Vasutas pályafutásom alatt megtanultam, hogy a vasúti vezetők méltósággal viselik posztjukat. Tisztában voltak a viselkedési normákkal, a beosztottakkal szót értettek, és ami a legfontosabb, a vasút ügyét így-úgy a szívükön viselték. Voltak vezérigazgatók, akiket kevésbé szerettek, de tiszteltek a vasutasok, és voltak olyanok, akiket nem csak tiszteltek, szerettek is. Ilyenek voltak néhai Sipos István és az őt követő K. M.

Kitűnő vasutasok voltak, nem kellett sokat magyarázkodni, mi miért van, félszavakból is értették a beosztottakat. Abban az időben igazgatói poszton dolgoztam, tehát az elsőszámú vezetők közelségében. Jó hangulatban, egymást tisztelve jól tudtunk együttműködni.
2002 választási év volt, és ilyenkor a vasutasság mindig lázba jött, mert gyakorlat volt a politika részéről a vezérigazgató leváltása. A MÁV több évtizedes terhet cipelt a hátán, az Állam, mint rossz tulajdonos a mindenkori vezetést okolta a problémákért.
Olyan volt ez, mint egy családban a buta szülő: a gyerek felelős mindenért, a szülő semmiért. Miért nem vesz magának tízórait, holott a szülő nem ad zsebpénzt. Nos, Állam bácsi is rossz szülőként viselkedett a gyermekével: megrendelte a szolgáltatásokat, sőt megkövetelte azok minőségét is, csak éppen elfelejtette azt maradéktalanul kifizetni. Persze ennek köszönhetően a cég folyamatosan veszteségesen működött. Ki a hibás? Természetesen a vezérigazgató! Ezért aztán mindegyik politikai kurzus a saját vezérigazgatóját, vagy igazgatósági elnökét ültette a székbe.
Így volt ez 2002-ben is. A vasutasnapi ünnepség pénteki napon volt. Előtte az Andrássy úti székházban az akkori vezérigazgató K. M. bejelentette távozását. Ledöbbentünk, hiszen a működése eredményes volt, konszolidálta a cég működését, a szervezeti átalakítás jó úton folyt. A vasutasnapi ünnepséget a leváltás tudatában, derekasan levezényelte.
Hétfőtől – szokásom szerint – elmentem szabadságra. A Balatonnál töltöttük éves rendes szabadságunkat, és vártuk a híreket barátaimmal együtt. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy felhőtlen nyaralásunk volt. Aztán néhány nap múltán jött a telefon: megvan az új vezér. M.Z.-nek hívják és korábban a MOL-nál volt. Rögtön tudtuk, hogy ez bizony kőkemény politika.
Aztán a következő héten a pályavasúti vezérigazgató-helyettes hívott, hogy a szabadság utáni héten legyek otthon, mert az új vezért és az igazgatóság új elnökét U.L.- t meghívta egy kis vonatos utazásra a kunszentmártoni Kőrös-híd építésének megtekintéséhez, és szeretné, ha én is részt vennék az utazáson. Jó ötlet- gondoltam, hiszen az új vezetők vasutat legfeljebb kívülről láttak, had ismerjék meg a vonat szagát, a talpfa illatát.

Nagyon vártam a napot, amikor megismerhetem a MÁV új vezetőit. Az utazást szalonkocsival szervezték, külön menetként, ami azért volt jó, mert menetközben is vasutazhattunk az új vezetőkkel, a szalonkocsi tárgyalójában a tárgyalás is és az étkezés is megoldható volt. A külön menet a Nyugati pályaudvar Királyi váróterme elől indult. Reggel a vonatindulás előtt fél órával kint voltam a Nyugatiban, hogy illő módon fogadhassuk az új vezetőket. Egy szemvillanás alatt ott voltak a hivatalban lévő igazgató társaim, a beruházási főosztályvezető, és természetesen a pályavasúti vezérigazgató helyettes. Nem öltöztünk ki ebből az alkalomból, de mégis nyári nadrágot, fehér rövid ujjú inget öltöttünk, megadva a tiszteletet.
A Királyi váróban mindannyian ott voltunk, az új vezetők kivételével. A vezérigazgató-helyettessel, akit Pál Józsefnek hívtak vállaltuk, hogy megnézzük a vonatot, a többiek addig várakoztak a Királyi váróban. Kimentünk a vonathoz. A szalonkocsiból éppen lejött a peronra a vonatkísérő, aki megismert bennünket. Jelentkezett, ahogyan kell, és jelentette, hogy a vendégek még nem érkeztek meg, csupán két szakadt öltözetű fazont látott, akik a vonaton bóklásztak. Gyanút fogtunk, és utánuk mentünk. Valahol, egy eldugott zugban a másik kocsiban megtaláltuk a két „szakadt öltözetű” figurát, akiket a vezérigazgató-helyettes illőképpen üdvözölt: ők a MÁV új vezetői. Meglepődtem, jelentkeztem, és bemutatkoztam. Az új vezér lesújtó megnyilatkozása az volt a bemutatkozás után, hogy micsoda butaság ez a jelentkezés, ódivatú, őneki ne jelentkezzen senki.
Józsival összenéztünk, láttam arcán a döbbenetet, ő is az én csodálkozásomat. Nem reagáltunk.
A két figura valóban lengén öltözött. M.Z. vezérigazgatón egy agyonstrapált szandál volt. Zoknit nem viselt, mezítláb volt Gyűrött vászon nadrágja kb. a bokájáig ért, az ingje csak éppen szakadt nem volt, frizurája einsteini. Rémisztő – gondoltam, valóban szakadt fazonnak néz ki. A másik ember hasonlóan öltözött, de egy hangyányival ápoltabb benyomást keltett.
Nem vagyok előítéletes, sem babonás, de a két ember látványa, az első benyomás, a flegma megnyilvánulásuk, az asztalnál félig fekve üvegből fogyasztott kóla rosszul hatott rám. Megrengetett abban a hitemben, hogy ilyen magas posztra kultúrembereknek kell kerülni. Szóltam vezetőtársaimnak, hogy szálljanak föl a vonatra. Az ő arcukon is kiütött a döbbenet a két új vezető látványától. Elindult a vonat, közben megreggeliztünk. A vezérigazgató-helyettes készült egy kis tájékoztatóval, amelyet nem tudott végigmondani, mert állandóan belebeszéltek, megjegyzéseket tettek.

