűnő tanuló lenni, szerettem volna a Pesti középiskolába járni. Otthon hiányzott, hiszen korban a családból ő állt hozzám a legközelebb.

Leveleztünk egymással, így egy kicsit bepillantást kaptam a pesti diákéletbe. A leveleimet így kezdtem: „Kedves, szeretett Öcsém!”, és így fejeztem be. „Szeretettel csókol: szerető nagybácsid”. Én teljes komolyságom tudatában írtam, és Tibor is teljes komolysággal válaszolt a Nagybácsinak. Egyszer megkérdezték tőle, ki az, aki rendszeresen leveleket ír neki. Ő büszkén válaszolta: „Hát a nagybácsim”. Amikor megkérdezték, hány éves a nagybácsi, és Tibi elárulta a koromat, az egész kollégium hahotázott. Tibi megvédett: „Vegyétek tudomásul, hogy ő a Nagybátyám, és én nem hagyom, hogy kinevessétek!” Így hát az egész kollégium kénytelen volt tiszteletben tartani a Nagybácsi szerepemet.

A középiskola után a Budapesti Műszaki Egyetemen folytatta tanulmányait. Ekkor én már 5. osztályba jártam, és elhatároztam, hogy követni fogom: én is Pft. Technikumba szeretnék járni, és utána a Műegyetemen szeretnék tovább tanulni. Ez nem volt alaptalan, hiszen kitűnő tanuló voltam. Ezt nem csak magamnak köszönhettem, hanem unokaöcsémnek is, aki egyre magasabbra tette a lécet. Tibi szinte húzott felfelé magával.

A kívánságom teljesült. Én is a Pft. Technikum diákja lettem, majd elérkezett az egyetemi jelentkezés ideje. Néhány előttem érettségizett társam már Moszkvában és Leningrádban tanult a Vasútmérnöki Egyetemen állami ösztöndíjjal. Írták, milyen jól érzik magukat, és csábítottak néhányunkat. Úgy voltam vele, hogy ez egy lehetőség, ráadásul nyugdíjas szüleimnek nagy segítség lenne, ha az iskoláztatásomat nem kellene finanszírozni. Ugyanakkor némi félelemmel töltött el a családtól való elszakadás. Beadtam a jelentkezési lapot. Otthon nem mertem elmondani, hogy külföldi egyetemre jelentkeztem. Unokaöcsémmel, Tibivel osztottam meg egyedül. Meglepetésemre, kitörő örömmel fogadta a hírt, és bíztatott, hogy jól döntöttem, és a családban is támogatni fog. El is kelt a támogatása, mert Anyukám és a Tibi édesanyja le akartak beszélni. Tibi mellém állt, és puhította a család nő tagjait. Amikor kiderült, hogy sikerült a felvételim, és a Leningrádi Vasútmérnöki Egyetem hallgatója leszek, büszke volt rám. Bíztatott, hogy jól döntöttem, és jól tettem, hogy nem hagytam magam eltántorítani szándékomtól.

Az egyetem elvégzése után is fennmaradt a különleges kapcsolatunk, és egész életünkben számíthattunk egymásra.

A ravatalozó csendjében lepergett előttem életünk sok-sok mozzanata, az élet vége is, amikor halála előtt az intenzív osztályon borotváltam őt, és a halála napja, amikor valami isteni sugallat azt súgta: el kell menned, meglátogatni. Délben voltam nála. A sztrókból szépen jött ki, nyugodtan feküdt félálomban. Reménykedtem, bár az orvosok vészjóslóak voltak: a következő 24 órában dől el, hogy felépül-e. Este kaptam a fájdalmas hírt: Tibi nincs többé. Mintha egy testrészem elhalt volna.

 S bár meghalt ugyan, de életének egy darabkája bennem él tovább, hiszen ő volt ifjú korom nagy példaképe. A lelkemnek vigaszt nyújtott az utolsó útját végigjáró barátok, volt kollégák, ismerősök sokaságának látványa. Öcsikém, hiányzol…