Budapestre tartok autóval. Egészen jól lehet haladni az autópályán. A nejem is velem tart, mert összehangoltuk programjainkat. Ő a Fradi pályától egyből a gyerekekhez megy unokázni villamossal, én pedig a városba tartok munka ügyben. Úgy beszéltük meg, hogy ha végeztem, a Bosnyák téren eszek valamit, veszek virágot, hogy a menyünket fel tudjuk köszönteni. Alig várom, hogy láthassam pici unokánkat.

Az idő őszies volt, a ballonkabátra már szükség volt. Elintéztem munkaügyeimet, és ahogyan kiszámoltam, dél körül a Bosnyák térre értem. Sikerült leparkolni a piac előtt és bevetettem magam a piaci forgatagba.

Elég sokan vásároltak a piacon. Körbe jártam tájékozódási szándékkal, hol van virágárus, milyen a kínálat és vajon mit ehetnék gyorsan. A kínálat döbbenetes, nem is tudom, mi történik az el nem adott áruval. Különös gondolatok forogtak a fejemben: a kispénzű nyugdíjasok, akiknek éppen, hogy jut valamire, a hajléktalanok, nincstelenek, akik bizony a maradékokkal is jól laknának, ha lehetne.

Nem vagyok populista ember, de a nyomorgás, a szegénység lehangol, és gondolkodásra késztet. Tudom, hogy egymagam nem tudom megoldani ezt a szociális problémát, de úgy gondolom, hogy ha mindenki egy kevéssel, lehetőségei szerint segítene, talán jobb lenne a helyzet. Pénzt nem adok sem koldusnak, sem kéregetőnek, mert nem tudom mi lesz a pénz sorsa. Ha valaki éhes, szívesen veszek neki élelmet. Pénzzel pedig a különböző segélyakciókat támogatom. A lakhelyem közelében lévő hajléktalan szállóra rendszeresen viszünk ruhaneműt, könyvet, ünnepek alkalmával süteményt. Hálásak érte.

Miközben elmélkedem, megtaláltam a virágárust, ahol az alkalomhoz illő, ifjú hölgyhöz méltó virágot árult. Köttettem egy szép csokrot, közben nagyokat kordult a gyomrom. Már-már szégyelltem magam, mert hangosan jelezte, hogy enni kéne. Az egyik eldugott helyen találtam egy kifőzdét, amelyiket alkalmasnak találtam egy tál étel elfogyasztására. Nem csak az ételválaszték volt megfelelő, hanem a higiénés körülmények is rendben voltak. Beálltam a sorba, és nehéz döntés elé állítottam magam. Mindegyik étel szinte a kedvencemnek tekinthető. Mit egyek? Gulyáslevest? Babgulyást? Pörköltet? Csülköt? Pacalt? Mire rám került a sor, döntöttem: pacalpörkölt friss kenyérrel és almapaprikával. Úgy sem gyakran ehetem, mert a családom nem szereti, ezért csak akkor jutok hozzá, ha nem otthon étkezem.

Az árusító hölgy rendesen, púposan megpakolta a műanyag tányért pacalpörkölttel, alig tudtam az étkezőpulthoz vinni két kézzel. Aztán a friss kenyér, almapaprika meg a kitűnő szénsavas ásványvíz. Hozzáfogtam az ebéd elfogyasztásához. Igazán finom volt és jól esett. Már régen ettem pacalt. A pultnál még egy úr evett, pörköltet tarhonyával. Néha összekacsintottunk, jelezve, hogy finom az étel.

A piacon jöttek mentek az emberek. Jól, s rosszul öltözöttek, fiatalok, idősebbek és nyugdíjasok. Egyszer csak egy ötven év körüli, kopaszodó emberre lettem figyelmes, aki kopott ballonkabátjában, ápolt arccal bámulta az ételeket. Látszott rajta a töprengés és a sóvárgás. Le s föl ballagott a pult előtt, de nem rendelt. Valószínű, nem volt hajléktalan, de egy idő után megállapítottam, talán enne, de nincs pénze.

Közben a pacal nagy részén már túl voltam, amikor szinte szégyenkezve oda somfordált hozzám az ember, és alig hallhatóan suttogta: „Tisztelt uram, ha kérhetem, a maradékot ne dobja ki, szívesen elfogyasztanám!”. Döbbenten néztem rá és egy pillanatig elakadt a szavam. Az futott át az agyamon, hogy ez az ember éhes, nincs pénze. Vajon, megalázhatom-e azzal, hogy maradékot adok neki? Ez velem nem fordulhat elő. Az emberi méltóságot minden élethelyzetben többre értékelem, én nem alamizsnát akarok adni, hanem megosztani az ételemet. Micsoda különbség! Igen, embernek maradni az embertelen világban, nos, ez a legnagyobb kihívások egyike. Döntöttem. Mosolyogva fordultam az emberhez.

„Kedves Uram, - mondtam a szerencsétlen embernek – ugye nem veszi rossznéven, ha maradékot nem adok önnek. Legyen inkább a vendégem, szívesen meghívom egy tál ételre”. Egy pillanatra meglepődött az úr, talán el sem hitte, hogy ilyesmi vele megtörténhet. Aztán újra biztattam, hogy fogadja el a meghívást. Lassan halvány mosoly jelent meg a szeme sarkában, és halkan, szinte suttogva elfogadta a meghívást. „Tessék, válasszon a kínálatból, amit szívesen enne”- mondtam. Újabb döbbenet, valószínűleg alig hitte el, hogy az lehetséges, hogy ő válasszon. Aztán szerényen a pörköltet választotta tarhonyával, uborkával.

Az ételt az étkezési pulthoz vitte, hálás tekintettel megköszönte, és lassan, komótosan elkezdte fogyasztani. Úgy láttam, minden falatot külön kiélvez. Jó étvágyat kívántam, és nem zavartam az étkezésben. Az autóhoz mentem, és közben az járt a fejemben, hogy egy tál étellel milyen örömöt lehet szerezni egy elesett embernek.

A szegény ember problémáját nem sikerült tartósan megoldanom, de szereztem neki egy jó napot, és talán egy kicsit visszaadtam a hitét abban, hogy a társadalomban vannak jó, önzetlenül segítőkész emberek. Akik segítenek úgy, hogy nem alázzák meg, megadják a tiszteletet és megőrzik az emberi méltóságát. Mert a mai magyar társadalomban még van szolidaritás, de rettenetesen fogy az emberi méltóság tisztelete.

Egy tál meleg étel – egy jó nap, egy kis vigasz a nélkülözőnek…

Ceglédbercel, 2016. december 22.