In memoriam Lukács Zoltán

„Nedves szemem titkon gyűjti
Könnyeit egymásra;
Szorult keblem sóhajtásait
Halmozza rakásra.
Leheletem útját bontja
Kínzott életemet rontja
Méltatlan szenvedés,
Fájdalom s epedés.”

Tisztelt gyászoló Család, tisztelt gyászoló Gyülekezet, Barátaim!

A költőhöz fordultam segítségért, mert nem találok méltó szavakat annak leírására, ami most Zoltán barátom földi hamvai előtt lelkemben s mindannyiunk lelkében kavarog.

A leírhatatlan keserűség, bánat, magatehetetlenség és mély gyász közepette idézem meg Zoli földi alakját, akinek távozása nem csak családjában, hanem barátaiban, munkatársaiban, mindazokban, akik ismerték, szerették és tisztelték mély sebet ütött.

Zoli különleges ember volt, mert két szerelmet volt képes kiteljesíteni földi életében: nagyszerű családjához fűződő, odaadó, sírig tartó szerelmét és a vasút világához, a vasútépítő szakmához fűződő kitartó, állhatatos szerelmét.

A vasút világa már fiatalon lenyűgözte, így középiskolai tanulmányait a nagyhírű, és sokunk számára a bölcsőt jelentő budapesti Vasútépítési és Pályafenntartási Technikumban végezte. Az iskola kitűnő szellemisége, a MÁV-nál technikusként szerzett tapasztalat arra ösztökélte, hogy tudását tovább csiszolja, így munka mellett szerezte meg az üzemmérnöki diplomát a győri Közlekedési és Távközlési Műszaki Főiskolán.

Második otthona a MÁV Budapesti Építési Főnökség volt, ahol a cég megszűnéséig végigjárta az u.n. szamárlétrát: volt technikus, munkavezető, művezető, építésvezető, főépítésvezető. Vasúti pályák 100 kilométerei őrzik keze munkáját, emberek százai, ezrei ismerhették meg kitűnő szaktudását, pedáns, precíz munkastílusát, kompromisszumokat nem ismerő tisztességét, emberségét.

A Főnökség megszűnése után utódszervezeténél, a MÁV Pályagazdálkodási Központ keretei között kamatoztatta tudását. Projekt-előkészítő csapata, amelynek vezetője volt, úttörőmunkát végzett a Budapest-Hegyeshalom vasútvonal emelt sebességű kiépítésekor, kialakította és meghonosította a korszerű projekt-előkészítés gyakorlatát a magyarországi vasútépítésben.

A MÁV-os pályafutása 2000-ben véget ért, és a vasútépítő vállalkozások irányába orientálódott, nem kevés sikerrel: qualitásai, értékes tapasztalatai és szaktudása kelendővé tették, az új feladatok közepette is öregbíteni volt képes hírnevét aktív élete végéig.

A sors úgy hozta, hogy életpályánk hol egészen közel, hol egy picit távolabb, de mindvégig együtt futott. Voltunk középiskolai iskolatársak, egymás mellett dolgozó kollégák, s volt, amikor főnökként becsültem Zoli munkásságát. De a legfontosabb: barátságban voltunk egymással, hiszen vele és közös barátainkkal együtt élveztük a balatonszéplaki nyarak bódító, felszabadult nyaralásait, gyermekeink cseperedését, és oly nagy tisztességben tartotta, és áhítattal fogyasztotta balatoni bográcsos főztemet az általa megtisztelően „toxikus bableves”-nek elnevezett különlegességet.

Rendkívüli, érdekes és értékes ember volt. A mértéktartó külső jegyek, a kompromisszum nélküli pedantéria, az olykor zárkózottságnak tűnő megfontoltság mögött azonban mélyen érző, empatikus ember rejtőzött, aki ha kinyílt, hozzá tudott tenni a jókedvhez és hangulathoz, akinek értékei nem külső csillogásként, hanem minőségi-tartalmi elemként villantak fel.
Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy tisztelőinek se szeri, se száma az egész országban.

Kedves Zoli Barátom!

Közismert szerénységed most azt mondatná veled, hogy beszéljünk valami másról. Fogadd el tőlünk, hogy most és utoljára mondhatjuk el neked, amit remélem, ha nem is mondtunk ki, de éreztél földi életedben: őszintén szerettünk, tiszteltünk, és most gyászolunk és könnyezünk téged.

Az élet terhei ezúttal túl súlyosnak bizonyultak, dobogó szíved egy pillanatra megállt, és már nem tudott újra elindulni. Életed vonata végállomásra érkezett, a menyei váltókezelő a csonka vágányra irányította vonatod.

Ennek ellenére is velünk maradsz, tovább élsz azokban a nagyszerű élményekben, amelyeket veled együtt a munkában, barátságban, a baráti összejöveteleken szereztünk.
Búcsúzom tőled a vasutasok nagy családja, a vasútépítő szakma, a munkatársak és barátaid nevében!

Végszóul hadd kölcsönözzem Berzsenyi Dániel sorait, amelyek méltóak hozzád és kifejezik azt, amilyennek ismertünk téged:

„Úgy éltem, hogy életemet
Visszaélni ne bánnám,
Úgy éltem, hogy életemet
Végezni ne fájlalnám;
Megcsókolgattam rózsáit,
Megizzadtam vaspályáit.”

Drága Zolikám! Nyugodj békében!

Budapest, 2008.01.14.