Dr, Székely István, Örkény község körzeti orvosa emlékére.

1956 októberét írtuk. A közeli faluból olykor lövések hallatszottak. Örkény-táborban szovjet nehéztüzérségi alakulatok, magyar alakulat tanyázott, a közeli Pusztavacson pedig magyar lőszerraktár volt. A magyar katonák a forradalom oldalára álltak, ezt nővéremtől, Ilonkától tudom, aki Pusztavacson a konyhán dolgozott. Bátyám Feri katona volt, nem volt hírünk felőle. Édesapám nagy betegen feküdt a hálószobában, tüdő és mellhártyagyulladás, tüdőösszenövés volt az utólag felállított diagnózis. Édesanyám sírdogált, mi lesz velünk, mi lesz apánkkal, mi gyerekek pedig féltünk. Unokatestvéremmel, aki 1 évvel volt fiatalabb riadtan hallottuk a lövések hangját.

A néprádiónk, amelyen csak a Kossuth és a Petőfi rádiót lehetett hallgatni, állandóan be volt kapcsolva, és gyerekfejjel is a híreken csüngtünk. Nem volt villany a tanyán, de édesapám mégis vett rádiót, amelyiket két telepről lehetett működtetni. Emlékeim szerint a telepek elég sokáig bírták. Október 25.-én szomorúsággal és félelemmel értesültünk a Kossuth téri tömegbe lövésről.

Másnap reggel újra szólt a rádió. Úgy tűnt, Édesapám egy kissé megkönnyebbült betegségében. Unokatestvéremmel a ház körül játszottunk. Az időjárás nem volt kegyes, hűvös, nyirkos volt a levegő, a nap pedig vastag felhőkkel takarózott a cudar őszi időben.

Unokatestvéremmel, a tanyasi házzal szemben a hereföldön labdáztunk. Aztán raktunk egy nagy tüzet, hogy melegedjünk. A hálószoba ablaka nyitva volt, és édesapám látta a tüzet. Hamarosan Édesanyám tűnt fel a ház előtt, és hívott bennünket, hogy menjünk be. Azt hittük, dorgálást kapunk, amiért a tűzzel játszunk, de a baj nagyobbnak bizonyult. Édesapám fuldokolni kezdett, és semmivel sem sikerült a fuldoklást megállítani. Megszeppentem aztán sírva, fakadva kérdeztem könnyes szemű anyukámat: „Apu most meg fog halni?”. „Nem kisfiam, meg fog gyógyulni”- mondta, majd ő maga is sírásra fakadt.

A nővérem, aki vigyázott Apukára, kijött a konyhába, és tanácstalanul nézett Édesanyám szemébe. „Kislányom – szólt Édesanyám – csak egy dolog mentheti meg szegény Édesapátokat! Székely doktort kellene kihívni hozzá” Igen, orvos kellene. Na de hogyan hívjuk ki Székely doktort, aki régi barátja volt Apámnak, és kölcsönösen barátsággal és nagy tisztelettel voltak egymás iránt?

Székely doktor köztiszteletben álló, zsidó orvos volt. A holokauszt idején az örkényi zsidóságot deportálták Auschwitzbe. Székely doktor feleségével és fiával került a megsemmisítő táborba. A feleségét a németek megölték, a doktor úr lábát ellőtték, amiért is bicegve tudott járni. Jellegzetes, messziről felismerhető volt ez a bicegés. A láger felszabadítását követően Székely doktor úr hazajött Örkénybe, azonban fia nem tartott vele. Nem akart a borzalmak országába visszatérni, Kanadába ment és gyógyszerészként ott telepedett le.

„Székely doktor biztosan tudna segíteni”-szipogta Édesanyám, na de hogyan adjuk tudtára, hogy Apánk súlyosan beteg és halálán van, amikor a faluban lőnek, felfordulás van. Ilonka volt a megmentő. „Majd én bemegyek Székely doktorhoz, nem a falun keresztül, hanem hátulról, Ilona major felől, a kerteken keresztül”- mondta félénken, de határozottan. Anyám először zokogva magához ölelte nővéremet, majd felismerve, hogy ez az egyetlen lehetőség, óva intette, és útnak engedte.

Ilonka elindult a tanyáról a kaszáló, lapos felé, majd a földünk végében kanyargó kocsiútra tért. Az öregszőlőkön keresztül egyre törpült alakja, majd a falu végéhez érve, egy bukkanó mögött eltűnt. Édesanyámmal egymásba kapaszkodva néztük Ilonka menetelését. Amikor már nem láttuk, Anyám egyre csak azt hajtogatta, „csak ne essen baja, csak ne essen baja!”. Féltünk. Féltünk attól, hogy mi lesz, ha Ilonka ne adj, Isten megsérül, ki mondja meg Székely doktornak, mi van Apánkkal. A kettős veszteség gondolata nyomasztó volt, édesanyám egyfolytában, hangtalanul pityergett. Én csak kapaszkodtam szoknyájába, abban a hitben, hogy szoknyája védelmében nagyobb biztonságban vagyok.

Egy idő után, újra kimentünk a ház végébe, és szorgosan kémleltük a kocsiutat, a bukkanót. Vajon hány alak tűnik majd fel? Vajon jön-e segítség? Az idő lassan múlott, úgy szerettem volna pörgetni az óra mutatóját. Szegény Apám fuldokolva reménykedett, Anyám néha megnyugtatta, hogy úton a segítség.
Már a szemünk elfáradt a távoli semmi kémlelésétől. A remény egyre fogyott, én is pityeregtem, félve, hogy Ilonka nem tér vissza az orvossal és Apám meghal.