Szépen gurultunk Kunszentmárton felé. Útközben több dologra is rákérdeztek az új vezetők, és többször is csóválták a fejüket. A nagyberuházásokat a kivéreztetett vasúton luxusnak ítélték, és nem értették, miért kell ennyi pénzt költeni rá. Sorra kaptuk a pofonokat. Ha nem lettünk volna annyira biztosak a szakmai felkészültségünket illetően – amit próbáltunk objektíven érzékeltetni – még kisebbségi érzésünk, úgy is mondhatnám hülyegyerek érzésünk keletkezhetett volna. A kedves vezetők igen csak ellenszenvesen viselkedtek, és már akkor éreztük, hogy ennek nem lesz jó vége.
Megérkeztünk Kunszentmártonba, kimentünk a Körös hídhoz. A híd betolás előtt volt, már az ahhoz szükséges előkészítő munkák zajlottak. A régi híd csupa rozsda, gyenge szerkezetként mutatta a múltat. Az új hídszerkezet a maga frissességével, szép színével, erőt sugárzó konstrukciójával a szakember számára a szépséget is jelentette. Büszkén tájékoztattuk kedves új vezetőinket a körülményekről és néhány részletről. Álltunk a Körös partján, csodáltuk az új hidat, amikor M.Z. oda somfordált mellém. Bizalmasan a fülembe súgta bizarr kérdését: „Mondd Tibor, mi értelme van ennyi pénzt költeni egy vastömegre?” Majdnem komolyan vettem a kérdést, de a döbbenet és a szánalom úrrá lett rajtam, és adekvát választ adtam. „Tudod, nem tudjuk elkölteni a sok beruházási pénzt, ezért költjük ilyen dolgokra!”. M.Z. komolyan vette a választ, legalább is ez volt az arcára írva.

A híd megtekintése után vissza mentünk Kunszentmárton állomásra. Az állomás épülete a XX. század közepének színvonalát mutatta. Az egykoron gyönyörű monarchiabeli épület kissé lepusztult látványa nem volt bizalomgerjesztő. M.Z.-nek pisilnie kellett, amiről – ismerve az ilyen épületek belső állapotait – igyekeztünk lebeszélni, de ő ragaszkodott hozzá. Az állomási WC a gyerekkoromat idézte, jellegzetes állomási budi szagával, kátránnyal lekent piszoár fallal, rozsdás csőből csordogáló vízzel.
Pisiltünk. Kifelé jövet a vezér-helyettes ecsetelte, hogy sajnos ilyen a magyar vasúthálózat állomásainak többsége. Szeretnénk ezen változtatni, de hát a pénzügyi lehetőségek szűkek. Nem adjuk fel, a Balaton parton és más üdülőhelyeken hozzákezdtünk korszerű, vandál-biztos utas WC-k telepítéséhez.
M.Z. vezérigazgató türelmesen végighallgatta a beszámolót állomási WC ügyben. Majd arcán hamiskás mosollyal, kissé elítélően csak ennyiben reagált a WC problémára: „Tudod, én ilyen WC-ben is tudok brunyálni”- utalván arra, hogy mi a francnak költünk annyi pénzt az állomási WC-kre.

Döbbent csend következett. A levegő megfagyott a nyári izzasztó melegben, és magunkban szomorúan konstatáltuk: a MÁV új vezérigazgatója bemutatkozott!

Megjegyzés: az élő személyek nevét csak monogrammal jelölöm az írásban, tiszteletben tartva személyiségi jogaikat.

Ceglédbercel, 2016. február 09.