Nagyon meleg van. Alig bírok magammal, állat, növény ember szenved az iszonyatos hőségtől. Éjszaka jól alszom a hűvös szobában, és a közeli élmény nyomán álmodok. Azt álmodom, hogy a Club Aligába, az egykori párt üdülőbe megyünk nyaralni.
„Lekanyarodunk a világosi partról, egyenesen a Club Aligába. Hatalmas park, úgy, ahogyan reklámozzák. Egykoron csodás lehetett, legurultunk az egykori párt üdülőbe. Az internetes honlap meg a booking.com a valóságnál sokkal szebb képeket mutatott. Kicsit becsapva érzem magam. No, mindegy, lássuk a medvét.
Nehezen parkolunk le, az utak tele autóval, nagy nehezen találunk helyet a recepció környékén. Az épület valóban retro, de pocsék állapotban.
Sikerült elintézni az adminisztrációt. Megkapjuk a szoba kulcsát. Közölték, hogy nehéz a parkolás, mert a külső strandolók lejárnak, de este már lesz hely. Sovány vigasz. Wifi csak a főépületben van. No, ez is Magyarország, gondolom csendben. Az ütött-kopott épületből autóba szállunk, és elhajtunk a szállásunk felé. Egyre tragikusabb kép tárul elénk. Parkoló sehol, össze-vissza parkolnak az autók. Nagy nehezen a park szélében találok helyet. Kiszállok, és majd hanyatt esek. Egy koszos, lepukkant három emeletes épület, közel a Balatonhoz. Penészes erkélyek, kosz, rendezetlenség. A virágtartókban gaz és némi szél által belefújt virág.
Nagy nehezen bemegyünk az épületbe. A jobb lét nyomai még itt-ott láthatóak. Hatalmas előcsarnok, szebb időket megélt recepciós pult, lift. Felmegyünk a szobába. Az ajtófélfa elrepedve, az ajtót könnyebb berúgni, mint kinyitni. Nem nagy, de viszonylag tiszta szoba, iszonyatosan elhasznált bútorokkal. És persze afrikai meleg. Lepakolunk. Az erkélyre kiakarok menni, de amint kinyitom az ajtót, hányingert kapok. Alig tudom visszatartani. Az erkély barna-fekete, mocskos, penészes. Hangyák sokasága. Vége a balatoni panorámának. Itt még ablakot nyitni is veszélyes. Nejem elkeseredett, én egy kicsit jobban viselem, de bosszankodom, menjünk, nézzünk szét, hol mi van. Elindulunk.
A park ápolatlan, látszik, hogy a növényeket nem gondozzák. A fű elgyötört. Itt-ott tövestől kicsavart fák. Nincs, aki rendet tegyen, a gallyak kupacokban összetolva. Tűzveszélyes.
A parkban sehol egy pad, vagy napozóágy. Az emberek pléden vagy törölközőn fekszenek. A sétaút is gyatra. Az egyik helyen kétoldalt magas sövény. Egy fa keresztbe dőlt a viharban. Okos emberek úgy oldották meg, hogy a járda felett kivágták a darabot a fából, hogy lehessen közlekedni. A többit mindkét oldalon ott hagyták. Sírva fakadok, és röhögő görcsöt kapok egyszerre….
Elérkeztünk az u.n. büfé sorhoz. Lepukkadt, koszos épületek, girbe-gurba járdafelületek, koszos-mocskos benyomás. Ettünk egy fagyit aztán tovább mentünk. A recepció épülete mellett az étterem és presszó, ami este nyit, napközben dögöljön meg a kedves vendég. Nem bizalom gerjesztőek, sőt a recepciós épület másik oldalán üres épület, a földszinten hiányzó ajtók és ablakok. Megállapítottam: ez nem Club Aliga, hanem a Kocsedó Sziget. Igen ilyennek képzelem. Magyarország szégyene….
Vacsorázni nincs kedvünk. Egy kicsit kiültünk a parkba a Balaton közelébe, de nem sokat látni, mert a part menti sövény eltakarja. Vissza a szobánkba aludni. Már érlelődött bennem az elhatározás: el innen, jó messzire. Visszaérve a házhoz látjuk, hogy a lift nem üzemel. Indulás gyalog. Két emelet a napozószékeinkkel-valahogy kibírjuk.
Nem oda Buda! Itt kérem egy emelet egyenlő két emelet, úgy hogy a második emeletre három emeletet kellett megmászni. A magyarázat egyszerű: az 1. emelet a 2. emeleten van. Bravó! Végleg döntöttem: elhagyjuk a Kocsedó Szigetet reggel, ahogyan tudjuk.
Lefekszünk aludni. még jó, hogy ventillátort hoztunk magunkkal, kinyitottuk az ablakot, legalább levegő legyen, ha nem is friss. Nehezen aludtunk az éjszakai melegben, de túléltük. Reggelre szaporodtunk, egy kb. 5 cm hosszú szárnyas élőlény költözött a szobába. Nehezen tudtuk kitessékelni.
Elmentünk reggelizni. Az étterem belül elfogadható, ha mindenhol ilyen állapotok lennének, elviselhető lenne. A választék is megfelelő volt a büféreggeliben. Kérdezem a pincért, ásványvizet hozzon, ha lehet, természetesen kifizetjük. „Nem tudok hozni, mert a büfé csak délután 5-kor nyit”. Mondom neki, nem a büféből kérek, hanem az étteremből. Ja, itt olyat nem árulnak. Magyarország, 2017. augusztus. Ha, ha, ha
Szóval megreggeliztünk, és a recepcióval közöltük: elhagyjuk a fedélzetet. A személyzet rendes volt, az 1 éjszakát és a reggelit ajándékba kaptuk, persze az előleg bent maradt. A büfé soron leültünk, ittunk egy kávét. Közben sikerült interneten egy szobát találni a Club Tihanyban, azonnal elindultunk.
Indulás előtt azonban megjelent egy ismerős alak, egy szellem. Kádár János szelleme.
Oda ült mellénk és érdeklődött, mi történt velünk. „Kádár elvtárs, az ön idejében milyen volt itt? – kérdezem bátortalanul. „ Édes fiam, az átkosban kirugdostam volna ezeket, ha ilyen állapotokat őriztek volna”-dörmögi Kádár szelleme. „Ez nem retro. A retro az én időmben volt” –mondja. „Én is nehezen ismerem meg, mert ez egy szemétdomb”- mondja az öreg. „Hát ezt hozta maguknak a rendszerváltozás?”-kérdezte kajánul, majd eltűnt.”
Izgatottan ébredek álmomból. Nézem hol vagyok, keresem a harmadik felet. A nejem meg van. Érdekes, itt nincs meleg. Ja persze, az egész, csak egy álom volt. Hiszen itt vagyunk Tihanyban. Most már jó helyen vagyunk, a Club Tihany hűs szobáiban, a kitűnő wellnessben ki lehet bírni a kinti 38 fokos meleget.
Elgondolkodok. Tényleg csak álmodtam?
Ceglédbercel, 2017. augusztus 12.
Utóirat: (Kocsedo (Koje do) egy kis sziget neve Dél-Korea partjainál, ami az 1950-53-as koreai háború idején az amerikaiak és a dél-koreai kormány hírhedt internáló tábora volt. Forrás:internet
