Egyetemista voltam. 1970-t írtunk, készültem haza Leningrádból. Nagyon vártam a téli szünetet, mert ilyenkor hazautazhattunk a családunkhoz. Sikerült megtakarítani annyi pénzt, hogy a félárú repülőjegyet diákigazolvánnyal meg tudjam venni.

December közepén Leningrádban már kemény tél volt. A hőmérséklet -25-30 ⁰C között változott. A levegő páratartalma igen magas volt, közel 100%, mert a Balti tenger nem fagyott be. A kollégiumi szobában a rossz ablakok igen szellősek voltak. Jóllehet, a magunk módján próbáltuk szigetelni, de ezzel együtt szükség volt hősugárzóra.

Összecsomagoltam és vártam a taxit a kollégium halljában. Taxival mentem, mert olcsó volt, másrészt a Pulkovói Repülőtér 15 km-re volt a városközponttól. Ahogy kinéztem az ablakon, a Gorkij park hóhegyeit láttam, arcukat eltakaró emberek közlekedtek sietve a dermesztő hideg elől. Szép látvány volt.

Megérkezett a taxi, gyorsan kimentem és a sofőr besegítette a csomagomat. Közben a körszakállam pillanat alatt csonttá fagyott, úgy néztem ki, mint a Mikulás. A kocsiban jó meleg volt, a körszakállam kiengedett, és csorgott a víz a ruhámra. Tágas Volga típusú taxi volt, a sofőr mosolygós, kedves ember.

Elindultunk a repülőtérre. Út közben kifaggatott a sofőr, mert érezte, hogy külföldi vagyok. Elég jól lehetett haladni a városon keresztül, mert ilyen kutya időben csak az utazott, akinek muszáj volt. A méteres hófalak között az út viszonylag tiszta volt. Hamar megérkeztünk a repülőtérre. Rögtön a csekkoláshoz siettem. A csomagjaimat leadtam, megkaptam a beszállókártyát és mehettem a váróba.

Volt nálam pénz, mert számítottam rá, hogy esetleg a repülőtéren szükség lehet rá. A jegyet MALÉV járatra vettem, mert szerettem a magyar légitársasággal utazni. Kitűnő volt az ellátás, étel, ital és mi szem szájnak ingere, mindennel elláttak a fedélzeten. Fél év oroszországi tartózkodás után már vágytam a magyar ízekre, és a szép magyar légikisérők sem voltak közömbösek.

Ahogyan kinéztem a várócsarnok ablakán, láttam a magyar gépet, amelyikkel utazni készültem, és közeledett az indulás időpontja.  Délután volt, vártam, mikor szállhatunk fel. Egyszer csak a hangosbemondó közölte, hogy a budapesti járat és még néhány indulását későbbre halasztják, mert nagy köd van a repülőtér térségében. Izgalomba hozott a hír, már nagyon mentem volna haza. Nem volt mit tenni, bánatomat a büfében vodkába fojtottam. Úgy látszik, mások is hasonlóan vigasztalódtak, mert egy ismerős diáktársam is ott vodkázott. Na legalább nem vagyok egyedül, gondoltam és hozzá szegődtem. Jól beszélgettünk, amikor újabb híradás érkezett. Továbbra is nagy a köd, nem szállhatunk fel, türelmünket kérik.

Közben lassan besötétedett, mert télen hamar sötétedik. Közben a vodkától éhesek lettünk, vártuk, hogy valamiként kárpótolnak bennünket. Már elérkezett a vacsoraidő, amikor a hangosbemondó újabb hírrel szolgált. Kérte, hogy a budapesti járat utasai menjenek a kapuhoz beszálláshoz. Fellélegeztünk, végre, ha későn is, de megyünk haza. Siettünk a kapuhoz, ahol vegyes közönség készült a beszálláshoz. Volt ott diák, turista, üzletember, magas rangú szovjet katonatiszt.

Végre beszálltunk és elfoglaltuk ülőhelyünket. A légiutaskísérő nagyon rendes volt, teljesítette kérésünket, és egymás mellé ülhettünk a cimborámmal. Kis öröm az ürömben. Izgatottan vártuk, hogy elinduljunk, a gyomrunk is korgott már. Ételt azonban csak akkor szolgáltak fel, ha elértük a repülési magasságot, kb. 10 000 métert.

Gyanús volt, hogy nem indulunk, a gép körül a földi személyzet sündörgött. Egyszer csak megszólalt a kapitány és kedvesen üdvözölte az utasokat. Majd közölte, hogy nem szállhatunk fel, de megvacsorázhatunk a gépen és utána a repülőtér szállodájában elhelyeznek bennünket, másnap talán felszállhatunk.

Kissé zúgolódva, de tudomásul vettük a kialakult helyzetet. A feszültséget oldotta, hogy kitűnő csirkepaprikást szolgáltak fel, savanyúsággal. Természetesen volt előétel és desszert is. Italként finom magyar bort hoztak hosszúnyakúban, amit hevesen vedeltünk a cimborámmal együtt. Hamarosan enyhe zsibbadás vett erőt rajtunk. A finom ételek, a finom bor megtette hatását és nagy nyugalommal, széles mosollyal viseltük a kialakult helyzetet.

