Ki gondolná, hogy közismert „közhelyek” az életben igazak is lehetnek. Ilyen például, hogy „meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt”, vagy „nézd meg az anyját, vedd el a lányát”, stb. Sokáig én sem hittem ezekben a mendemondákban, míg nem saját magam is megtapasztaltam: bizony, igazak is lehetnek, mint saját példám is igazolja az alábbiakban.

1968. augusztus 20. Vendégségben

Korán ébredtem dübörgő tehervonatok hangjára. Álmosan megdörzsöltem a szemem, és a keskeny ablakon át katonai szerelvények rajzolódtak ki Budapest felé tartva, tele tankokkal és nehéz fegyverzettel. Nehezen eszméltem, hogy nem otthon a békés tanyánkon ébredek, hanem középiskolai barátomnál, Lacinál, akinek apukája vasutas lévén a Berceli állomás vasúti szolgálati lakásban laktak.

Nem volt szokatlan a vonat hangja, hiszen a tanyánk is a vasút mellett volt, meg a nővérem is az örkényi állomás pályamesteri szolgálati lakásában lakott, ahol a vonatok az ablak alatt jártak, mint Bercelen. A katonai szerelvényeknek azonban a roppant súly alatt különleges, félelmetes hangja volt.

Izgatottan nyitott be Laci apukája: „fiúk, ébresztő, reggeli készül. Nagy baj van: a rádió bemondta, hogy megszálljuk Csehszlovákiát, a katonai szerelvények is oda tartanak.” „Úr Isten, most akkor háború lesz?” –hüledeztünk Laci barátommal, és magunkhoz térve a katonai szerelvények száguldó özönében a reggeliző asztalhoz ültünk. Az első döbbeneten gyorsan túl voltunk, és jóízűen fogyasztottuk a kitűnő reggelit.

Mire is gondoljon a 18 éves fiatalember, amikor a barátai látják vendégül, és este az augusztus 20.-i bálba hívják? Nos, felebarátjaim, nem nehéz kitalálni: a lányokra. Hiszen kedves Berceli barátaim – Jóska, Ádám és Laci megígérték, hogy sok szép Berceli kislány is lesz a bálban, úgy, hogy nekünk ott a helyünk.

Mire megreggeliztünk és tettre készek lettünk, a katonai szerelvények áradata is megszűnt, és lángoló ifjúi szívvel vártuk az estét. Egész napunk a bál bűvöletes várakozásával telt. Fociztunk egyet az agyagosban, délután még le is heveredtünk egy fa alá, de az eszünk, no meg szívünk az a bálé volt.

A bál

Eljött az este. Szépen felöltözve, - vasalt sötétkék nadrág, fehér rövid ujjú ing – sétáltunk a vasútállomásról a Dózsa György művelődési házhoz. A hangulatos főutca eléggé népes volt, mások is a bálba siettek. A gyönyörű fiatal leányokat sváb bőszoknyás anyukák ringó csípőmozgása kísérte, ami nekem új volt. Mármint a bő szoknya. Az, hogy a lányokat elkíséri Anyuka a bálba, az abban az időben természetes volt.

A művelődési házzal szemben volt a 72-es kocsmahivatal, ahová meghívtam barátaimat egy kevertre vagy Hubertusra. Volt pénzem, mert a nyáron dolgoztam, és a szórakozásra is félre tettem egy keveset. Akkor még nem tudtam, hogy bizony a pénz életmentő lehet.

Vidáman, szép reményekkel mentünk át a művelődési házba, ahonnan már kiszűrődött a zene, állt a bál. Még jó, hogy a 72-esbe betértünk, mert a kultúrház büféjében bizony hosszú sort kellett volna kiállni.

Beléptünk a bálterembe. A fal mellett körbe népviseletben szépen kiöltözve az anyukák ültek sorban, a leányok pedig ropták a talp alá valót. Szép látvány volt. Ahogy végignéztem a táncoló tömegen, megakadt a szemem egy szőke, kékszemű, csillagszemű leánykán. Törékeny termete, karcsú dereka, szép mosolya megfogott és úgy éreztem, áramütés ért. Bizony, így is volt. Egy pillanatra megszédültem, és nem tudtam levenni a szemem róla. A Berceli legények is észre vették és igyekeztek úgy forgatni őt, hogy lehetőleg ne lásson engem. De mindhiába… Ő is észrevett és biztatóan mosolygott rám, mintha hívogatott volna: „no, gyere, legyél bátor, szívesen táncolok veled”. Inamba szállt a bátorságom, és mert még lekérni nem mertem, alig vártam, hogy vége legyen a körnek, és én kérhessem fel elsőnek, abban a reményben, hogy tőlem sem kérik majd le.

