Drága Anyukám! 27 éves voltam, amikor árvaságra ítéltettem. Korán elhagytál, kései születés voltam. Egész életemet átszövi a rád való emlékezés. Szelíd mosolyod beragyogja ma is a hálószobánkat, simogató kezed ma is érzem. A temetőben mindig szólok hozzád, mert te bennem élsz. Életed regényes és sok megpróbáltatással terhes. Mégis hősiesen viselted 74 megélt évedet.

Anyukám 1903-ban született, Újlengyelben, sváb családban. Hencz Terézia néven anyakönyvezték. Örkénybe költöztek, és nagyapámat, Hencz Pált innen vitték a háborús frontra. Nagyanyám otthon maradt anyukámmal és öccsével, férfival. A megélhetés annyira nehéz volt, hogy a 11 éves lánykának el kellett menni napszámba az uradalomba dolgozni, hogy meg tudjanak élni. Anyukám szorgalmas ember volt, szívesen foglalkoztatták. A fizetség bizony nem volt sok. Elmesélései alapján napi 1 kg szalonna árát tudta megkeresni. Nem sok, de a semminél több. A tragédia betetőzött akkor, amikor kiderült, hogy nagyapa már soha nem jön haza, mert hadifogságba esett, és Murmanszk környékén látták utoljára.

2021-ig nem tudtuk, mi történt nagyapával. A Bécsi Hadtörténet Intézetnél megtalálták azokat a dokumentumokat, amelyek szerint nagyapa vasútépítő században volt munkaszolgálatos. Megbetegedett és ott halt meg. Szegény Anyukám nem tudta, csak gyanította, hogy meghalt. Én nem szerettem volna úgy meghalni, hogy nem derítem fel nagyapa történetét. Hála az intézmények segítőkészségének sikerült felderíteni nagyapa hősi halálát. Emlékét az örkényi hősi szobor őrzi.

Drága jó Anyukám sorsa akkor fordult jobbra, amikor 17 éves korában férjhez ment és megszületett első gyermeke, Marika. Édesapámmal felépítették a legendás Zsákai tanyát Örkény mellett, a Hosszúföldeken. Nem sokára megszületett Rozika, a második gyermek. Boldogság költözött a tanyára. Aztán jött a harmadik leány, Icuka, aki Ferikével ikerként született. Jelman doktor úr, miután koraszülés volt, nem jósolt hosszú életet a csecsemőknek. Anyukám ebbe nem tudott belenyugodni. Hogy megmentse a hét hónapra született csecsemőket, egy „inkubátort” hozott létre. Lúdtollat párnákból, dunyhákból meleg fészket rakott, és ott helyezte el picinyeit. Teje volt bőséggel, még vittek is tőle. A harmadik napon azonban tragédia ült a tanyára. A kicsi Ferike nem élte túl, meghalt. 1930-at írtak.

Az 1929-es gazdasági világválság Magyarországon is tragikus következményekkel járt. Hatalmas munkanélküliség ütötte fel a fejét. Édesapámat is elbocsájtották a relatíve jól kereső állásából.

Anyukám nem esett kétségbe. Édesapám erős fizikumú ember volt, szakmájában nem lehetett elhelyezkedni. Nem volt mit tenni, alkalmi munkavállalásból tartották fenn a családot. Anyukám mesélte, hogy Édesapám az aratáskor részes aratást vállat. Első kaszás volt, anyukám szedte utána a markot. Nagyon keményen dolgoztak. A gyerekek nagymamára maradtak ilyenkor. Aratáskor megkeresték a jövő évi kenyérre való búzát és még takarmány is maradt az állatoknak. Szerencsére a tanya, a hozzá tartozó földdel eltartotta a családot, hiszen zöldség-gyümölcs megtermett, állatokat neveltek. Volt tehén, disznó, liba, kacsa, tyúkok, nyulak. Viszont nem volt pénz. A feleslegek eladásából nem sok pénz volt. Édesapám elment a vasútállomásra vagont pakolni, a pusztavacsi erdészetbe fát vágni, így egy kevéske pénz is állt a házhoz.

