Nézem a híradásokat, olvasom a sajtót. Hála istennek, nyelvtudásomnak köszönhetően nem szorulok kizárólag a magyar nyelv ismeretére, orosz, német, angol, szlovák nyelvtudásom számos más nyelv értését teszi lehetővé, főleg a szláv nyelvekét. Elég jól boldogulok a cseh, lengyel, dél-szláv és ukrán nyelvekkel, de még a bolgárt is értem részlegesen.

A világ kinyílt számunkra, részben a fogható TV adások sokasága, másrészt az internet segítségével mindenki tájékozódhat igényei szerint. Én személy szerint nem szeretem az egyoldalú tájékozódást. Pártállástól független médiafogyasztó vagyok, és a nemzetközi lehetőségeket is kihasználom. Most, a háború idején nézem az RTR Planeta orosz adást, Ukraina 24 televíziót, olvasom a Pravda.ru, a Vesti.ru orosz és az Evropejszkaja Pravda, Ukrainszkaja Pravda ukrán internetes újságokat, valamint a nyugat európai lapokat.

A háború szörnyűségei átszövik mindennapjainkat. Belegondolni is borzasztó, min mennek keresztül az ukrán emberek. A testvérháború odáig fajult, hogy az orosz hadsereg a sajátjait, azaz a donyecki és luhanszki orosz ajkú ukrán polgárokat is pusztítja, vagy elköltözteti jó messzire, Moszkván túlra. Egy videóban láttam, hogy idős ukrán asszony az utcán az állig felfegyverzett orosz katonát kiosztja oroszul A katona elszégyellte magát, és leverten elkullogott.

A délszláv háború borzalmai jutnak eszembe, ahol azért voltak vidám pillanatok is. Például Szarajevo ostrománál a városon kívüli kocsmáros meggazdagodott, mert a támadó szerbek és a védekező bosnyákok oda jártak esténként inni. Jól beittak, megvitatták a helyzetet és másnap pusztító ütközetet vívtak egymással. Erről már elhunyt barátom mesélt, aki járt ott ebben a kocsmában.

Nézve a háborús képeket eszembe jut 1956, amikor ugyan nem ilyen intenzitású pusztítás folyt Budapesten, de a halottak, az áldozatok akkor is vesztesei voltak a szovjet inváziónak. Szovjet és nem orosz invázióról beszélünk, annak ellenére, hogy a népnyelv „Ruszkik haza”jelszavakkal követelték a szovjet csapatok kivonását. A szovjet hadsereg ugyanis soknemzetiségű volt. Én láttam ferde szemű tatár és mongoloid népekből való katonákat is, akik nyilvánvalóan nem orosz nemzetiségűek voltak.

Szörnyülködve olvasom a történelemhamisítás újabb fejezetét Schmidt Mária történész tollából, aki szerint „Az inváziót a szovjet csapatok hajtották végre, benne ukránokkal. Az ukrán Hruscsov döntése alapján.” A hazugság kettős történelemhamisítás, ugyanis a szovjet hadseregben több nemzetiség katonái voltak jelen, nem csak az ukránok. Az is köztudott, hogy besorozott katonákról van szó. Aki megtagadta a besorozást, hadbíróság elé állították. A második orbitális hazugság az, hogy Nyikita Szergejevics Hruscsov ukrán nemzetiségű lett volna. Hruscsov az oroszországi Kalinovka településen született, a kurszki régióban.

A történelemhamisítás a tömeghisztéria keltés eszköze, és miután a kormányzat nem áll ki egyértelműen az ukrán ügy mellett, hanem langyos mondatokkal úgy politizál, hogy Putyin elvtársnak is tetszen. Szóval, ez az az eset, amit a népnyelv úgy fogalmaz, hogy szeretkezni és szűznek maradni egyszerre nem lehetséges! Pártunknak és kormányunknak ez sikerül. Azt látom, hogy beindult a „Nemzeti amnézia” folyamata, és egyre többen Ukrajnát hibáztatják a háborúért és mentik fel Oroszországot.

Bármilyen vitánk is van az ukrajnai magyarok jogait illetően, erkölcsi kötelességünk a megtámadott nép mellé állni. Ennyi erővel Schmidt Mária szerint a szlovákokkal is össze kellene veszni, meg a románokkal, a magyar kisebbséget érő méltánytalanságok okán.

Elképesztő sötétség uralkodik a megmondó emberek narancsgőzös fejében. A kormányközeli elemzőknek titulált csicskák, a nagyra becsült külügyminiszterünk veretes kifejezésekkel a magyar nép védelme érdekében mocskolódnak.  Egy dologról elfeledkeznek: a mai világban semmi nem marad titokban. A világ kinyílt, és a tájékozódás összehasonlíthatatlanul jobb, mint mondjuk Rákosi elvtárs elnyomó rendszerében. Még akkor is, ha a kormányközeli média az orosz propaganda eszközévé vált. Meg kell nézni, milyen híradások vannak az orosz médiában, ezek köszönnek vissza többek között Schmidt Mária szavaiból.