Miután illemtanból iskolázott voltam, hiszen két tánciskolát is végeztem, tudtam, hogy a kísérőtől kell felkérni az ifjú szépséget. Félénken, de határozottan odaálltam a bőszoknyás Anyuka elé és kértem, engedje táncolni velem a szép kislányát. Ő huncut mosollyal engedélyezte a táncot. Boldog voltam, szinte repültem a parketten. Ám alig hogy bemutatkoztunk egymásnak, a Berceli legények máris lekérték Erzsikét. Nem engedtem. Vártam egy kicsit, míg újból lekérik, és az új fiútól én is lekértem. A levegő forrósodott körülöttem, éreztem, hogy valamit tenni kell, különben legényes baj lesz ebből. Erzsikét ismét lekérték. Megfigyeltem, hogy van 3-4 fiú, akik nagyon szerették volna Erzsike kegyeit elnyerni, mint ahogy én is.

Új stratégiát kellett kigondolnom. Homlokomra csaptam, és meg volt. A lényeg: nem a Berceli vetélytársaktól kérem le szívem hölgyét, hanem a barátaimtól. Gyorsan meg is beszéltem velük, hogy ők kérjék le Erzsikét, én meg őtőlük. Működött a dolog, és lassan működni kezdett az új stratégia. De ez kevés volt, a meggyőzéshez még szükség volt arra, hogy a vetélytársakat meghívjam két-három körre a büfébe. Alig maradt zsebpénzem, mert a vetélytársak elitták, de megérte: az ellenfelet sikerült hatástalanítani, én pedig boldogan simultam Erzsikéhez. Úgy éreztem, a vonzalmunk kölcsönös. Nos, a tánc közbeni egymásra találásról több részletet nem mesélek, legyen a mi titkunk.

Volt még egy nagy dilemmám: hogyan tudom Erzsikét diszkréten, a Berceli félhomályban hazakísérni. Mert hát egy igazi csókra vágytam, amire a bálteremben csak korlátozott lehetőség nyílott. Megkérdeztem tehát, hogy megengedi-e, hogy hazakísérjem. A válasz kézenfekvő volt: „ha Anyukám megengedi, szívesen.” Mit tesz ilyenkor egy szerelmes ifjú? Megnyeri anyukát az ügynek. Hogy hogyan? Hát figyeljenek csak!

Megvártam, míg egy alkalmas dalba kezd a banda. Lassan oda sompolyogtam Erzsike anyukájához. Bemutatkoztam, ahogyan illik, és kértem, jöjjön velem táncolni. Meglepetésemre Anyuka válasza: „Szívesen fiatalember”, és máris a táncparkett közepén roptam Anyukával, szinte egyedüliként az anyukák közül. Fantasztikus volt. Közben szót váltottunk, ki fia borja vagyok, és hogy nagyon szeretném Erzsikét haza kísérni. Anyuka huncutul elmosolyodott: „Édes fiam, persze hogy hazakísérheted, de a mellékutcákba nem viheted. Én megyek előttetek, ti pedig mögöttem úgy, hogy lássalak benneteket.” A boldogság végigsuhant rajtam. Anyukát jól megforgattam, s visszatértem Erzsikéhez, akibe – láss csodát – beleszerettem. Olyasmit éreztem, amit még soha, pedig voltam már szerelmes. De az más volt. Most valami leírhatatlan öröm és boldogság uralkodott rajtam, szerettem volna, ha az este soha nem ér véget. Szerettem volna a világot magamhoz ölelni!

Az első randevúnk

Éjfél után vége lett a bálnak, elindultunk Erzsike házához. Anyuka kimérten, lassan ballagott előttünk úgy 10-15 méterre. Csípőjén ringott a bő szoknya, mint a harang nyelve: bim-bam-bim-bam. Néha megállt, hátra nézett, ott vagyunk-e, majd nyugtázta és lassan tovább ballagott. Átöleltem Erzsikét. Egy két lopott csókot is sikerült elcsenni, ami boldoggá és feledhetetlenné tette az éjszakai sétát. Lassan megérkeztünk. Szemtelenül kértem Anyukát, hogy pár percet adjon még nekünk. „jól van”- mondta, majd behúzta maga mögött a kaput. „Ha szólok, azonnal be kell jönni”. Ez volt az első randevú, amelyik egy életre a szívembe véste Erzsikét. Néhány perc múlva szólt a hang: „Kislányom, most már gyere be”. „Holnap meglátogathatlak?” – kérdeztem Erzsikét. Az igenlő válasz megnyugtatott, töredelmes, csókos búcsút vettünk egymástól.

