Szeretünk kirándulni, túrázni. A Tisza-tónál már többször is jártunk, de mindig csak a felső végén Poroszló, Tiszafüred környékén. Csodálatos élményeink voltak, legutóbb a poroszlói Ökocentrumot látogattuk meg. A táj szépsége, a kiállítások, az akvárium, és a területen található néprajzi érdekességek annyira lenyűgözőek voltak, hogy egy egész napot eltöltöttünk barátainkkal.
Miért is jó kirándulni? Nehéz megfogalmazni, mert minden ember a sajátos szempontjai szerint ítéli meg ezt a kérdést. Mi azért szeretünk kirándulni, mert a kirándulás a megismerés és a tanulás forrása, hiteles képet kapunk tájról, emberekről, életformákról, kultúrákról. Szeretünk azért is, mert a lelki feltöltődés egyik forrása, erősíti az ember önazonosságát, kötödését a hazájához.
Nos, kedvet kaptunk egy eleddig ismeretlen vidék felfedezéséhez, és elindultunk a Tisza-tóhoz, de most Szolnok – Kunhegyes – Tiszaroff – Tiszabura - Abádszalók-Kisköre útvonalon. Ez a vidék valahogy fehér folt volt a térképen, hiszen körülötte minden tájegységen jártunk már. Nem bízom a véletlenre a kirándulásainkat, alapos kutatómunka és információ gyűjtés előzi meg az eseményt. Ezúttal is számba vettem a településeket, a látnivalókat, no meg az étkezési lehetőségeket, hiszen ebédelni mégis csak kell valahol. Összeírtam és sorrendbe állítottam az információkat, és hogy ne kelljen papírral babrálni útközben, feltöltöttem a mobil telefonomra.
Tartottunk az időjárástól, mert tavasz lévén egy erős lehűlés bizonyította április hónap szeszélyességét. Szerencsénk volt, mert húsvét vasárnap pislákoló napsütés erősítette hitünket, hogy talán jó kiránduló időnk lesz. Így hát elindultunk a nagy kalandra.
Autónkkal elhagytuk Ceglédet, és az jutott eszembe, hogy errefelé már megnő a települések közötti távolság, az Alföldnek ezen a vidékén ritkább a település-sűrűség.
Szép tájon autóztunk. Alföldi születésű lévén ilyenkor mindig Petőfi gyönyörű tájleírása jut eszembe: „Itt születtem én, ezen a tájon, az alföldi szép nagy rónaságon…”. A szépen megművelt földek egyhangúságát fás ligetek, bozótosok, vagy egyszerűen csak kis fasorok törik meg és teszik kedvessé, belenőve az ég kékjébe, vagy belekapaszkodva egy-egy bárányfelhőbe. Aztán a semmiből távoli templomtornyok szellemként feltűnő kecses alakjai jelzik: élet van ezen a vidéken. Aztán egy –egy településen áthaladva jutottunk Fegyvernekre, ahol a főutca egy zöldség-gyümölcs kereskedés. Megannyi árus kínálja portékáját a friss zöldségtől, gyümölcstől, a bográcsok és más ételkészítéshez szükséges edények mellett.
Fegyverneket elhagyva észak felé kanyarodtunk, és Kunhegyes irányába vettük az irányt. Az út nem volt túlságosan bizalomgerjesztő, mert tele volt javítással, foltokkal, kátyúzással. Mutatta és megjósolta, hogy szegényebb vidék felé autózunk. A táj viszont gyönyörű volt és felfedezni véltük a Tisza vonalát, ahol a fák és bokrok az égig érnek, és szinte zöld kerítésként övezik a legmagyarabb folyót. Lassabban haladunk a lehetségesnél, egyrészt az út minősége másrészt az ismeretlen táj okán.
Aztán az oktalanul kanyargó út melletti fák közül kiérve megpillantottuk Kunhegyes református templomának kettős tornyát. A hatalmas templomtornyok uralják a vidéket és félreérthetetlenül vonzzák a város irányába a látogatót. A városba érkezvén megállapítottuk, hogy nem gazdag település, de takaros, valójában minden van, ami az emberi élethez szükséges. A városközpontjába érve egy igazán szép és kultúrált településközpont fogadott bennünket.
