A korosztályombéliek bizonyára emlékeznek arra, hogy az 50-es és 60-as években nagy divat volt a fiúgyerekeket megszabadítani sörényüktől, és a nyári szünetre kopaszra nyírni. A nagyfiúkkal és főleg az ifjakkal ez már nem volt divatban, csupán a seregbe történő bevonuláskor fordult elő.
Hát nekem nem kellett várni a behívóra, két középiskolai társammal, Pistivel és Józsival önként és dalolva, némi üzleti megfontolás mentén, de tanári ráhatással 1969 elején sikerült megszabadulni méltóságteljes hajkoronánktól.
A középiskola, vagy ahogyan mi hívtuk a Tekó (azaz leánykori nevén Technikum) nagyon kitűnő iskola volt. A követelmények ellenére nagyon szerettük, de azért igyekeztünk a tanárok felé néha megmutatni, hogy bizony felnövőben vagyunk.
Béla bácsi, aki géptant tanított nekünk különösen szigorú ember volt. Nem tűrte a hosszú hajat. Egy alkalommal bejött órára és zord tekintetével felmérte az osztály tanulóit, majd összevont szemöldökkel így szólt. „Aki úgy érzi, hogy hosszú a haja, álljon fel!” – mondta hangsúlyosan. Józsi barátommal összenéztünk, és úgy döntöttünk nem állunk fel, hiszen néhány napja voltunk fodrásznál, tehát a fejünk rendezett volt. Legalábbis szerintünk. Az osztályban többen is tétovázva felálltak, mi pedig az utolsó sorban gubbasztottunk tovább, nem kevés izgalommal.
Bála bácsi hórihorgas alkatával jelentőségteljesen végigpásztázta ismét az osztályt, majd amikor tekintete Józsihoz és hozzám ért, felcsillant a szeme. „ Nos, osztály eminensei, szép fiúk, ti miért maradtatok ülve?” – kérdezte kissé gunyorosan. Éreztük, hogy most komoly a helyzet, nem szabad elviccelni a választ, ezért őszinte vallomást tettünk: „Béla bácsi kérem, mi 2-3 napja voltunk fodrásznál, és úgy gondoljuk, hogy rendben van a frizuránk”. Béla bácsi elkomorodott, majd emelt hangon közölte, hogy csak ne divatozzunk és álljunk fel.
Mi mást tehettünk volna, fájdalommal az arcunkon és a visszavágás hőn áhított vágyával felálltunk. Béla bácsi igét hirdetett: „A szünetben nézzétek meg az osztályom (1. b osztály) fiainak frizuráját, és a következő órára ugyanolyan frizurával gyertek, különben nagy baj lesz” – hangzott a megmásíthatatlan vátesz.
Alig vártuk, hogy szünet legyen. A mi 4. b osztályunk a Rippl-Rónai utcai folyosón volt, míg Béla bácsi osztálya, az 1. b a merőlegesen fekvő Szondy utcai folyosón honolt. Csöngettek és mi (fiúk) nagy lendülettel céloztuk meg az 1. b osztályt. A kép letaglózó és elkeserítő volt. A fiúk hátul a tarkótól a fejük búbjáig kopaszok voltak, és csak onnan volt egy kis rövid haj a homlokukig. Feltámadt bennünk az ifjúi önérzet, és Józsival, meg egy harmadik társunkkal, Pistivel bosszút esküdtünk Béla bácsi ellen. Micsoda megalázó dolog, hogy 18-19 éves ifjak hülye-gyerek frizurával menjenek udvarolni a lányoknak! Az összes csajozásunkat tönkre tette ezzel a húzással. Pedig Józsi barátommal igencsak összemelegedtünk egy alsóbb osztály leányaival, akik a két derékszögben találkozó folyosó sarkában lakoztak. Átfutott a fejünkön: „Úr Isten, ezek a lányok kiröhögnek bennünket, és nem állnak többé szóba velünk.”
A kollégiumba érve, amelyik a József körúton volt, hárman összebeszéltünk, hogyan bosszuljuk meg Béla bácsi galád tettét. Pistinek pattant ki az isteni szikra: levágatja a haját kopaszra, ha fizetünk fejenként 20 Forintot. Józsival összenéztünk, nekünk megéri, és kikötöttük, hogy ollóval kell elvégezni a kopaszra nyírást. Gyorsan, kerítettünk ollót meg kopott lepedőt, és nekiláttunk Pisti sörényének. Még le sem került a fejéről, amikor már 10-15 kollégista fiú fuldokolt a nevetéstől, és dobta be a húszast a kalapba. Amikor elkészült, Pisti ördögi ötlettel állt elő: „Józsi, te is levágathatnád egy húszasért!”- mondta sunyorogva. Józsinak sem kellett több, beült a székbe, a húszast mindenki bedobta a kalapba, és az olló menthetetlenül csattogott a fején. Amíg Józsi barátomnak fogyott a haja, és is megvilágosodtam. Eszembe jutott a „Három testőr”, meg hogy egy mindenkiért, mindenki egyért, és amikor Józsi felállt, beültem a fotelbe.
Végül ott álltunk hárman, kopasz fejjel, meg egy kalap pénzzel. Az olló nyomán mint a hullámzó Balaton, olyan volt kopaszságunk.
Nagyon népszerűek voltunk, no, nem csak a kopaszságunk miatt, hanem úgy együtt a látványunk volt mulatságos, ugyanis Pisti nekem a hónaljamig ért, Józsi meg majd egy fejjel magasabb volt.