Életemben már több történelemhamisítási időszakot megéltem. Volt, amikor Kossuth-címeres bizonyítványommal a kezemben Kossuth nótákat énekeltünk az iskola udvarán, aztán eljött az idő, amikor Petőfi háttérbe szorult a 60-as években. Az 1970-es években a Forradalmi Ifjúsági Napok ismét elhozták Petőfi dicsőségét. Aztán nem is beszélek a XX. századi magyar történelem, vagy Trianon félremagyarázásáról.

A nemzeti amnézia ismét a tetőfokára hágott. Kinek jó ez? Ellenségeket gyártunk magunk körül, ahelyett, hogy barátokat szereznénk. A történelmi tények meghamisítása bűncselekmény, amit sajnos a büntető törvénykönyv nem büntet.

Az elképesztő nyilatkozatok sorában meg kell emlékezni a kormányfő győzelmi beszédéről, aki megengedte magának a győzelmi beszédében, az ukrán elnököt, Zelenszkijt ellenségnek titulálni, mert szerencsétlen kritizálta a kormányfő hozzáállását az ukrán ügyhöz. Nyilván a kormányfő amnéziája feledtette, hogy a magyar forradalom idején a Kossuth rádió állandóan a nyugati és amerikai beavatkozást kérte, fegyvereket kért, ugyanúgy, mint ma Ukrajna teszi. Azt is elfelejtette, hogy a Hősök terén egykor ő ordította a világ felé „ruszkik haza”. Szóval egy háborúban lévő, a szuverinitását veszélyeztető helyzetben lévő ország elnöke, aki golyóálló mellényben megy ki a pusztított területekre, ellenség? Ez Magyarország szégyene és nyilvánvalóan nem merül feledésbe.

A csúcs az volt, amikor nagyszerű külügyminiszterünk bekérette Ukrajna nagykövetét. Ez a szemtelenség csimborasszója! Az ukrán elnök elkeseredettségében, és a végveszély árnyékában szólt kritikusan a magyar kormányfőhöz. Ezért talán nem indokolt bekéretni a nagykövet asszonyt.

Amikor közép-európai vezetők elmentek Kijevbe, hogy kifejezzék szolidaritásukat, a mi kormányfőnk itthon ünnepeltette magát. A sok birka meg kórusban ordította „Viktor, Viktor”.

A leghitelesebb megnyilvánulást egy grúz parlamenti képviselőtől láttam. Elment Ukrajnába, fegyvert fogott, hogy harcoljon az orosz elnyomás ellen. Amikor a riporter megkérdezte, hogy ezt miért teszi, a válasz meggyőző volt: „Azért jöttem harcolni, mert az oroszok hasonló gaztetteket követtek el a grúz háború idején. Érintett vagyok, és jöttem bosszút állni az elkövetett bűnökért”. Mondja valaki, hogy ez ukrán propaganda!

Sajnos az interneten, a közösségi médiában is terjednek az oroszbarát és Ukrajnát elítélő vélemények. Már olyat is olvastam, hogy Ukrajna kiprovokálta a háborút: Eszement vélemény, ki akar az orosz hadsereggel háborúzni, akiket a tradíciói szerint sem Napóleon, sem Hitler nem volt képes legyőzni?

Amikor azt olvasom, hogy "Egy 25 éves nő felhívott, hogy elmondja nekünk, hogy 16 éves nővérét megerőszakolták az utcán előtte. Azt mondta, hogy azt kiabálták, hogy "Ez minden náci prostituálttal megtörténik", miközben megerőszakolták a nővérét" mondta Denisova asszony” akkor kinyílik a bicska a zsebemben. Az orosz TV meg egyfolytában nácinak titulálja az ukrán népet. Nem csoda, hogy ilyen szörnyűségekre vetemednek a katonák.

Szóval, hová vezet a nemzeti amnézia? A pusztuláshoz, saját értékeink devalvációjához, nemzeti önbecsülésünk eltiprásához, a jövő építésének szétrombolásához. Ugyanis nagyon igaz a mondás: „Akinek nincs múltja, annak jövője sincs!” Tehát a múlt elferdítése, a nemzeti amnézia kiterjesztése a halandó magyar emberekre végzetes: a jövőnket romboljuk vele.

Nem hagyhatjuk, hogy félrevezessenek bennünket. Hangot kell adni a megalapozott, tényszerű történelemszemléletnek, és nem szabad elfogadni semmilyen propaganda szöveget, bárhonnan is érkezik.

A nemzeti amnézia terjedését meg kell állítani!