„ Kijöttem a Pokol bugyraiból, és elindultam a Paradicsom felé, hogy találkozhassak szeretett Évámmal”- ezzel az SMS-sel adtam tudtul szeretett feleségemnek, hogy vége a számtalan szenvedést okozó, de ugyanakkor gyógyító sugárkezelésnek, és ezzel elindul újra a felépülésem.

2018 november 20.-át írunk. Az időjárás is borongós, hó is esett, láttam a Kecskeméti Onkológiai Központ ablakából. Hogyan kerültem ide?

Augusztus 23.-án megműtöttek a Honvéd (volt MÁV) kórházban, azonban rosszindulatú, a világon is alig ismert daganat típust, Castle-tumort távolítottak el. Már a műtét után jelezték, hogy kemény, súlyos sugárterápia következik. Azt is elmondták, hogy Magyarországon még nem fordult elő ilyen eset, de a külföldi tapasztalatok alapján jól gyógyítható. Sebész főorvos barátom, akire mindig hálával gondolok, a nyakába vette a bajomat, és megerősítette, hogy jók a gyógyulási esélyeim. 

A lakóhelyünkhöz elérhető közelségben lévő Kecskeméti Onkoradiológiai Központba kerültem, a híre szerint egy kitűnő főorvos kezeibe. Főorvos úr kissé távolságtartó, nagyhírű kitűnő onkológus. Precíz, figyelmes és nem ismer kompromisszumokat. 

A sugárkezelés csínját-bínját még szeptemberben kitanulmányoztam, és meglepetéssel regisztráltam az óriási fejlődést ezen a területen. Az első műtétem után 22 éve kaptam 10 sugárkezelést, 20 egység sugárral kezelésenként. Akkor a Kékgolyó utcában bevezettek egy hűvös terembe. Megvizsgálták a műtéti területet, kijelöltek egy pontot, amit megjelöltek. Fentről leengedtek egy tejes köcsöghöz hasonló eszközt, amelyik az adott pontra végezte a sugárzást. A sugár kobald sugár volt, amelyik az ép sejteket is károsítja.

A mai technika fantasztikus. Először is egy felmérő CT-vel meghatározzák, hol szükséges sugarazni, majd ez alapján készül egy program, amely vezérli a kezelést.

A sugár maga izotóp sugár, amely nem roncsolja az ép sejteket. A kezelő orvosom 33 kezelést írt elő, 60 egység sugárral kezelésenként, ami a maximum lehetséges dózis.

Nos, hát ilyen előzmények után indult a kezelésem október 1.-től naponta, munkanapokon.

Az Onkológia Centrum Kecskeméten nagyon korszerű intézmény. Az eszközpark 2 éve megújult és a világ legkorszerűbb eszközeivel felszerelt. Igazán bizalomgerjesztő.

Belül rend, tisztaság. A WC érdekes módon tiszta, van kézmosó és kéztörlő. A személyzet készséges, kedves. Nagy lelki segítség ez az odajáró sok szerencsétlen beteg embernek. Az emberek is mások, mint a nagyvárosi kórházakban. Várakozva a kezelésre ültünk a folyosón. Mindegyik fehér köpenyes ember tekintet nélkül arra, hogy orvos vagy ápoló, vagy éppen technikai személyzet, előre köszönt. Nem akartam elhinni, hogy Magyarországon vagyok!

A betegek nem lógó orral, hanem mosolygó arccal beszélgettek egymással. Sok-sok tapasztalatot gyűjt össze így mindenki. Az egyik beteg azt tanácsolta: „Aranyoskám, nem szabad siránkozni, bízni és mosolyogni kell. Kerülje a szomorú embereket!”. Az az igazság, hogy nem nagyon akadt, akit kerülni kellett volna. Még a halálosan beteg emberek is méltósággal, bizalommal és reménykedve beszéltek magukról. Embert próbáló helyzetek. Egy fiatal lányka már másodszor került erre a sorsra. Alig élt, és így kell küzdenie az életéért. A szívem majd megszakadt. A saját gyerekeimre gondoltam…

Az ember ilyenkor bizony elgondolkodik. Szabad-e nekem, aki 68 boldog évet megélt siránkozni a sorsom miatt, amikor a leányka 31 évesen még nem is tudja, milyen érzés anyának lenni. Azt hiszem, nem szabad siránkoznom, a sorsommal meg kell békélni és remélni. 

Az első kezelésen megismerkedtem a kedves kezelő személyzettel és a berendezéssel. Mivel a nyakrészt és a mellkas egy részét kellett sugározni, rögzíteni kellett a fejemet. Ebből a célból egy műanyag maszkot készítettek. A berendezés olyan, mint egy űrhajó kabinja. Felfeküdtem egy asztalra, ahol a maszk segítségével rögzítették a fejemet. Borzasztó érzés volt eleinte, szabályosan félelemérzés lett úrrá rajtam, amit mély levegővétellel próbáltam ellensúlyozni. Aztán pozícionálták a minden irányban elforgatható asztalt, majd az asztalt betolták a gép alá. A gépnek három csápja van, amelyek az asztal körül elfordulnak, illetve előre-hátra mozognak.

Különböző konfigurációkban forgott körülöttem a gép, egy bizonyos fázisban kellemetlen, visító hangot bocsátott ki. Végre, vége szakadt a folyamatnak, az asztal kiment a gép alól, leszerelték rólam a maszkot és végre szabadultam.

