Gyerekkoromban és ifjúkoromban bunkónak lenni megalázó, sértő minősítés volt. A bunkó a társadalom legalsó rétegeiben volt megtalálható. A példaképek a szépen beszélő, tisztelettudó, tanult vagy egyszerűen okos emberek voltak. Mert voltak okos, bár nem tanult emberek, de intelligenciájuk, ismereteik miatt okosak voltak. Szép dolog volt, amikor emberek találkoztak az utcán, vagy bárhol, és kalapot emeltek tiszteletük jeléül. Jól éreztem magam ebben a miliőben.

70 év alatt nagyot változott a világ. Az a benyomásom, hogy a bunkó szimbolikusan gyökeret eresztett Magyarországon, és a rendszerváltozást követően elkezdett növekedni, majd az utóbbi 10-15 évben már virágzik is. A virága nem illatos, nem csábító, szépnek sem nevezhető, sőt számomra kifejezetten visszataszító. Viszont termékeny, és gyorsan szaporodik. Eszembe jut a fiatal koromban gyakran énekelt dalocska: „Hej, te bunkócska, te drága…”. Csak mosolygok rajta.

A bunkóság átszövi mindennapi életünket. A politika, a parlamenti közvetítések, az ország egyes vezetőinek megnyilvánulásai, egyes bennfentes publicisták csípős szövegei mind-mind a bunkóság jegyében léteznek. Az utcán, a boltban, a közösségi médiában virágzik a bunkóság. Már-már divattá vált bunkónak lenni. Erre erősít rá a média – tisztelet a kevés kivételnek – ahol egykoron 0-ra leírt emberek rém okosnak gondolva magukat, fröcsögik és táplálják a virágzó bunkóságot.

Mára etalonná vált bunkónak lenni. Erről mindig az a vicc jut eszembe, amelyik szerint „Nem mindegy, hogy a hülye okoskodik, vagy az okos hülyéskedik”.

Manapság az ország tele van okoskodó hülyével. Az alacsony színvonal, a bunkóság árucikk lett. A stand up comedy – tisztelet a nagyon kevés kivételnek - a bunkóság melegágya lett. Istenem, Hofi Géza forog a sírjában! Hol vannak a mai „művész urak” a Hofi-színvonaltól? A béka feneke alatt, jó mélyen, a bunkóság mocsarában.

Ugyanez elmondható a TV műsorokról, megint csak tisztelet a kevés kivételnek. Fantáziátlan népbutítás folyik, rettenetesen sok ismétléssel, kevés saját gyártású műsorral. A szórakoztató műsorok némelyike kifejezetten buzdít arra, hogy bunkók legyünk.

A rádióadásokban elharapózott az igénytelen beszéd, még a közszolgálatinak mondott adókon is neves, tanult emberek igénytelen megszólalását adják. A rádiósok egy része slendriánul, a magyar nyelv szépségének sárba tiprásával, azt sugallja, hogy a szabados beszéd a menő. Pedig emlékszem, milyen nagyszerű élmény volt olyan személyiségeket hallgatni, mint pld. Bőzsöny Ferenc, Varga József vagy Takács Marika. Tőlük lehetett szép beszédet tanulni. Felnéztünk akkoriban rájuk.

A politikai élet kriminalizálódott, az alacsony színvonalú, értelmetlen diskurzus uralja a nyilvánosságot. Egyes publicistának mondott, pártalapító egyedek olyan alpári stílust engednek meg maguknak, amiért a kocsmában egy irdatlan nagy verés járna. A közjogi méltóságok némelyike sportot űz a megalázó, lázító kijelentésekből. Mindenki az ellenségünk, némelyiküknek üldözési mániája van a magyarságot illetően. Pedig egyszerű a recept: nem ellenségeket, hanem barátokat kell gyűjteni, és máris szebb és élhetőbb lesz világunk. Persze, akkor kitől kellene megvédeni bennünket? Mert ugye ha nincs ellenségkép, akkor nincs kitől megvédeni, és nem lehet politikai tőkét kovácsolni a hülyeségből. Hogy ez miért veszélyes? Mert sok közember úgy véli, hogy ha nagyjainknak szabad, akkor neki is szabad, hiszen demokrácia van, vagy mifene.

A magyar demokrácia sajnos gellert kapott. A szabadság helyett a szabadosság uralkodik, párosítva a bunkó virágzásával.