Vacsora után autóbuszok sorakoztak fel a repülő mellett, és csomagjainkat hátrahagyva felszálltunk a buszra. Elvittek bennünket a repülőtér szélén lévő szállodába, amelyik igen kellemes, jól felszerelt volt. Azt hiszem, sok szovjet szálloda megirigyelte volna azt a kiszolgálást, amiben részünk volt. Eldobható borotva, hab, fogkrém és fogkefe is volt a fürdőszobában. Az ágyon a törölközők mellett köntös, mint a nyugati szállodákban. Az asztalon poharak és ásványvíz. Nagyon megörültünk, hogy a dermesztő orosz télben ilyen kellemes körülmények között tölthetjük az éjszakát, ha már nem szállhatunk fel. Ami egy kicsit izgatott, mit gondolnak a szüleim otthon, hiszen vártak. Akkoriban még telefonunk sem volt. Azt reméltem, hogy a repülőtéren adtak információt rólunk.

A cimborámmal egy szobába kerültünk. Támadt egy frenetikus ötlete. Ajándékba vitt haza modellvasutat, aminek a csomagját nem merte a repülőn hagyni, magával hozta. Azt javasolta, próbáljuk ki, hogyan működik. Mint a kis gyerekeknek, felcsillant a szemünk, és egyetértőleg bólogattunk. Kicsomagoltuk a TT méretű kisvasutat és összeraktuk. Felraktuk a járműveket, és elindítottuk. Nagy élvezettel játszottunk a modellvasúttal. A járművek magyar felségjelzésűek voltak. Ahogyan elmesélte, szinte fillérekért lehetett megvenni az egyik leningrádi áruházban. Ott fogant meg bennem a gondolat, hogy én is vásárolok ilyen modellvasutat. Így is tettem, miután visszajöttünk a szünetről. Mire végleg hazajöttünk, komoly gyűjteményem jött össze járművekből és pályaelemekből.

Az idő repült, azon vettük észre magunkat, hogy hamarosan éjfél közeleg. Gyorsan elpakoltunk és nyugovóra tértünk. Reggel kipihenten, új reményekkel ébredtünk. A szállodában finom reggelit kaptunk és irány a repülőtér. Abban bíztunk, hogy elhárult az akadály és hamarosan felszállunk.

Csalódnunk kellet. A hangosbemondó elnézést kért, de a köd még mindig jelen van, bár javult a helyzet, nemsokára felszállhatunk. Mit lehet tenni? Összeszámoltuk maradék rubelunkat és a délelőtt folyamán el is vertük a büfében. Ott voltunk a reptéren egy lyukas kopejka nélkül, és sóvárogva tekingettünk a büfé felé.

Valószínű, hogy egy rangos szovjet katonatiszt, aki Budapestre repült, észrevette sóvárgásunkat. Szóba elegyedett velünk. Jól elbeszélgettünk, közben kinyomozta, hogy pénz nélkül maradtunk. Nagyon kedvesen meginvitált bennünket egy italra, amit nem volt szívünk visszautasítani. Örömmel elfogadtuk a meghívást. Nem volt lelkiismeret furdalásunk. Tudtuk, hogy a tisztek jól keresnek. Volt egy barátnőm, akinek az édesapja magas rangú katonatiszt volt, tőle tudtam, hogy a 800-1000 rubeles fizetéssel annyi pénzük volt, mint a pelyva. Az átlagember akkoriban 130 rubelt keresett.

Az elfogyasztott pezsgőtől ismét jó hangulatunk lett, majdnem megfeledkeztünk róla, miért is vagyunk itt. Ekkor megszólalt a hangosbemondó: „kérjük budapesti utasainkat, hogy fáradjanak a beszálláshoz”. A tisztnek megköszöntük nagylelkűségét és megígértük, ha Magyarországon összefutunk, viszonozzuk a vendéglátását. Beszálltunk a gépbe, és az óra már delet mutatott. Az elfogyasztott pezsgő jó étvágyat csinált ezért izgatottan vártuk ismét a felszállást.

Egyszer csak megszólalt a kapitány: „Üdvözlöm kedves utasainkat a MALÉV Moszkva-Budapest járatán. Repülési sebességünk 900 km/óra, repülési magasság 10 000 m. Repülési idő kettő és fél óra. Budapesten a hőmérséklet -12⁰C. Kérem kapcsolják be biztonsági öveiket. Jó utazást kívánok”. Zene volt füleimnek a kapitány üdvözlése. A gép megindult és kigurultunk a kifutópályára. Felbőgtek a hajtóművak, én belesüppedtem az ülésbe és meglódultunk iszonyú sebességgel. Egyszer csak a pilóta felkapta a gép elejét és máris a levegőben voltunk. Ez nagyon megnyugtatott, most már biztosan hazaérünk.

A repülési magasságot elérve megszólalt a kolomp, jelezve, hogy most már lehet mozogni a gép fedélzetén. Az utaskísérők aperitifet szolgáltak fel, jól esett a magyar Unicum, amiből természetesen dupláztunk. Majd jöttek a kitűnő ételek, három fogás a norma szerint. A finom hosszúnyakú borosüveget nekünk adta az utaskísérő, hogy ne kelljen állandóan futkosnia. Így csak egyszer kellett üveget cserélnie.

Piszok jól laktunk, és a másfél napi izgalomtól megszabadulva boldogan vártuk a budapesti landolást. Igen jó hangulatban érkeztünk a magyar légtérbe.  A kapitány megerősítette, hogy Budapesten esik a hó, a hőmérséklet -12⁰C. Ez bizakodással töltött el bennünket, a leningrádi hideghez képest tavaszi időnek számított. Szerencsésen landoltunk gépünkkel. Cimborámtól érzékeny búcsút vettem és kellemes ünnepeket kívántunk egymásnak.

Ahogyan kiléptem a repülőgép ajtaján, egy pillanatra meg kellett állnom: éreztem, hogy itthon vagyok, a hideg is simogató volt. Melegség töltötte el szívemet. Igaz a közmondás: „mindenhol jó, de a legjobb otthon!”.

A Pulkovói Repülőtér