Február utolsó napját írjuk. Az állapotom kezd kritikus lenni. Lázam nincs, levegőt csekélyen kapok, gyenge vagyok, erőtlen, nincs étvágyam. Úgy döntünk Erzsikémmel, hogy lemegyünk a ceglédi ügyeletre. Hosszas keresgélés után megtaláljuk, és be is jutunk. Szegény nejem nem mutatta, de láttam rajta a félelmet és az aggódást. Kezdtem őt félteni, nehogy megismétlődjön az infarktusa. Az orvos felveszi az adataimat, majd kikérdez. Aztán a tüdőgyógyászati ügyeletre küld.
Az iskolapadban sok mindent megtanul az ember. Azonban ahhoz, hogy teljes értékűvé váljunk, ki kell járni az élet iskoláját.
Egyetemista voltam. 1970-t írtunk, készültem haza Leningrádból. Nagyon vártam a téli szünetet, mert ilyenkor hazautazhattunk a családunkhoz. Sikerült megtakarítani annyi pénzt, hogy a félárú repülőjegyet diákigazolvánnyal meg tudjam venni.
Előszó
Az írás 1968-ban keletkezett, amikor középiskolásként beneveztem a Tanácsköztársaság 50 évfordulójára meghirdetett országos ifjúsági irodalmi pályázatra. A kötelező téma a Tanácsköztársaság volt. Az országos pályázaton írásom a II. díjat nyerte el. A díjat Veres Péter író adta át.
Az írás valóságos történet, hiteles elbeszélés alapján. A nevek nem egyeznek a valósággal, minden esetleges egybeesés a véletlen műve.
Vallásosan nevelkedtem. 1957-től jártam hittanra, majd első áldozó is voltam. Anyukám minden este imádkozott velem. Nagyon szerettem ezeket az estéket. Aztán ahogyan kinyílt számomra a világ, rádöbbentem sok olyan dologra, ami a vallás és az egyház ellentmondásosságát igazolta. Miután a vallásgyakorlás fő színtere az egyházi közösség, abbamaradt a templomba járás. A vallást ma is tisztelem, az egyházakat csak részben.
A természettől egyre távolodó világunkban külön öröm számomra, hogy az örkényi tanyasi élet emlékei a génjeimbe férkőztek. Műanyag világunkban, amikor a nőknek Nina Ricci, meg Beyonce és még ki tudja, milyen illata van, amikor a városi utca csatorna szaga uralkodik a környéken, amikor falura költöző emberek méltatlankodnak, hogy a kakas kukorékol, a kutya ugat, különös jelentősége van a természeti értékek megőrzésének. Nem lehet elfelejteni azokat az illatokat, amelyeket a tanyasi élet során szívtam magamba, és hordozom, mint egy drága kincset életem végéig.
Előre leszögezem: nem voltam katona, mert Ratkó-gyerekként nem fértünk a Néphadsereg megszabott létszámába. Na, nem, mintha rettenetesen bántam volna, havi 12 % fizetéssel megváltottam a katonai szolgálatot. Szerencsére, ugyanis hallottam kirívó eseteket. A családomból is az unokatestvéremet szívatták, mert teológiát tanult. Embertelen dolgokra kényszerítették, megpróbálva megtörni hitbéli meggyőződését. Persze nem sikerült, és sikeres református lelkészként tevékenykedett évtizedeken keresztül.
Izgatottan ülök nejemmel az autónkban, és zötyögünk a rossz, Pusztavacsi úton szülővárosomba, Örkényre. Kerülgetem a hatalmas kátyúkat és közben az előttünk álló látogatásunkra gondolok. Ma különleges találkozás lesz. Őseim várnak a temetőben, aztán találkozunk egy kedves iskolatársammal, A. Erzsikével, majd részt veszünk egy kiállításon.
1981 december 23-a volt, téli szabadságom első napja. Nagy várakozással tekintettünk a karácsonyi ünnepek elé, mert ebben az éveben apuka lettem, és három hónapos kisfiammal 250 km utazás előtt álltunk. Utaztunk Csehszlovákiába, a nagyszülőkhöz, akik még nem is látták unokájukat. 3-4 órás út volt Myjaváig, ahol a nagyszülők laktak.
A világon semmi sincs ingyen. „Nincs ingyen ebéd!”, tartja a mondás, és ha az ember belegondol, akkor nem csak a földi dolgokkal van így, hanem a lelki természetűekkel is. Mindenért fizetni kell. A sikerért, a kudarcért, a másokkal szemben elkövetett bűnökért is.
Nehéz elszakadni a gyökerektől. Pláne olyan helyen, mint Örkény, ahol születtem és felnőttem. Mély nyomokat hagytak bennem az ott eltöltött évek. A tanya, ahol felnőttem, az örkényi általános iskola és tanárai, diáktársaim, a település és környezete, az örkényi emberek hangulata mélyen beívódott a szívembe és a tudatomba.
