Az 50-es, 60-as évek Magyarországa. Szegénység mindenfelé. Akinek van egy kis földje, annak könnyebb, mert legalább az élelmiszert megtermeli a családnak. Iparcikkre nem, vagy nagyon kevés futja. Igaz, iparcikk meg alig kapható. Így tehát a rendszer egyensúlyban van.

Persze a konszolidálódó szocializmus 1962 után már érezhető javulást hozott, a háztáji gazdálkodás pedig egyenesen a falu modernizációjának motorjává vált.
Így lett villany a tanyánkon, hiszen külterület lévén a tanács nem vezettette be a villanyt, általános iskolai tanulmányaim nagyobbik részét petróleumlámpa fénye mellett végeztem. Amit én nem bántam különösebben, mert hangulata volt, és szerettem a petróleum illatát, ami hozzá tartozott az otthon melegéhez. Aztán a háztájiban édesapám gyümölcsöst telepített, így ez a többletjövedelem tette lehetővé a villany bevezetését, a tanyasi ház felújítását.

Édesapám 1961-ben nyugdíjba ment, én akkor tizenegy éves voltam. Egyetlen pénzforrásunk a nyugdíj volt, no meg a háztájiban megtermelt javak. Nem dúskáltunk a jóban, igaz, minden alapvető dolog meg volt az életünkben. Ennek az volt az ára, hogy a család minden tagjának ki kellett venni a részét a munkából.
Hét éves koromtól én aprítottam a gyújtóst, és készítettem be a másnapi tüzelőt, nekem kellett a disznók moslékját elkészíteni. Nagyon élveztem, mert én is megkóstoltam a kukoricadarával leforrázott főtt apró krumplit. Isteni finom volt. Az illata itt maradt az orromban.

Tíz éves koromtól nekem kellett a disznóólat és a tyúkudvart rendben tartani. Büszke voltam esténként, amikor apám megveregette a vállam, hogy milyen szép rend van. Persze, ahogy cseperedtem, egyre komolyabb feladatokat kaptam. Édesapám bekeverte a rézgálicot és a hátamra akasztotta a permetező gépet: „Kisfiam, mindig csak félig töltsd!” - mondotta, hiszen a teli gép több, mint 20 kilót nyomott. Naponta 4 sor szőlőt nekem kellett bepermetezni.

Tíz évesen már szerettem volna úttörőtáborba menni, de hát tudtam, hogy pénzünk az szűkösen van. Szerettem volna pénzt keresni, ezért megkerestem a sógoromat, Tóth Ferencet, aki helyben pályamester volt, hogy lesznek-e a nyáron fűszedő gyerekek a vasúton. Elnevette magát. „Hát persze, hogy lesznek”- mondta, „csak nem szeretnél dolgozni?” - kérdezte. Elmondtam nagy bánatomat és azt is, hogy így szeretnék segíteni magamon. Kértem, hogy segítsen, a szüleim ne akadályozzák meg a tervemet. Persze, hogy segített. Így aztán 1960 forró nyarán és ezt követően még négy nyáron pénzkereső fűszedő lettem a MÁV Terézvárosi Pályafenntartási Főnökség XI. sz. Pályamesteri Szakaszán, Örkényben, . A munkában már megedződtem a tanyán, tehát nem féltem. De azért volt egy kis drukk bennem.

Az első hétfői munkanapon nagyon felkészülten, időben mentem a pályamesteri szakaszra: „munkaruha” gyanánt öreg rövidnadrág, feslett rövid ujjú ing, egy kis szövet válltáska, benne kenyér, házi sonka, a kertünkből illatos paprika, paradicsom, meg egy kis üveg víz. Reggel fél hat volt. Ahogyan gyalogoltam a tanyáról a vasút mellett a pályamesteri szakaszra, sok minden eszembe jutott. Ki lesz az előmunkásunk, milyen szerszámot kapunk, lehet-e majd pihenni munka közben?