A városházával szemben a református templom mellett parkoltunk le. A templom mellett rögtön megszemléltük a település hősi emlékművét, és szomorúan állapítottuk meg, hogy szokatlanul sok áldozata volt a XX. század öldökléseinek. A templom azonban zárva volt, így hát csak kívülről csodálhattuk meg a fenséges építményt. 54 méteres hosszúságával és közel 49 m magasságával tiszteletet parancsolóan uralja a városközpontot. Még elképzelni is nehéz, hogy mintegy 3000 hívő vallhatja meg egyidejűleg Isten iránti szeretetét. Az ember felnéz a tornyokra és édes szédülés fogja el.
Aztán a szemben lévő városháza túloldala hívogatott bennünket. Megkerülve egy hatalmas parkban találtuk magunkat, amelynek szépségét, ápoltságát és kultúráltságát bármely nagyváros megirigyelhetné. A gyönyörű bukszus sorok között megbúvó rózsaligetek mámorítóak lehetnek, amikor virágoznak. Visszapillantva a városházára egy gyönyörű, nagy főúri kúria képét láttuk. Csodálatos ez az eklektikus épület, élmény lehet benne dolgozni. A park közepén, egy nagy oszlopon egy vágtató kun harcost pillantottunk meg, amint hátrafelé nyilaz. Ez a kun harcos emlékműve. Nagyszerű látvány, szokatlan és érdekes megörökítése az itt élő népek hagyománytiszteletének. Aztán gyermekzsivajra lettünk figyelmesek. A gyönyörű park mellett egy hatalmas, jól felszerelt játszótér tanyázik, kis lakói nagy örömére.
Tovább mentünk, mert kíváncsiak voltunk a település legrégebbi épületére, a sóházra. A közel 300 éves épület gyönyörű és lenyűgöző, szépen felújított. Ma a városi könyvtár otthona.
Még egy templomot néztünk meg, a római katolikust, amelyik a város szélén, a temető közelében áll. A 33 m hosszú és 27m magas templom szerényen húzódik meg az utca oldalában. Gyönyörű épület, nem régen felújították. A neoklasszicista épület nagyszerű ékessége a városnak. Ahogyan szemléltük, egy idős nénike görnyedt háttal, botjára támaszkodva sietett valahová a maga módján. Bizonyára látta, hogy idegenek vagyunk, megszólított bennünket kedvesen: „Aranyoskáim, már nem lesz mise, korábban kellett volna jönni”. Mosolygott és sugárzott belőle a jó szándék. Kedvesen, kis magyarázattal viszonoztuk érdeklődését és jó egészséget kívánva vettünk búcsút.
Megéheztünk, így hát elővettem kis sillabuszomat, amelyik azt sugallta, hogy az ebédet a Betyár csárdában költsük el. Nem sikerült, mert nagy megrendelést teljesítettek és csak hosszabb várakozás után tudtak volna friss ételt felszolgálni. Még egy helyet megvizsgáltunk, azonban zárva volt. Segítségül hívtam az internetet, amely szerint Tiszaroffon a Kastély étterem vár bennünket. Elindultunk hát, gondoltam ezen az útvonalon is eljutunk Abádszalókra, a Tisza-tóhoz. Három falun kellett keresztül menni.
Ahogyan a Tiszagyenda, Tiszaroff felé vezető útra kanyarodtunk, rossz érzésem támadt. Elhanyagolt, folt hátán folt, hellyel-közzel kátyúval színezett alárendelt útra értünk. Aztán az első falu kissé lehangoló szegénysége, majd Tiszaroff hasonló képe már elvette a kedvünket a Kastély étterem ebédjétől. A sors gondoskodott róla, hogy így legyen, ugyanis a gyönyörű kastély kapujában marcona vagyonőrök fogadtak. A nem éppen bizalomgerjesztő emberek elriasztottak bennünket. Megfordultam, irány Abádszalók Tiszaburán keresztül.
Az út pocsék, csak nagy odafigyeléssel lehet közlekedni. Tiszaburán is a szegénység szőtt hálót a falu köré. Nem csodálkozom, ahol nem lehet normálisan közlekedni, hogyan lehet vállalkozni. Az úton itt-ott kisebb-nagyobb szakaszok felújításra kerültek, de összességében nem oldották meg a problémát.
