Június vége van, rekkenő hőség. Tikkadtan nézem a naptárt. Alig várom, hogy holnap elutazzunk egyik kedvenc fürdőhelyünkre, Hajdúszoboszlóra.

Kedveljük ezt a hangulatos kisvárost. Nagyszerű fürdőin túl a jó hangulatáért, az ott élő emberek vendégszeretetéért, a már-már kiveszőben lévő rendkívüli szívélyességükért, és persze kedvenc cukrászdánk és éttermünk, a Nelson csodás hangulatáért, fantasztikus süteményeiért, a cukrászok szokatlan figyelmességéért, amikor 3-4 féle cukormentes süteményt kínálnak, no és az étterem fantasztikus konyhájáért. Minden évben ellátogatunk ebbe a kedves kis városba és persze kedvenc helyeinkre is.

Hétfő van, holnap szeretnénk korán indulni, hogy ebédre a Nelsonba érjünk, és a szállásunkat a legkorábbi időpontban elfoglalhassuk. Ma még el kell rendeznünk otthoni dolgainkat. Többek között ígéretet tettem egyik munkaadómnak, hogy nagy mennyiségű munkát elküldök neten, még mielőtt elutaznánk. Szavatartó embernek ismernek, nem szeretném, ha csalódnának bennem. Délutánra elkészülök az utolsó elküldendő anyagrésszel, és máris feltöltöm az egyik óriás fájlküldő oldalra, ugyanis e-mailben legalább 3, vagy 4 mailt kellett volna küldenem. A rendszer visszaigazolja, hogy sikeres volt a fájlküldés. Fellélegzem, végre itt a várva várt szabadság. Még egy feladatunk van, meglátogatni helyben az idős sógornőmet, és búcsút venni tőle.

Ülünk a lugassal árnyékolt teraszon, beszélgetünk. A nagy melegben is jól esik szürcsölni a finom kávét, amire igencsak szükségem van ebben a kábító időben. Megcsörren a mobilom, és látom, hogy kedves kollégám hív, akinek a sok munkaanyagot küldtem.

„Gond van”- mondja csalódottan, „nem tudom megnyitni az óriás fájlban lévő fájlokat”. Kiderül, hogy a rendszer összezavart mindent, egyes fájlok hat példányban jelentek meg, mások meg eltűntek. „Semmi gond”- nyugtatom a kollégát, „mindjárt haza megyünk, és átküldöm három-négy fájlban, biztos, ami biztos.”

Hazaérve rögtön a géphez megyek. Megírom a rövid levélkémet, és feltöltöm az első fájlokat csatolmányba. Látom, hogy a töltés folyik, ha lassan is. Örülök, mégiscsak állom a szavam és ma ott lesz az anyag. Aztán derült égből villámcsapás: „Ajaj…..”- mondja a gép, „hiba történt a feltöltésnél. Kód 007. Próbálja újra feltölteni”. Meglepődök, szeretem a James Bond filmeket, no de hogyan kerül ide a 007-s ügynök?

Újra neki esek, de minduntalan sikertelenül. A gmail megbolondult, a türelmem elfogyott, felhívom kedves kollégámat. Ígéretet teszek, hogy reggel az elutazás előtt átküldöm az anyagot, addigra a gmail is megjavul, Isten bizony.