Közben megszületett bátyám, Ferenc 1934-ben. Apám nagyon büszke volt, hogy a leánygyerekek mellé fiú is került, megszületett a trónörökös. Édesanyám mindennapjait a család, a gyerekek tisztességes ellátása töltötte meg. Imádta a családját, és sokszor erőn felül mindent megtett, hogy ne szenvedjenek hiányt semmiben. Aztán újabb tragédia árnyékolta be az életüket. Rozika 14 évesen tüdőgyulladást kapott, kórházba került. Sajnos, a penicillint csak később találták fel, ezért Rozika életét nem tudták megmenteni.

Édesanyám összeomlott. Már második gyermekét kellett eltemetnie. Az örkényi temetőben nyugszanak. Rozika a halála előtt írt képeslapot nagy szeretettel őrizte Anyukám, ma én őrzöm olvashatatlan sorait. Emlékszem, Anyukám minden évben a halottak napján elővette a képeslapot és egész nap gyászolta Rozikát. A képeslap akkoriban még olvasható volt. Az írás így kezdődött: „Drága jó, egyetlen, szeretett Édesanyám!” Mindig meghatódtam, amikor olvastam. Áradt belőle a felhőtlen és határtalan szeretet. Halottak napján mindig elzarándokoltunk a hősi emlékműhöz, emlékezni nagyapára, és a temetőbe, ahol gyermekei és édesanyja nyugszik.

A sok tragédia arra késztette édesanyámat, hogy felvegye a nagymama nevét, így lett Kovács Terézia. Érdekes, hogy a testvéreim anyja neve Hencz Terézia, az enyém Kovács Terézia. Anyukám ezzel akart tisztelegni nagymama előtt, aki ilyen súlyos körülmények között is helytállt. A nagypapa nevét Anyukám öccse, Hencz Pál vitte tovább.

A háború borzalmai újabb megpróbáltatás elé állították Anyukámat. Három gyerekkel és az öccse 2 gyermekével maradt a tanyán, mert a férfiakat elvitték katonának. Embert próbáló évek jöttek. Édesapámat elvitték a délvidéki bevonulásra. Hála Istennek, sofőr volt, így nem kellett öldöklésben részt vennie. Belgrádban érte őket a hír, hogy az egységet az orosz frontra vezényelik. Édesapám több társával nem akart harcolni a fronton. Megszöktek és hazajöttek. Itthon mint katonaszökevény, bujdosnia kellett. Édesapám öccse, Pali bácsi nyújtott menedéket a Lajosmizse környéki Szarkási tanyákon. Édesapám az éj leple alatt ment haza, és vissza. Borzasztó lehetett. Kicsit később, amikor meggyőződtek róla, hogy nem keresik, hazament.

Közben megszületett az első unoka, Marika fia, Tibor. Édesanyám nagyon örült a kis jövevénynek, szaporodott a család. Édesapám büszkesége is erősödött, hiszen már a második fiúgyermek érkezett a családba.

A német bevonulás újabb megrázó élményeket hozott. Édesanyámat a német katonák meg akarták erőszakolni. Édesapám mentette ki a német katona markából. Ennek megtorlásául apámat le akarták lőni. Az segítette meg, hogy szállást és ételt ajánlott a német katonáknak, amire vevők voltak. A németek ugyan elmentek, de jött helyettük a SAS behívó. Édesapámnak semmi kedve nem volt a náci hadseregben harcolni. Újból a Szarkási tanyákra kellett menekülnie. Iszonyatos teher hárult drága jó Édesanyámra.

Aztán ahogyan közeledett az orosz front, Édesapám hazatért, hogy megvédje a családot. Szerencséjére kicsit beszélt szerbül, ezért az oroszokkal szót tudott érteni.

Szükség is volt erre, mert egy alkalommal zabráló oroszok jöttek. A tehenet akarták elkötni, ami az 5 gyerek alapvető táplálékául szolgált Apám nem adta, és az uradalmi majorba küldte a katonákat. Azok megharagudtak, és a falhoz állították. Egy katona gépkarabélyt szegezett rá. Édesanyám térden csúszva könyörgött, ne bántsák Édesapámat, nézzék az öt gyereket, akiket etetni kell. A katonák lelketlenül csak el akarták vinni a tehenet. Édesanyám kétségbeesésében neki ment a gépkarabélyos katonának, aki erőszakkal ellökte Édesanyámat. Ekkor valami Isteni sugallatra egy dzsip érkezett egy magas rangú tiszttel. „Mi történik itt?” kérdezte a tiszt. Apám tört oroszsággal elmagyarázta, hogy az öt gyermeknek élelmet adó tehenet akarják elvinni, ahelyett, hogy az uradalmi tehenészetből vinnének tehenet.