Tiszabura után nem sokkal feltűntek Abádszalók házai. A településen meglátszott, hogy üdülőterület. Szolid életszínvonalról árulkodott a látvány. Miután már igencsak megéheztünk, egyből a Lilaakác nevű kisvendéglőt vettük célba. A vendéglő igazi meglepetés volt. A régi korok hangulatát idéző kisvendéglőben, hangulatos környezetben kedvesen fogadtak. Az ételkínálat nagyszerű, és mint meggyőződtünk róla, nagyon finom. Ebéd közben azon morfondíroztam, honnan kapta a nevét a kisvendéglő. A rejtély megoldódott magától. Amikor a mosdóba mentem, egy hatalmas kerthelyiséget kellett útba ejtenem. A kerthelyiség tetejét a felfuttatott, sűrű és virágokkal teli lilaakác alkotta. Életemben ilyet még nem láttam, maga volt a csoda. Visszatérve a kedves felszolgáló elárulta, hogy a lilaakác egy tőről 108 éve táplálja ágait. Lenyűgöző látvány és illat.
Az ebéd finomságától elvarázsoltan mentünk ki a városi strandra. Útközben megálltunk a szép városházánál, ahol népi öltözetbe öltözött bábuk és tojásfa emlékeztetett a húsvétra. Kedves jelenség volt.
A strandnál leparkoltunk, és felgyalogoltunk az árvédelmi töltésen keresztül a strandra. Örömteli látvány fogadott bennünket. Tisztaság, ápolt gyepszőnyeg, rend, néhány nyitott vendéglátóhely fogadott minket. Csak a szél ne fútt volna. Hideg, erős undorító szél fújt. A strandon fák árnyékába bújva csodáltuk a Tisza-tó gyönyörű látványát. Néhány őrült szélvitorlás mutatta be tudását, hátborzongató bravúrral. Megállapítottuk, hogy ide el kell jönni nyáron. Most értettem meg barátaim, ismerőseim dicsérő szavait Abádszalókról. A strand bejáratánál a nyári program olvasható. Minden nap van rendezvény vagy buli a strandon.
Jó érzéssel és szép látvánnyal búcsúztunk Abádszalóktól és vettük az irányt Kisköre felé. Régi álmom teljesült, szerettem volna valamelyik tiszai vízlépcsőt élőben látni, hiszen egy építőmérnök számára kuriózum. A Tiszához érve érdekes hídhoz érkeztünk. Egy forgalmi sávos, és a vasút is az útpályában vezet át. Egyszerre csak egy irányban lehet közlekedni, komoly biztonsági berendezések segítik a megbízható közlekedést. Az ütött-kopott, rozsdás hídról megpillantottuk a duzzasztóművet, amelyet Kiskörére érve hamarosan és könnyedén elértünk. Jött a meglepetés. Kint, a település szélén a lakótelep szinte erdei környezetben, csodásan parkosított közterületek, nem akartam hinni a szememnek. Mintha Ausztriába érkeztünk volna. Leparkoltunk, és gyalogszerrel elindultunk a Tisza felé. Az út mellett emlékmű hirdeti a KISZ-es fiatalok helytállását az erőmű építésében. Szép dolog, hogy meghagyták. Nem a címke a fontos, hanem a tett.
Rövid séta után kiértünk a folyópartra, ahol az erőmű adminisztratív épülete előtt meg lehetett szemlélni az erőművet. Hatalmas és nagyszerű építmény. Rögtön az jutott eszembe, hogy nélküle nem lenne Tisza-tó, nem lenne szabályozható a Tisza vízszintje, nem lenne felfogható és eltávolítható a rengeteg fa és más hulladék. Mellesleg még áramot is termel. Elidőztünk kicsit a folyóparton, jó érzés volt látni az emberi alkotás csodás produktumát. Aztán a parkon keresztül, ahol megörökítették az alkotókat, visszasétáltunk az autónkhoz. Jó érzésekkel, a látvány élményével indultunk haza.
Érdekes nap volt. Láttunk szépen rendezett, látnivalókat is felsorakoztató településeket, láttunk elszomorító szegénységet, és láttunk nagyszerű mérnöki alkotást, amelyik közel 40 éve szolgálja az országot. Nagy szükség lenne a szegénység kiegyenlítésére, ezzel a gondolattal és bizakodással vettünk búcsút a Tisza-vidéktől. A szürkeségeivel együtt is figyelemre méltó, helyenként nagyon szép vidék. Ide még visszatérünk.
Kisköre - duzzasztómű, erőmű és hajózsilip