Reggel a kávémat, ami rendkívül fontos ébresztő számomra a számítógép mellett fogyasztom. Érzem, hogy lassan magamhoz térek, az életerő és vitalitás egyre erősebben buzog bennem. Belépek a gépbe, megnyitom a netet. Azaz megnyitnám, ha lenne, mert a huncut kis sárga háromszög jelzi, hogy korlátozott a net. Sebaj, a hibajavítót elindítom, és azt üzeni, húzzuk ki a modemet, majd dugjuk vissza és minden rendben lesz. Drága feleségem, aki a képzeletbeli asszisztensem is egyben, kihúzza, vár tíz másodpercet, majd visszadugja. Az internet kapcsolat az Istennek sem akar megjavulni. A vérnyomásom emelkedik, „ez nem lehet igaz”- mondom magamban, - „nyugi Tibor, volt már ilyen, majd rendbe jön”.Többször megismételjük a műveletet, semmi. Felmegyek a Hálózati és megosztási központba, és azt látom, hogy a helyi azaz házi wifi hálózat rendben, viszont nem jön be jel. A képlet világos, a labda a szolgáltatónál van. Feleségem hívja az ügyfélszolgálatot, elmondja mi a helyzet, mi történt eddig. A Telekom munkatársa széles meggyőződéssel állítja, a hiba nálunk van. Húzzuk ki a modemet, kapcsoljuk ki be a routert, kábel ki, kábel be, de a jó Istennek sem akar megjavulni. A nejem hallja a telefonban, hogy a kedves és udvarias ügyfélszolgálatos odaszól a kollégájának „a hiba a központban lesz”. Mi hiába mondtuk, a kábelhúzogatós reggeli tornát el kellett játszani ahhoz, hogy a kolléga úr rájöjjön: a hiba az ő készülékükben van. „Hetvenkét órán belül megjavítjuk” – így a Telekomos kolléga. A nejem majd hanyatt esik. „De uram, nekünk a munkához kell az internet, nem lehetne hamarabb?” – kérdezi esdekelve. „Majd SMS-ben értesítjük, ha megjavítottuk” – közli kedvesen az úr és ezzel vége is ennek az eposznak.

Nincs mit tenni, üzenetet küldök a kollégámnak, nincs internet, Hajdúszoboszlóról küldöm az anyagot. Adathordozóra kimentem az anyagokat, és elindulunk a várva várt pihenés felé.”Semmi gond – gondolom bölcsen – a XXI. században, az információs forradalom kellős közepén még Magyarországon sem lehet probléma”. Már Hajdúszoboszló közelében járunk, amikor a nejem telefonján megjelenik az áhított üzenet: a hibát elhárították. Hozsánna néked Telekom – gondolom, ez mégsem hetvenkét óráig tartott.

Betérünk a Nelsonba. Ugyanaz a megszokott kellemes légkör és barátságos fogadtatás, amit évek óta megszoktunk. A kiszolgálás gyors és udvarias, az ételek kitűnőek, finomat ebédeltünk. A jóllakott ember elégedettségével szálltunk be a kocsiba és hajtottunk a szálláshelyünkre a Mátyás király sétányon lévő szálloda negyedbe. A szálloda kellemes, a személyzet szolgálatkész, wifi is van, egy szavunk nem lehet.

Miután elhelyezkedtünk, gondoltam elküldöm az ígért anyagot a nejem laptopjáról, amit magunkkal hoztunk, és utána a szabadság boldog érzésével vetjük magunkat a Szoboszlói „dolce vita”-ba. Ekkor jött a meglepetés: a laptop nem ismerte fel az adathordozót. Mindent megpróbáltam, de süket-néma maradt. Egy idő után feladtam. A szállodákban biztosan van nyilvános számítógép hozzáférés.

Ekkor jöttek sorra a pofonok. A mi szállodánkban nincs nyilvános gép. Sebaj, gondolom, menjünk a szomszédba, a Barátság Hotelbe, emlékeim szerint a hallban van nyilvánosan használható gép. Átmegyünk. A recepciós udvariasan közli, hogy csak szállóvendégek használhatják. Imádkozásra fogtam, hogy nekem a munkámat kell elküldeni, segítsen, a díjat is szívesen megfizetem. A recepciós fiú kedves volt, vette a telefont és elkezdett telefonálni. Közben észre vettem a gépet a kávézó sarkában, és oda mentem megnézni, hol van a pen-drive csatlakozó. Egy asztalnál két úr üldögélt. A velem korú, jól megtermett melankólikusan közölte, hogy ezen a gépen nincs ilyen csatlakozó. Elmondtam a problémámat, kérve a segítségét. A párbeszédből világos volt számomra, hogy ő ebben a szállodában „Valaki”.