A tiszt félre hívta a karabélyos katonát. Elvette fegyverét és a pisztolyával ott rögtön agyonlőtte a zabráló katonát. Édesapámat megnyugtatta, hogy nem vihetik el a tehenet, mert aki megpróbálja, az úgy jár, mint az agyonlőtt katona.

Aztán volt örömteli élmény is. A házunk előtt lebombáztak egy kórházvonatot. Egy orosz százados, aki civilben pályamester volt, annyira megsérült, hogy nem volt szállítható, ezért ideiglenesen nálunk helyezték el. Péternek hívták. Péter kedves, udvarias ember volt. Szüleimet megnyugtatta, hogy amíg ő ott van, zabráló katonák még közel sem jöhetnek. Egy idő után a kalasnyikovot átengedte Édesapámnak. „Papa, ha jönnek, fogd a karabélyt és bumm!” Persze erre nem került sor. Péter fél évig élt együtt a családdal. Hozatott ételt, a gyerekeknek csokoládét. Nagyon megszerették, aztán a parancs elszólította.

A háború után a rákosi éra nem volt egy lakodalmas menet a család számára. A beszolgáltatás, a padlás lesöprés a kis gazdaságunkat is utolérte, alig maradt valami. Szerencsére Édesapám a MÁV –nál a géplakatos szakmájában el tudott helyezkedni.

Marika a férjével Pécsre, pályamesteri tanfolyamra ment, az unoka Tibi ott maradt Édesanyámékkal. Aztán újabb öröm érte a családot: megszülettem én is, Édesanyám 47. életévében. Kései ajándék voltam a családnak, de annál nagyobb volt az öröm és a szeretet. A kis unoka megkérdezte Édesanyámat: „Nagymama, ki ez a kisfiú nekem?” „Ő a te nagybátyád!” felelte Anyukám. „Hogyisne, hogy lehetne a nagybátyám, amikor bepisil?” tiltakozott az unoka. Aztán nagyon megszeretett, ahogyan én is őt, hiszen korban ő állt hozzám a legközelebb.

Anyukám féltő gonddal nevelt engem. Mindig éltető mosollyal arcán, szelíd, símogató szavakkal szólt hozzám. Emlékszem, hogy kicsi voltam, és éjjel mindig fekeltett pisilni bilibe. Én félálomban csak a hangokat hallottam „drága kicsi fiam, pisikéljél szépen!”. Ezek a szavak beégtek a tudatomba.

Példásan gondoskodott a családról. A ház tiszta, rendes volt. Az étel nem csupán finom, hanem menyei! Emlékszem a csirkepörköltökre, amiből a májat és a zuzát én ehettem meg. Vagy a csodás réteseire, amit nagy gonddal nyújtogatott megfáradt görcsös kezeivel. Édesapám vonattal Budapestre járt dolgozni. Édesanyám minden nap vasalt nadrágot, inget és tiszta cipőt készített ki Édesapámnak.

Az igényesség a szegénység ellenére jelen volt az életünkben. Édesapámmal szombati napon rendet csináltunk a tanyán, még a fűnek is úgy kellett nőni, ahogyan ő akarta. Mintha skatulyából húzták volna ki a tanyánkat. A vasárnapi matinéra szigorúan vasalt nadrágban, fehér ingben és tiszta cipőben mehettem. Tíz éves koromtól már nekem kellett erről gondoskodni.

1956 újabb próbatétel elé állította a családot. A bátyám katona volt, a középső nővérem Pusztavacson a honvédségnél dolgozott. A forradalom idején félelmetes dolgok történtek, még lőttek is a faluban. Édesapám a halálán volt. Anyukámat nem láttam ennyit sírni, nagyon félt, hogy magunkra maradunk. Székely doktor, a zsidó orvos, aki jó barátja is volt Édesapámnak hősies módon, a falut megkerülve jött ki a tanyára, és felszúrva Édesapám mellkasát leengedte a tüdejéről a vizet, ezzel megmentette az életét. Anyukám fellélegzett, és újra a régi lett.