Másnap és harmadnap ellátogattam Erzsikéhez. Otthon volt a család, mi kint az udvaron a cseresznye vagy meggyfa alatt beszélgettünk. Ő is Budapestre járt középiskolába, megbeszéltük, hogy találkozunk. Kimondhatatlanul boldogok voltunk. meg voltam róla győződve, hogy ő az igazi, az Isten is nekem teremtette. Ő a nagy „Ő”.

Utózöngék

A nyár hátralévő része várakozással tele, de a Berceli látogatásom hatása alatt telt. Nem tudtam másra gondolni, csak az együtt töltött néhány napra. Szeptemberben elkezdődött az iskola. Úgy gondoltam, jó lenne találkozni Pesten az imádott kislánnyal. Valahogy sikerült kapcsolatba lépni vele, és randevút egyeztettünk a November 7.-e tér (ma Oktogon) fényképész üzlete elé az órák befejezése utánra.

Izgatottan mentem randizni. Közben eleredt az eső, még szerencse, hogy vittem magammal esernyőt. Időben elindultam, nem illik elkésni a randevúról. A megbeszélt időpont előtt vagy 10 perccel már ott toporogtam esernyővel a kezemben a fotós üzlet üvegportálja előtt. Elterveztem, hogy ebben a rossz időben a legjobb, ha beülünk egy moziba, a hátsó sorba, és ott töltjük az időt. Az időt, amelyik lassan múlott. Figyeltem a téren oszlop tetejére helyezett órát, a másodpercek lomhán rótták útjukat. Erzsike sehol.

Az eső csak zuhogott, én meg egyre türelmetlenebbül figyeltem az órát, és fürkésztem, hol lehet szívem királynője. Már fél óra eltelt, és sehol senki. Aggódni kezdtem, talán beteg lett, csak nem tudott értesíteni, vagy Anyuka szólt közbe, talán mégsem. Vártam tovább, aztán egy óra elteltével csalódottan szálltam fel a villamosra és mentem a József körúti kollégiumba. Összetörten, fájdalmasan teltek az órák. Haragudtam volna, de a haragot a szerelem felülírta, és mindig a kedves mosolygós kislány képe jelent meg előttem. Beletörődtem sorsomba, de elfeledni nem tudtam.

Közelgett a szalagavató. Addigra már bár sportosan vettem Erzsike távolmaradását a randiról, mégis előjöttek az érzelmek: de jó is lenne, ha eljönne a szalagavatómra. Elhatározásomat tett követte: küldtem meghívót. Bár ne küldtem volna. Nem jött visszajelzés se pro, sem pedig kontra. El nem tudtam képzelni, mi lehet, hiszen ha nem érdekelném, bizonyára tudomásomra hozta volna. A csalódásban megedződve, de már kevésbé fájdalmasan tudomásul vettem, hogy nem jön a szalagavatóra. Kár, bizony nagy kár…

Végleges lemondás

1969-t írtunk. Hamar elérkezett az érettségi ideje. Nagy izgalommal ám sikeresen vettük az akadályokat. A barátommal, Tiborral együtt külföldi egyetemre jelentkeztünk, állami ösztöndíjasként. Februárban azt a hírt kaptuk, hogy nem vettek fel bennünket hely hiányában, bár a felvételink sikeres volt. A Műegyetemre készültünk, a felvételi eredmények átvihetők voltak. Aztán valamikor májusban kaptuk az értesítést, hogy mégis mehetünk külföldre tanulni, mert bővítették a létszámkeretet. A nyár rövid volt, mert július közepén már ki kellett utazni nyelvi előképzés miatt. Leghamarabb karácsonykor jöhettünk haza. Úgy utaztam el, hogy Erzsike emlékét a szívembe zárva, harag nélkül gondoltam rá. Tudtam, hogy az életünk itt és most különböző irányt vesz.