Az úr pofátlanul közölte, hogy mit képzelek én, akárki akármit dugdoshat a gépbe. „Uram én nem akárki vagyok, és nem akármit akarok a gépbe dugdosni”- mondtam elkeseredetten. De ő csak el akarta magyarázni, hogy miért van ez így jól. Én ragaszkodtam az álláspontomhoz, hogy ez így nincs jól, én fizetni szeretnék a szolgáltatásért. Egyébként pedig nem értem, hogy a XXI. században miért nincs lehetőség fizetős géphasználatra. Az úr kajánul vigyorgott, bosszúsan ott hagytuk a szállodát.

Eszembe jutott Balatonfüred. A parti sétányon legalább három, vagy négy internet kávézó volt. Sőt, meglepetésemre internet automata, amelyik pénzbedobással működött. Hát igen, ez is, az is Magyarország.

Még néhány szállodát felkerestünk, mindhiába. Feladtam, a nejem bátorítására a városközpontba sétáltunk. A fény az alagút végén akkor derengett, amikor egy presszónál egy kedves úr a Járja hotel melletti presszót ajánlotta, ott van nyilvános hozzáférés a nethez. A telefonom GPS-ét bekapcsoltam, Járja Panziót mutatott kb. 1,6 km-re. Nincs mese, menjünk. Már minden bajom volt a sok talpalástól, megfájdult a derekam, de derekasam róttam a métereket. Már majdnem a célnál voltunk, amikor egy kedves utcabeli közölte, hogy rossz helyen járunk, mert az internet és a cukrászda nem a panziónál, hanem az azonos nevű szállodánál van, a mi szállodánkkal szemben.

Ebben a pillanatban a japán mozdonyvezető jutott eszembe, aki 2 perc késésért magát okolva harakirit követett el. Nos, én is szívesen a kardomba dőltem volna, még szerencse, hogy ma már nem kell viselni.

Lassan visszavánszorgunk a szállodánkhoz, elcsigázottan, reményt veszve találjuk meg szemben a Sétány cukrászdát. Helyes kis fiatal felszolgáló készségesen és udvariasan útba igazít, nyugodtan használhatjuk a gépüket. Nem akarok hinni a szememnek. A cukrászda sarkában a számítógép, az ifjú kedves hölgy bekapcsolja, megmutatja, hová kell bedugni a pen drive-t, és "csak„tessék nyugodtan dolgozni!” felszólítással magunkra hagy.

Az internet lassú, de működik. Feltöltöm az anyagaimat és három e-mailben elküldöm a kedves kollégámnak. Végre, vége a net-kálváriának, és az ámokfutásnak. Vannak még Magyarországon empatikus, segítőkész fiatalok, akik nem azt nézik, hogy nekik milyen problémája lehet az én internet használatomból, hanem azt, hogy egy emberen hogyan lehet segíteni szorult helyzetében.

Hálás vagyok az ifjú felszolgáló hölgynek, kedves lényét szívembe zártam. Nagy vesszőfutásunk közepette nem is rendeltünk a cukrászdában. Pénzt nem fogadott el a számítógép használatért. Kicsit bután éreztem magam, valahogy pozitívan kell kijönni ebből a helyzetből. „Kisasszony, szereti a fagyit?”- kérdeztem elismerő, kedves mosollyal. „Igen, hogyne” – válaszolta. „Nos, remélem, nem ellenzi, ha meghívom fagylaltra”- invitáltam visszautasíthatatlan határozottsággal. A hölgy elfogadta a meghívást, a lelkem megnyugodott.

Nos, így végződött ámokfutásunk az internet körül. Számomra tanulságos volt. Hogy mi a tanulság? Nos, egyszerű: nagy az Isten állatkertje!

Ceglédbercel, 2016.július 02.