Hogy fokozzuk a hatást kitaláltuk, hogy valami egyen-fejfedőt kellene viselnünk a nyomaték kedvéért. Ilyenünk nem volt, hát kimentünk a Corvin áruházba, és vettünk szürke nyúlszőr kalapot. A hatás nem maradt el: mindenki minket bámult mosolyogva, úton-útfélen. Rémségesen elégedettek voltunk, tudtuk, éreztük, hogy Béla bácsit holnap megüti a guta, ha szembesül a három nyúlszőrkalapos kopasz negyedikes diákkal.
Megünnepelni zseniális tettünket, jó sok kopasz-pénzzel a zsebünkben betértünk a Népszínház utcában lévő Halászcsárdába. Leültünk egy asztalhoz, és rendeltünk három korsó kőbányait. Közben a szemünk sarkából láttuk, hogy a pultos is, a vendégek is meg a pincérek is összenéznek, minket bámulnak és felénk biccentettek.
Tudtuk, mi most menők vagyunk, és mindenki rólunk beszél. A sör jólesett, ízlett is fölöttébb. Kissé megnyugodtunk, amikor susmorgást hallottunk a szomszéd asztaltól: „Szegény gyerekek, be kell vonulniuk. Milyen kis fiúk még!”- suttogták. Aztán az egyik együtt érzően kinyilatkoztatta:”Nem szép, hogy csóró legényeket hagyjuk fizetni, majd a mi vendégeink lesznek!”. Nos, csakhamar az egész vendéglő minket itatott, ami rémülettel töltött el egy idő után. Már éreztük az alkohol hatását, valahogyan menekülni kellene, meg féltünk is a lebukástól, ha bejönne egy ismerős. Nagy tisztelettel megköszöntük az együttérzés zálogaként elfogyasztott söröket, és átnyargaltunk a kollégiumba.
Másnap reggel együtt mentünk hárman a Tekóba. A Körúton, a villamoson, mindenütt a figyelem középpontjába kerültünk a szürke nyúlszőrrel, a kopaszon világító fejünkön. Ráadásul úgy közlekedtünk, hogy libasorban a Pisti elől, én középen, és Józsi, a hórihorgas leghátul. Felejthetetlen látvány voltunk!
Megérkezve a Rippl-Rónai utcába, az iskolába, futótűzként terjedt kopaszságunk. A diákok rögtön értették, miről van szó, hiszen előző nap ugyanígy elterjed Béla bácsi rémtette. A folyosón körbevettek bennünket, a lányok simogatták kopasz fejünket, sajnálkoztak. Mi pedig boldogok voltunk, hogy hősként, miként a három testőrt, ünnepelt bennünket az iskola diáksága. Aztán jöttek a tanárnők, és bizony nem éppen hízelgő szavakkal illették Béla bácsit: „No, megállj csak, Béla, mit tettél ezekkel a szép fiúkkal!” „ Na, Béla, ezt még megkeserülöd”. Persze Béla bácsi fülébe is eljutott a hír. Már csöngetés előtt voltunk, amikor egy hatalmas csatakiáltást hallottunk a tanári felől:
Kezében piszkavassal rohant Béla Bácsi felénk, és kiáltotta: „Állj csak meg piszok Sz. Jóska, úgyis elkaplak!”. Az iskola egy emberként állt mellénk. Józsit, Pistit a folyosó másik irányába terelték, és elbújtatták valahol. Engem pillanatok alatt a sarki lányosztály zárt magába. A kislányok gyorsan betuszkoltak a ruhás szekrénybe, ahol az iskolaköpenyeket tartották, és rám zárták az ajtót. Meg sem mertem mukkanni, Béla bácsi, ha megtalál, felnégyel. Már láttam magam, amint kopasz fejjel hősi halált halok az iskolámért, a becsületemért.
Erre nem került sor, mert közben becsengettek, mindenki órára ment, Béla bácsi is, csak én kuksoltam a bezárt ruhásszekrényben. Hamarosan ajtónyitást hallottam, és egy kellemes ismerős női hang, Erzsi néni köszönt az osztálynak:”Szervusztok, kedveseim, foglaljatok helyet!” Aztán mesélni kezdett, hogy látták-e a három kopasz fiút, meg hogy Béla bácsi ezért mit kap a tanárnőktől. A lányok elkezdtek kuncogni, és én akkor megértettem, nincs mitől tartani. Kopogtam az ajtón, mit kopogtam, dörömböltem, hogy nyissák ki. Szegény Erzsi néni frászt kapott, azt hitte, szellemek vannak a szekrényben. Az osztály a földön feküdt a röhögéstől. Aztán végre az egyik leányzó elővette a kulcsot, és kinyitotta a szekrényajtót. Szegény Erzsi néni ekkor majdnem megkapta második infarktusát, amikor meglátta „Tibi szellemet” kopasz fejjel a szekrényből előmászni. Aztán helyre állt a rend, megsimogatta kopasz fejemet, és csak egyre hajtogatta:”Ez a betyár Béla, na, majd adok én neki! Szegény fiúkkal így elbánni!”
Az iskola megnyugodott, de továbbra is, hosszú ideig slágerek voltunk a lányok körében. Béla bácsi egy hónapig nem állt szóba velünk. Aztán megbékélt és elmondta, hogy nem az bántotta meg őt, hogy mi ilyen szembetűnően reagáltunk a frizura kérdésre, hanem az, hogy a tanárnők teljes bojkott alá vették őt.
A ballagásra már szép frizuránk volt újra, és már csak nevetve emlékeztünk, és emlékezünk ma is kopaszságunk történetére, amikor osztálytalálkozót tartunk, amelynek Béla bácsi – hála Istennek – állandó résztvevője.
Azóta is tudjuk, amit a sláger is megénekelt: az ész a fontos, nem a haj!
Ceglédbercel, 2016, január 23.
Az iskola épülete a Rippl-Rónai utcában