Mint később megtudtam, Erzsike hasonló módon gondolt rám. Bár nem tudta, hogy külföldi egyetemre készülök, vette a bátorságot magának, és elkezdett keresni engem. Vasúti munkahelyen dolgozott a nyáron, és vasúti telefonon megpróbált üzenni nekem, mert tudta, hogy a sógorom az örkényi pályamester. Izgalmas kutakodás után nagy nehezen sikerült az örkényi pályamesteri szakaszt felhívnia. A sógorommal beszélt, aki közölte vele a szomorú hírt: „Tibor a múlt héten elutazott a Szovjetunióba, ott jár egyetemre és csak karácsonykor jön haza”. Erzsike csalódottan tette le a telefont. Nem sikerült az, amit pedig mindketten vágytunk: egy újabb találkozót összehozni.

A sorsunk megpecsételődött, ő is tudta, hogy az életünk külön utakon folyik tovább…

1979. Még egy találkozás

Az egyetem sikeres elvégzése után a vasútépítésnél helyezkedtem el. Karrierem gyorsan ívelt, imádtam a munkámat. Közben meg is nősültem és a családalapítás gondjait a hátamon viselve végeztem nehéz és időt rabló munkámat. Ceglédre kerültem építésvezető-helyettesnek, majd építésvezetőnek. Az építésvezetőségen sokan dolgoztak Ceglédbercelről, többek között Józsi barátom is. Erzsike emléke még elevenen élt bennem, és büszkélkedtem vele, hogy bizony én udvaroltam Bercelre is. Józsi pedig hozta a híreket Erzsikéről. Férjhez ment, gyermeke van. Bár tudtam, hogy mindkettőnk státus quo-ját tiszteletben kell tartani, mégis érdekelt, hogyan alakult a sorsa.

Valamikor 1979-ben egy alkalommal haza utaztam vonattal, Berceli kollégáim is velem utaztak, de két megálló után ők már hazaértek és leszálltak. A vonat állt, én az ablak mellett ültem. Egyszer csak kedves kolléganőm Marika egy másik hölgyet húzva az ablakomhoz rohant, bekopogott. Én lehúztam, és ott állt a peronon Erzsike, az első nagy szerelem teljes valójában. Asszonynak is szép – állapítottam meg magamban. A meglepetéstől meg sem tudtam szólalni, csak szeretettel üdvözöltem.

A vonat elindult, és én dermedten álltam az ablakban, integettem. Erzsike zsebkendőt vett elő és ő is integetett. Olyan jelenet volt, mint egy orosz háborús filmben. Örültem, hogy az imádott nőt még egyszer láthattam, úgy éreztem, ezzel végleg lezárult közös történetünk…

1996. március 15. Van feltámadás

Szomorú dátum az életemben. Előző évben doktoráltam, és széthullott a házasságom. Magam maradtam 15 éves fiammal. Közben gyógyíthatatlan betegség ütötte fel a fejét, amit gyógyítani nem lehet, csak a továbbfejlődését megállítani mellkas műtéttel. A műtét kockázatos, 50 % életesélyt jelzett az operáló főorvos.

A Budakeszi MÁV Kórházban vártam a műtétre. Gyenge voltam, lefogytam 75 kilóra. A műtétet többször halasztották: hol súlyos baleset áldozatait hozták a sebészetre, hol én fáztam meg. Végre kitűzték április 9-re. Még néhány nap, és túl leszek rajta. Nagyon bíztam benne, hogy a műtét után magamhoz térek és felnevelhetem a kisfiamat.

Az idegosztályon a lépcsőháznál volt egy vasúti telefon, ahonnan a betegek tudtak beszélni illetve őket is hívhatták a hozzátartozók. Pár nappal a műtét előtt jött a fiatal nővérke, és a telefonhoz hívott, mondván, hogy keresnek. Ki a csoda kereshet engem telefonon – zsörtölődtem magamban. A kollégáim jártak látogatni, vajon ki lehet?

Jött a meglepetés: a telefonvonal másik végén egy csilingelő, kedves hang, egy ismerős hang szólalt meg. „Erzsi vagyok, szia, Tibor, ugye még emlékszel rám?”. Hát hogyne emlékeznék, hiszen Erzsike emléke az életem része volt, és most, hogy ilyen nyomorult és magányos lettem, újra és újra éledt bennem. Rettentően boldog voltam. Erzsike szeretett volna meglátogatni, én meg szerettem volna újra tudni, van-e esélye egy új kezdetnek. Átfutott az agyamon, hogy mi lesz, ha nem jövök ki élve a műtőből. Ezt nem tehetem Erzsikével. Meg kell várni a műtét kimenetelét.