Gyerekkoromban és ifjúkoromban bunkónak lenni megalázó, sértő minősítés volt. A bunkó a társadalom legalsó rétegeiben volt megtalálható. A példaképek a szépen beszélő, tisztelettudó, tanult vagy egyszerűen okos emberek voltak. Mert voltak okos, bár nem tanult emberek, de intelligenciájuk, ismereteik miatt okosak voltak. Szép dolog volt, amikor emberek találkoztak az utcán, vagy bárhol, és kalapot emeltek tiszteletük jeléül. Jól éreztem magam ebben a miliőben.
Az 1980-as években még nem lehetett megállapítani a születendő gyermek nemét. Ezért hát 81-ben azért szurkoltam, hogy fiú legyen, bár a kislánynak ugyanúgy örültem volna. Nagyon szerettem volna gyermeket, hiszen nagycsaládban nőttem fel. A feleségem terhessége akadálytalan volt, hála Istennek nem voltak komplikációk. Hamar eljött a szülés ideje. Október 20.-án bevittem e nejem a Vas utcai kórházba. Izgatottan vártam, mi történik.
Pál József nem csupán a MÁV kiemelkedő vezetője volt, hanem nagyszerű ember, kolléga, jó barát is egyben. A munkatársak, a vasútépítési és pályafenntartási szakma, a Pályavasút dolgozói, a barátok nevében erre az oldalára szeretnék emlékezni és emlékeztetni, hiszen ezek az értékek tették lehetővé azt, hogy sikeres és népszerű, de meg nem alkuvó vezetője legyen a MÁV-nak.
Drága Anyukám! 27 éves voltam, amikor árvaságra ítéltettem. Korán elhagytál, kései születés voltam. Egész életemet átszövi a rád való emlékezés. Szelíd mosolyod beragyogja ma is a hálószobánkat, simogató kezed ma is érzem. A temetőben mindig szólok hozzád, mert te bennem élsz. Életed regényes és sok megpróbáltatással terhes. Mégis hősiesen viselted 74 megélt évedet.
Nézem a híradásokat, olvasom a sajtót. Hála istennek, nyelvtudásomnak köszönhetően nem szorulok kizárólag a magyar nyelv ismeretére, orosz, német, angol, szlovák nyelvtudásom számos más nyelv értését teszi lehetővé, főleg a szláv nyelvekét. Elég jól boldogulok a cseh, lengyel, dél-szláv és ukrán nyelvekkel, de még a bolgárt is értem részlegesen.
Nem hittem volna, hogy eljutunk idáig. Naiv módon úgy hittem, hogy az emberek alapvetően jók, többnyire őszinték. Sőt gyermekkoromban ezt meg is tapasztaltam, amikor Édesapám tenyérbe csapással kötött szerződést Rózsi tehenünk eladására.
Szeretem a kosztümös filmeket. Ezek között is kiemelkedően kedvelem Poirot történeteit. Nem csak a történet lényegéért, kackiás bajuszáért, hanem Poirot és környezetének pedáns eleganciájáért. Megnyugtató hatással van rám és gyermekkoromra emlékeztet arra, amikor a faluban az emberek megemelték a kalapjukat, és „Tiszteletem!” köszönéssel köszöntötték egymást.
2002-t írtunk, amikor szokás szerint a vasutasnapon leváltották a MÁV – egyébként jól működő – vezetőit. Kukely Mártont szerették a vasutasok, Sipos István neveltje volt, aki tisztelte a vasutasságot és a szakmaiságot. Nem volt nehéz vele jól együttműködni. Akkoriban a Pálya, Híd és Magasépítményi Szakigazgatóság szakigazgatója voltam. A szűkös anyagi lehetőségek mellett is sikereket értünk el a lassújelek csökkentésében, a pályadiagnosztika fejlesztésében, és a belső tartalékok feltárásával a felújítási munkák növelése terén. Büszke voltam a csapatomra, akik lelkiismeretes munkával érték el mindezt.
Kedves Gyászoló Család!
Tisztelt Gyászoló Gyülekezet!
Kedves Barátaim!
„Kezdetben azt gondoltam, hogy a halálod
veszteség volt és pusztulás,
fájdalom és bánat, melyet aligha lehet elviselni.
Csak most kezdek rádöbbenni,
hogy az életed ajándék volt,
s egyre erősödő szeretet maradt utána.’
(Marjoire Pizer)
Ki gondolná, hogy egy 20 éves fiatalember abba a helyzetbe kerül, hogy menekülnie kell a szerelem elől? Nos, én is nehezen hinném el, ha valaki ilyesmit mesél. A következő történet velem történt meg Leningrádban, az egyetemi évek alatt. Akár hiszik, akár nem, hiteles, mert velem esett meg.