A pályamesteri szakasz udvarán, amit a pályamesteri iroda, a pályamesteri vágány-gépkocsi színje, az acetilén gázfejlesztő, a műhelyek, raktár és melegedő helyiségek határoltak, volt egy hatalmas barackfa. Nos, a barackfa alatt gyülekeztek az ifjú fűszedő munkások, és a sógorom már beszélgetett a fiatalokkal. A gyerekek többségét ismertem, helyiek voltak, csupán 2-3 fiú jött a szomszédos Hernádról és Táborfalváról.
A szakaszon dolgozó pályamunkások, iparos emberek is gyülekeztek munkaelosztásra, köztük nagybátyám, Oszwald Józsi bácsi. Meglátott és odaszaladt hozzám: „Öcsi, büszke vagyok rád, meglátszik, hogy Oszwald ivadék vagy”- mondta kedvesen nevetve, és megpaskolta a hátam. A többiek érdeklődve figyeltek, és láttam a szemükben, hogy most én egy fejjel magasabb lettem, köszönhetően nagybátyám családi intermezzojának. Persze Józsi bácsi mindig ezt mondta, amikor a szakaszon előfordultam, márpedig hetente többször is megfordultam ott.

Megkaptuk az eligazítást, a munkavédelmi oktatást, és Sebők József előmunkás kiosztotta a mindenre jó szerszámot, a kapacsot. A kapacs egy olyan kapaszerű szerszám volt, amelyiknek az egyik fele valójában éles kapa, a másik fele egy kétágú villa volt. A használata nagyon egyszerű: a villás résszel fel kellett lazítani a köves talajt, a kapa részével pedig kikapálni a gyomot. A zúzottkő ágyazatból a kövek igazgatásával kellett hozzáférni a gyomhoz, majd a kapával, vagy szabad kézzel kihúzni.

Sebők Józsi bácsi egyébként vonalbejáró volt, és sokszor betért a tanyánkra egy kicsit megpihenni. Apám tudta, hogy szereti a bort, ezért mindig megkínálta, de csak akkor, amikor már hazafelé tartott az 1 km-re lévő vasútállomásra. Józsi bácsi szigorú ember volt, de szerette a gyerekeket.
Kivitt bennünket a munkaterületre, az állomás páratlan végénél lévő bejárati kitérőhöz. Kiosztotta az aznapi kvantumot, minden gyerek megkapta az aznap elvégzendő feladatot. Aki elvégezte, pihenhetett. Kezdetben vidáman ment a munka. A padkán jó volt dolgozni, mert homokos kavicsos volt, és a lazítás után jól kijött a gaz. Nem így volt az ágyazattal: azt bizony megszenvedtük. Különösen a hosszú indájú, tarackszerű gyomokat volt nehéz eltávolítani. Tíz óra felé már fáradtunk. Bár Józsi bácsi minden órában engedélyezett egy rövid pihenőt, meg vízivást, mégis fárasztónak bizonyult a munka.

A friss vizet ceglédi kannában egy vízhordó fiú hozta a környékbeli házaktól, tanyáról, és a kanna fedeléből ittunk. Irigyeltük, mert neki más dolga nem volt, igaz, előfordult, hogy kilométerről kellett hozni a vizet. Minden nap másik legényke volt vízhordó.

Tíz órakor bizony már jól sütött a nap, és azt is megtapasztaltuk, hogy a fűszedő fiút két oldalról is süti. Ugyanis a zúzottkő magába szívja a nap melegét, és alulról vissza sugározza.
Tehát megfogalmaztam magamnak ennek a munkának az alapigazságát. A fűszedő gyereknek három ellensége van: a tűző napsütés, a szomjúság és a kapacs. Mit lehet tenni? A szemem előtt a táborozás várható élménye lebegett, és bármennyire is már-már fizikai fájdalmat okozott az egész, csináltam. Alig vártam, hogy ebédidő legyen. Ebédidőben Sebők Józsi bácsi egy árnyékos helyre vitt bennünket. Leültünk a kubikgödör partjára, elővettük az elemózsiát. A fű és a vadvirágok mámorító illatában, madárcsicsergés mellett, koszos kézzel ette mindenki az otthonról hozott ennivalót, ami kísértetiesen hasonló volt mindenkinél. Csönd lett. Csak a bicskák villanása, a kenyér, vagy a zöldég vágása adott halk neszt, ami roppant kedves volt és jól esett.