A forradalom után a bátyám megnősült, a nővérem férjhez ment, és a szüleimmel hárman maradtunk a tanyán. Anyukám szeretetét még erősebben éreztem, hiszen nem oszlott meg a testvérek között. Szegénykém mindig mondta nekem”Drága kisfiam! Te vagy a családban a legkisebb. Vigyázz a testvéreidre, és ne hagyd magukra őket, ha úgy hozza a sors.” Ezek a mondatok meghatározták egy életre a testvéreimhez való viszonyt. Betartottam Anyukám óhaját.

Hogy mennyire szeretett és mennyire jó szándékú ember volt Anyukám, mi sem bizonyítja jobban, mint egy konkrét eset. Kicsit rosszalkodtam, visszabeszéltem nagykamasz koromban. Anyukámnak elfogyott a türelme, és fogott egy darab venyigét. „Gyere csak ide kis fiam!” Láttam, hogy itt valami készül. Nem féltem. Oda léptem hozzá, elvettem tőle a venyigét, és összetörtem. Anyukám először meglepődött, hogy a gyerek ilyesmire képes. Aztán elnevette magát és megölet. Jól esett, tudtam, hogy nem tudna rám kezet emelni. Az ölelés pedig minden ellenkezést elmulasztott bennem.

A legszebbek az anyák napi ünnepek voltak. Mindig nagy izgalommal készültem. Anyukám nagyon szerette a virágokat. A tanya közelében volt egy árokpart, ahol illatos vadszegfű nőtt. A búzatáblák tele voltak pipaccsal, búzavirággal. Ezekből raktam össze egy nagy csokrot, és izgalommal mentem felköszönteni Anyukát.

Ő mindig nagy melegséggel, hálával fogadta a köszöntést, magához ölelt, megringatott és én magamba szívtam a köténye illatát. Csodálatos élmény volt. Édesapám is felköszöntötte, ő a falusi virágárusnál vásárolt valami szép virágot. És hogy a szeretet mekkora, azt is meglestem. Vacsora után a szüleim kiültek a tanyasi ház előtti árnyasba, leültek a padra, és beszélgettek. Édesapám fogta Anyukám kezét, és szeretetteljesen simogatta. Ez így volt 60-as 70-es éveikben is. Azt láttam, hogy a szeretet nem múlik, és magasba röpíti az ember lelkét. Az enyémet is!

Nagy fájdalom volt számára, hogy külföldre mentem egyetemre. Aztán belenyugodott, és nagy büszkeséggel és szeretettel fogadott, amikor hazatértem. Akkoriban már nehezen tudott járni, két bottal alig-alig. Szeretett üldögélni a teraszon a falusi házban, ahová beköltöztek. Ült a fonott karosszékében, örök mosollyal az arcán. A kezén az ujjai meggörbültek a teknőben mosás hideg vizétől, meg a kapanyéltől. A simogatása ugyanolyan finom volt, mint azelőtt. Szerette, ha fáradt vállait megnyomkodtam, hálásan vett mindent, amit érte tettem.

Sajnos, a betegség nem kímélte. A cukorbaj abban az időben még nem volt jól kezelhető, el is vitte szegénykémet. 74 évesen átadta magát Teremtőjének.

Akkor tapasztaltam meg, mit jelent félárvának maradni, mekkora űr maradt mögötte. Mai napi hiányzik meleg szólítása, selymes símogatása, odaadó szeretete. Már csak a temető csöndjében tudok vele lenni.

Drága jó Anyukám! Hiányzol, nagyon hiányzol. Életed vadregényes, filmekbe illő fordulatokkal teli. Hősiesen helytálltál, és mindenkor a szeretet, és az elfogadás vezérelte lépteidet. Köszönöm neked az életet, a sok szeretetet, azt, hogy olyan emberré neveltél, akire talán büszke is lennél. Köszönöm, hogy lelkemet nem a gonoszság mételyével, hanem a szeretet virágaival ékesítetted.

Egész életemben velem vagy és velem leszel akkor is, amikor majd el kell mennem…

 Ceglédbercel, 2022.április 30.