Óvatosan, hogy ne ijesszem meg, hivatkoztam ramaty állapotomra, és kértem, hogy a műtét után látogasson meg, mert akkor boldogan fogadom.

Erzsike jelentkezése felébresztett bennem valamit, új életesélyt sugallt. Nagyon vártam, hogy túl legyek a műtéten, és újra találkozhassunk.

A műtét jól sikerült, hamarosan kikerültem az intenzív osztályról és fogadhattam látogatókat. Erzsikével időpontot egyeztettünk, és jött. Nem egyedül, a barátnőjével, mert nem akart kettesben lenni velem.

A személyes találkozás új impulzust adott. Egy szép érett asszony, tele életörömmel, vitalitással és kedvességgel. Úgy éreztem, mintha nem is telt volna el az első találkozásunk óta 28 esztendő, szinte ott folytattuk, ahol abbahagytuk. Pillanatok alatt képbe kerültünk egymást illetően: mindketten magányosak vagyunk, egyedül neveljük gyermekinket. Erzsike Anyukája még él és hármasban élnek a Berceli házban.

Egy hét múlva megint jött Erzsike, újabb barátokkal, majd ismét újabb barátokkal. Közben a megismerés nyomán újra feltámadtak az egykori érzelmek, és felhívtam őt. „Régen láttalak, mikor láthatlak megint?”- kérdeztem sejtelmesen. Egy közeli időpont volt a válasz és hogy a Bandi barátunkkal jön. Nos, ezt a labdát már le kellett ütni. „Minek kell neked kísérő, nagylány vagy, ide találsz egyedül is!”. Így is lett, Erzsike egyedül jött. Nyáridő volt, elegáns kék – fehér kombinációjú ruhában libegett be a kórterembe. „Szép asszony lett” – állapítottam meg sokadszorra, pont ilyenre vágyom.

Erzsikének sokat kellett utaznia, egy út 2,5 óra volt a lakóhelyéhez, s ő hősiesen vállalta. Sejtettem, hogy lassú közeledésem esetleg neki is jól esik. „A próbát ma megejtem” - gondoltam magamban. Hogy legyen alkalom, - bár nehezen mozogtam még, mert a mellkasom össze volt fércelve, - lekísértem lassan a kórház bejáratánál lévő parkolóba. Búcsúztunk, és én egy merész mozdulattal megcsókoltam. Nem tiltakozott, sőt viszonozta. Boldog voltam ismét, minden eldőlt…

Az ifjúkori első szerelem feltámadt, no, nem olyan hevesen, mint akkor, de méltósággal és gyönyörűséggel. Mindketten tudtuk: sorsunk összekapcsolódott, és most már nem engedjük el egymás kezét.

2008. év Happy end

A kórházi „feltámadás” után néhány hónapra összeköltöztünk, gyermekeink áldásával, és egy boldog, nagycsalád lettünk. Anyuka örömmel fogadott, és bizalommal volt irányomba. Jó kezekre bízta a lányát. Szegénykém még egy évig élvezhette a nagycsalád boldogságát és 84 évesen visszaadta a lelkét a Teremtőnek. Mint kiderült, az ő erkölcs-őrzése volt a háttérben, hogy többet nem találkozhattunk Erzsikével 1968 után.

Sokat gondolkodtam a házasságon. Én házasságpárti vagyok, és monogám. No de hová siessünk? Bár Erzsike nem sürgette, de számos diszkrét jelét adta várakozásának. Így aztán megismerkedésünk 40. évében születésnapján megleptem őt: a szűk család jelenlétében megkértem a kezét, de előbb átadtam a gyűrűket. Meglepetésében azt hitte, születésnapi ajándék fülbevaló. Aztán a kérő tekintetem és a mondanivalóm árulta el, hogy feleségül kérem. Boldogan mondott igent!

Az egykori szerelmes álom beteljesült. 2008. augusztus 23.-án, a Berceli Művelődési házban, ahol megismerkedtünk, örök hűséget esküdtünk egymásnak, megfogyatkozott családjaink és népes baráti körünk jelenlétében. Felejthetetlen nap volt, felejthetetlen élményekkel, a családunk és barátaink mindenre kiterjedő, odafigyelő szeretetével.

Most már biztosan tudom, hogy van feltámadás…     

Ceglédbercel, 2017.július 19.