A legborzasztóbb a közösségi média. Jól mérhető a bunkóság foka. Magukat tájékozottnak és okosnak hitt emberek bölcs kijelentései a bunkóság jegyében orbitális baromságokat hoznak nyilvánosságra. Ettől csak az a rosszabb, amikor személyeskedő, a tiszteletet és az alázatot nélkülöző, az emberi méltóságot sértő megjegyzések születnek. Sokszor elég lenne utánanézni, ki is posztol valamit, rögtön azonosítható lenne a színvonal. Persze, ha az emberek fölvállalnák önmagukat. A közösségi médiában a legtöbb ember nem fedi fel magát, és az ismeretlenség homályából mocskolódik másokkal. Persze anonim módon felelőtlenül lehet beletaposni mások önérzetébe és bunkó módon fricskázni.

A vitakultúránk a béka feneke alatt. Az átkosban sokkal fejlettebb vitakultúrával rendelkeztünk. Érveket az érvek ellen. Persze akkoriban voltak fórumai a vitának, volt ifjúsági parlament, termelési tanácskozás, különböző gyűlések, stb. Még a társadalomkritikának is volt terepe, minden híresztelés ellenére. Manapság az emberek nyíltan nem szívesen vállalnak vitát, mert egyrészről félnek az esetleges retorziótól, másrészt elszoktak az érvelés alapú vitáktól, és talmi érvelések mentén próbálják a véleményüket védeni. Tehát a legjobb kussolni. Abból baj nem lehet.

Persze van még egy szűkebb rétege a magyar társadalomnak, akik nem rejtik véka alá a gondolataikat. Azonban számítaniuk kell arra, hogy véres támadás indul minden józan gondolat és megfontolás ellen, mert a bunkók hada azonnal aktivizálja magát. Ez főleg a közösségi médiára jellemző.

Mi a következmény? Az, hogy még a történelemhamisítástól sem riadnak vissza emberek, amikor minden érv nélkül kinyilatkoztatnak vélt igazságokat. Nem a tények, hanem az érzelmek, a tudás hiánya, a bunkóság üti fel a fejét. Ez különösen jellemző Trianon megítélését illetően, és a határon túli magyarsággal kapcsolatban.

Nemrégen kioktattak, mert bátorkodtam közreadni, hogy a II. világháborúban sajnos a magyar hadsereg Ukrajnában háborús bűnöket, népirtást követett el. A reakció kioktatás volt, hogy én olvassak utána, mert nem így van. Egy másik kommentelő érve pedig az volt, hogy a Vajdaságban a magyarok ellen is elkövettek atrocitásokat. Mintha az egyik bűn legitimálná a másik elkövetett bűnt. Egyszerűen elképesztően bunkó gondolkodás.

Az emberi kapcsolatokat is átszövi a bunkóság. Amikor ismeretlen emberek letegeznek, ráadásul néhány alpári jelző kíséretében, olyankor eszembe jut az amerikai fegyverviselés szabadsága. Vannak helyek és helyzetek, amikor tolerálható a tegezés. De bocsánat, a lángosos, vagy a Facebookon ismeretlen hozzászóló miért tegez? Nem őriztünk együtt libát. Az emberekből kiveszőben van a másik tisztelete, a partnerként kezelés, ami a társadalom durvulásához vezet.

Érezzük és látjuk a bunkóság következményeit. Sajnos az iskolarendszer sem segít, hiszen a tanítók a létükkel vannak elfoglalva, mert azt hiszik egyes politikusok, hogy a katonás rend majd javítja az oktatás színvonalát. Holott a nemzet napszámosainak nem lenne szabad megélhetési problémákkal küzdenie. Méltatlan hozzájuk ez az állapot. Megalázó, hogy míg vannak, akik egy perc alatt többet keresnek, mint egy pedagógus egy év alatt, a politika úgy tesz, mintha minden rendben lenne. Hát ez is bunkóság, politikai bunkóság. 

Hová vezet a bunkóság virágzása? Véleményem szerint egyszer majd visszaüt, mint a nótában, és akkor vakarhatják a fejüket az akkor élők:

„De ha eljő a nap, mikor ébred a rab,
S lekötött kezét, lábát kinyújtja,
Aki ellene volt, az a fűbe harap,
Mert a bunkó a földre lesújtja!”

Ha a „rabság” nem ébred fel időben, akkor a pusztulás felé vezető úton járunk. A bunkóságnak nem virágoznia, hanem pusztulnia kellene. Ha a magyarság meg akar maradni, szakítania kell a bunkósággal. Jó lenne, ha eljönne az az idő, amikor nem a bunkóság, hanem a szellem diadala uralná hazánkat és annak népét!

Fotó: internet