A kezelések hossza 10-12 perc volt, az utolsó hét kezelés csak 5 percig tartott. A gépben nem érez semmit az ember, sokszor kellemes halk zenét is bejátszottak a figyelem elterelésére. 

Nos, így ment a kezelés napról napra, hétről hétre. Reggel korai kelés, már 7 órakor regisztráltunk, hogy mielőbb sorra kerüljünk. A kezelések félnyolckor kezdődtek. Általában harmadik voltam a sorban és így 8 óra körül végeztem, 9 óra körül már otthon voltunk. 

Három hét után elérkezett a pillanat, amikor megjelentek a sugárkezelés mellékhatásai, és az utolsó héten már tomboltak. Ez már a szenvedés kemény időszaka volt, egy egész hónap.

Először is megundorodtam mindenféle ételtől. A számban keserű nyál képződött, amely egyre inkább megkeményedett, a végére már undorító volt: olyan, mintha a szám tele lenne ragasztóval. Aztán megjelent a szájüreg kiszáradása, de olyan mértékben, hogy a nyelvem nem tudtam mozgatni. Sokszor fulladásos tüneteket idézett elő. Elkezdett fájni a torkom, olyan érzés volt, mintha borotvapengét nyeltem volna. Aztán megjelent a gyomorémelygés, hányinger és gyomorfájás. Összességében a végére a közérzetem a halál közeli élményt vetítette előre.

A személyzet mindenféle gyógyszerről gondoskodott. Toroköblögetők, fájdalomcsillapítók, gyomorvédő és hányinger ellenes gyógyszerek. Ezzel együtt a szenvedés leírhatatlan volt.

Én, aki világi életében annyira szeretett enni, szeretem a finom ételeket, a különleges gasztronómiát, magam is főzök-sütök – éhezésre kárhoztattam.

Nagyon megerőszakolva magam néhány dologból tudtam falatokat enni: levesek, libazsíros kenyér, sajt, szalámi és szalonna. No de a mennyiség kevesebb volt, mint amit három éves unokám elfogyaszt. Így aztán nem csoda, hogy egy hónap alatt 10 kg-t fogytam. Amikor befejezem ezt az írást, már 14 kg-mal vagyok könnyebb.

A negyedik héten már az erőm is elfogyott. Onnantól a feleségem vezette az autót, naphosszat aludtam. Sokszor, amikor nagyon rosszul voltam, finom ételekre gondoltam, és egy-egy pillanatra éreztem a lecsó, a töltött káposzta, vagy a slambuc ízét. Igen, az ember fia nyomorúságos helyzetében úgy segít magán, ahogyan tud. Kiszolgáltatottnak éreztem magam teljességgel.

Az utolsó hét maga volt a Pokol. Lucifer és az ördögök kerengtek körülöttem, röhögtek a képembe és én kénytelen voltam tűrni. Sokszor olyan érzés fogott el, hogy talán jobb lenne így nem élni. Az az erős tudat győzött, hogy ez az állapot mulandó. A végén – reményeim szerint – én röhögök majd Lucifer és az ördögök pofájába. Az vígasztalt, hogy feleségem, gyermekeink és unokánk, a rokonok és barátaim mellettem voltak, éreztem, hogy ki kell tartani, akárhogyan is. Kis unokám sokszor súgta a fülembe: Papi nagyon szeretlek.

Akaraterős, fegyelmezett ember vagyok, egykönnyen soha nem adtam meg magam. Most sem. A 31. kezelés után, két kezeléssel a vége előtt, az összeomlás szélére kerültem. Kezelőorvosom nem habozott, azonnal intézkedett, és bent fogott a fekvőbeteg osztályon. Vérvétel után nagyon kényelmes, egyágyas, fürdőszobás szobát kaptam.  Ez itt nem kivételezés, ugyanis ilyen szoba több is létezett, és a szobák többsége 2-4 fős, fürdőszobás volt. A körülmények optimálisak a gyógyuláshoz. Napi 1,5-2 l infúzió, gyógyszerek és gyorsan helyreállt az állapotom. 1 hét után hazaengedtek.

Ma már 10 napja nem kaptam kezelést és a pokoli állapoton is túl vagyok. Egy kevés mellékhatás még van, de már lassan érzem az ízeket, egyre többet tudok enni. Bízom benne, hogy 2-3 héten belül megerősödök, és el tudok menni a szomszéd faluba egy jó pacalt enni körítés nélkül, savanyúsággal.

Amit megéltem, azokat a kínokat nem kívánom senkinek a világon. Keresztény, de vallását nem gyakorló ember vagyok. Megvallom őszintén, amikor a legrosszabb napokat éltem, eszembe jutott a jó Isten. Fohászkodtam hozzá, hátha megbocsátja hűtlenségemet és kétségbeesésemben segítségemre siet.

Egészen biztos vagyok abban, hogy az engem körülvevő családi szeretet, a barátok aggódó szeretete, imája és az én fohászaim segítettek abban, hogy kibírjam a poklok poklát, és ma már őszinte bizalommal tekintsek második újjászületésem elé. Mindezért mérhetetlenül hálás vagyok…

Ceglédbercel, 2018.november 30.

Kecskemét Onkoradiológiai Központ