Életemben ilyen jólesően nem ebédeltem. Szívtam a friss levegőt, a vasúti pálya jellegzetes, talpfa illatú szagával, a sonka és a hozzávalók kíséretében. Ebédre mindig friss vizet hozott a vízhordó legényke. Isteni volt. Az egész társaság elpilledt. Józsi bácsi egy óra ebédidőt engedélyezet, így ha gyors volt az ember, még egy félóra szunyókálás is belefért a szabadban. Ebéd után már csak egy órát kellett dolgozni.

Ha Józsi bácsinak jó kedve volt, úgy szabta a kvantumot, hogy délre végeztünk. Kíváncsian vártuk, mi lesz ebéd után. Az „öreg” nem szólt az ebédszünet végéig egy szót se. Aztán felállt, és elkurjantotta, hogy „Legénykék, vége a fájrontnak. Talpra!” Na, ettől összerezzentünk, evés után már nem esett jól a munka.
Józsi bácsi megtréfált bennünket. Elővett gumis kartonlapokat, nagy számokkal és kiosztotta. „No, legények, ma számháborúzhatunk egy kicsit itt a zsombékosban”- mondta kaján vigyorral az arcán. „Csak a Mester úr meg ne tudja!” – tette hozzá. Óriási ovációban tört ki a kis csapat. Legnagyobb meglepetés azonban az volt, hogy Józsi bácsi is felvett egy számot a homlokára. Észre sem vettük, hogy pillanatok alatt az előmunkás Józsi bácsiból egy huncut kis „Józsika” lett.

Egy idő után a munkaterület eltávolodott az állomástól. Ilyenkor pályakocsival vittek ki bennünket több kilométer távolságra. A pályakocsit emberi erővel hajtották. A kocsi mindkét végén, a jobb oldalon a sín felett egy térdeplőt alakítottak ki, amit valami zsákszerű anyaggal béleltek ki. A térdeplőre egy pályamunkás feltérdelt a jobb lábával, és a bal lábával elkezdte hajtani, tolni a kocsit. A fékezést úgynevezett rukkoló fával, rövid nevén rukk-fával végezték, amivel a vágányt oldalirányba tologatták az irány beszabályozásakor. A pályakocsinak tulajdonképpen menetrendet szabtak, megadta írásbeli rendelkezésen a forgalmista, hogy hány óra hány perckor kell eltávolítani, és a visszaúthoz hány óra hány perckor kell a vágányra helyezni. A köztes időben a pályakocsit a legközelebbi útátjáróban pályán kívülre helyezték. Roppant izgalmas és érdekes utazások voltak.

Így teltek munkás hétköznapjaink. Józsi bácsit megszerettük, a munkát megszoktuk, gyorsan teltek a hetek. Július közepe táján letelt az időnk, és megkaptuk a zárfizetést. A pénzt a Főnökségről a fizető tiszt hozta ki, és a vasútállomás várótermében osztotta ki. Aláírtuk a bérjegyzéket, megkaptuk a bérszalagot és a pénzt. Boldogan és büszkén mentünk haza, immár dolgozó „emberek” lettünk.

Csodák csodájára, 630 Forintot kerestem. Ebből nem egy hétre, hanem 2 hétre elmehettem úttörő táborba Zamárdiba, közel 300 forintért, a maradék pénz pedig a beiskolázásra és még valami kis ruhaneműre futotta.
A szüleimet nagy büszkeség töltötte el. Amikor Zamárdiba utaztunk, elkísértek, és mindenkinek – a kalauztól az utasokig - elújságolták: az ő kisfiuk bizony megkereste a nyaralásra valót. Csodálkozva kérdezték, hogy hogyan is van ez. Egy gyerek nem dolgozhat. Én ilyenkor kihúztam magam. Én már nem vagyok gyerek: Én fűszedő voltam a MÁV-nál!

Magyarázat:
előmunkás=munkavezető
pályamester=a vasúti pályát karbantartó egység vezetője
forgalmista=az állomáson a vasúti forgalmat irányító dolgozó
pályakocsi=két tengelyes, viszonylag kis méretű, könnyű anyagszállító kocsi
fizető tiszt=a fizetéseket intéző, és kifizető személy

Ceglédbercel, 2015. december 28.

Örkény vasútállomás  Forrás: www.vasutallomasok.hu