Aztán csoda történt. A bukkanón a távolban egy felismerhetetlen alak tűnt fel. Megörültünk, de az első gondolatunk az volt, hogy Ilonka egyedül jön. Aztán észrevettük, hogy az alak bicegve jön, sétabottal, és mögötte feltűnt még egy alak. A remény visszatért szívünkbe. Kis idő után felismerhetővé váltak, és Anyukám boldogan kiáltva szaladt apámhoz. „Apus, jön a Székely doktor, itt a segítség!”. Megint sírtunk anyámmal, az öröm könnyeit sírtuk ki.

Húsz, huszonöt perc után kutyaugatás jelezte, hogy megérkezett a várva várt megmentő. Kiderült, a falun keresztül nem mert jönni a doktor úr, mert lőttek, ezért Ilona major felé kerülve a kerteken keresztül, az öregszőlőn át jött ki a tanyára.

Apámhoz sietett, és üdvözölték egymást. Apám reménysugárral szemében, fuldokolva köszöntötte, orvos barátját. „Francikám, nem fogsz meghalni, én nem hagyom”- mondta a doktor, majd kimentünk a konyhába. „Tessék megmutatni nekem a disznóölő késeket!” – kérte anyámtól a doktor úr. Anyám félve, nem tudta mi végből, de elővette a disznóöléskor használt késeket. A Doktor megvizsgálta őket, majd kiválasztotta a keskeny, vékony és hosszúpengéjű szúrókést. Megnézte kellőképpen éles-e, majd Anyám kezébe adta, hogy főzze ki. A konyhai sparheltben tüzeltünk a hűvös miatt is meg a főzés miatt is. A sparhelten volt egy kis fazék, amelyikben állandóan volt forró víz, így gyorsan ki lehetett főzni a kést.

„Van-e itthon valami kötözőszer?”- kérdezte Székely doktor. Abban az időben se gyógyszer, se kötszer nem volt, egyedül ultraseptil fertőtlenítő por volt a doktornál. Anyám beszaladt a lakószobába, és egy nagyobb zacskót hozott, amelyikben tartotta a kötözőszert. A kötözőszer nem volt más, mint használt ágynemű csíkokra vágva, kifőzve, sterilizálva, feltekerve, és pormentesen tárolva. Ezen kívül 1 dl pálinkát is kért a doktor úr, na, nem magának, hanem édesapának.

Székely doktor kezet mosott, majd a szükséges eszközöket magához véve Édesanyámmal Apámhoz mentek, Ilonkával mi nem mehettünk be, izgatottan vártuk a fejleményeket. Kis idő után Apám feljajdulásán kívül mást nem hallottunk. Végtelennek tűnt az idő, amelyben végig izgultuk a nem látható eseményeket. Egyszer csak kinyílott a hálószoba ajtó, kijött a doktor úr és Anyánk, de mi nem mehettünk be továbbra sem. Anyámat megnyugodva, kisimultnak láttam, ez reményt keltő volt. Kimentünk a konyhába, Anyám megköszönte Székely doktor hősies helytállását, és Ilonka vissza kísérte őt a járt úton.

Ezt követően határtalan kíváncsiságomat kielégítendő, Édesanyám elmesélte mi történt. Először is, megnyugtatott, Apuka jól van, nem fullad, a doktor úr szerint meg fog gyógyulni, most alszik.
Amikor bementek Apánkhoz, a doktor úr megitatta vele az 1 dl pálinkát, ami gyorsan hatott a legyengült szervezetben. Fél oldalra fektette, kért egy lavórt az ágy mellé. Hosszasan nyomkodta az oldalbordák közötti területet a tüdő felőli oldalon, majd a szúrókéssel óvatosan meglékelte Apám oldalát. Azonnal vízfolyt ki a léken, és Apám szemmel láthatóan megkönnyebbült. A víz kicsorgása után a sebet és környezetét ultreseptil porral behintette, majd bekötözte. Megpaskolta Apám orcáját, „Francikám, mondtam, hogy nem hagylak meghalni!” - mondattal elköszönt tőle.

Ilonka visszaérkezett, a doktor úr sértetlenül hazaért. Alig vártam, hogy láthassam Apámat. Amikor bementünk hozzá, megsimogatta a fejemet, és azt mondta „Kisfiam, most már meggyógyulok.” Felejthetetlen érzés és pillanat volt az a vérzivataros időkben.

Székely doktor félretéve lövöldözést, a személyi biztonság féltését, az első szóra kisántikált a tanyánkra. A több, mint 3 km-es út az élet útja volt. Bátorsága, szaktudása legyőzte a szegénység hiányait, embersége, ember szeretete naggyá tette a szememben. Székely doktor úr igazi hős volt, aki bátorságával, a veszélyek vállalása közepette is megmentette Édesapám életét!

Örök hála dr. Székely Istvánnak, aki ezt követően még sokáig szolgálta a falu népét, majd a Rókus kórházban fejezte be diadalmas pályafutását. Emlékét, a hős orvos emlékét nem csak a családunk, hanem mindenki, aki ismerte és tisztelte, kegyelettel megőrzi.