Végre megérkeztünk Kijevbe, a nyelvi előképzés helyszínére. Július volt, nagy meleg. Egy kollégiumban volt a szállásunk, nem messze az intézettől, ahová nyelvórára jártunk, gyalog. A város érdekes volt, a belváros gyönyörű. A régi templomok, székesegyházak lenyűgözőek voltak. A város fekvése kicsit hasonlít Budapesthez. A Dnyeper két partján fekszik. Az óváros a hegyes oldalon, az új modern városrészek a túlparti síkságon.
Az 50-es és 60-as években irigykedve bámultam azokat a családokat, akiknek volt TV-je. A Tenkes kapitányát, a műkorcsolya bajnokságokat és sok mást vendégként tudtam megnézni rokonoknál a faluban.
A sors kegyetlen. 71 éves vagyok, súlyosan beteg, csapkodnak a villámok körülöttem, szedi áldozatait az élet.Tegnap csörgött a telefon. A szilveszteri készülődést szakította meg. Fonzi feleségének, Mártikának ijedt, dermesztő hangja hallatszott a telefonban: „Fonzi meghalt” suttogta fájdalmasan.
Gyermekkoromban arra tanítottak a szüleim, hogy a faluban mindenkinek köszönni kell, akivel találkozunk. Ezzel megtiszteljük a másik embert és a kommunikációnak ablakot nyitunk. Eleinte nem értettem, miért fontos ez, aztán az öregebb paraszt emberek viccelődtek: „nem tudhatod, melyik férfi az apád”!
1974. szeptember 2.-án léptünk Vígh Tibor barátunkkal a MÁV szolgálatába. A Budapesti Építési Főnökségen jelentkeztünk szolgálatra, és a munkaügyi vezető egy vezetői szobába vitt bennünket. Egy kissé hosszú, ősz hajú, szépen mosolygó, sovány ember fogadott bennünket. Ő volt a Műszaki Főcsoport vezetője, Cziegler Albert, azaz Berci bácsi.
Nézem a tükröm
Arcomban az arcodat látom
A középiskolai éveim alatt Budapesten, a Hársfa utcai, majd a József krt. 16. alatt, a Komját Aladár MÁV Kollégiumban éltem. Életem egyik legcsodálatosabb korszaka volt, a nyiladozó ifjúság, az első szerelmek, az önállósulás időszaka.
Budapestre tartok autóval. Egészen jól lehet haladni az autópályán. A nejem is velem tart, mert összehangoltuk programjainkat. Ő a Fradi pályától egyből a gyerekekhez megy unokázni villamossal, én pedig a városba tartok munka ügyben. Úgy beszéltük meg, hogy ha végeztem, a Bosnyák téren eszek valamit, veszek virágot, hogy a menyünket fel tudjuk köszönteni. Alig várom, hogy láthassam pici unokánkat.
Tél van, hideg tél. A tanya körül, ahol élünk hegyekben áll a hó, a fák és növények, mint egy jégvilági díszlet, hidegen és mégis kedvesen díszítik a környezetet. Gyönyörű látvány. Ha kinézek a rónaságra, a közelben jégszobrokat, távolabb csodásan csillogó felismerhetetlen alakzatokat látok. A távol most nagyon távoli. A fehér hómezőbe beleolvad a táj és az ég a nagy fehérséggel összeér a végtelenben. Itt-ott fekete varjak, fázó verebek és éhes cinkék színesítik a hófehér világot. A madáretetőben szalonna, egy kis rozs, benne csipegető színes csodák.
Temetni mindig szomorúság.Olyas valakit temetni, akit nagyon szerettünk, maga az Isten csapása. És akit nem csak szerettünk, hanem valaha példaképünk is volt - nos, nem tudom. Szomorú is, Isten csapása is, meg még más is, amit nem tudok megfogalmazni.
Június vége van, rekkenő hőség. Tikkadtan nézem a naptárt. Alig várom, hogy holnap elutazzunk egyik kedvenc fürdőhelyünkre, Hajdúszoboszlóra.
Kedveljük ezt a hangulatos kisvárost. Nagyszerű fürdőin túl a jó hangulatáért, az ott élő emberek vendégszeretetéért, a már-már kiveszőben lévő rendkívüli szívélyességükért, és persze kedvenc cukrászdánk és éttermünk, a Nelson csodás hangulatáért, fantasztikus süteményeiért, a cukrászok szokatlan figyelmességéért, amikor 3-4 féle cukormentes süteményt kínálnak, no és az étterem fantasztikus konyhájáért. Minden évben ellátogatunk ebbe a kedves kis városba és persze kedvenc helyeinkre is.
Dr, Székely István, Örkény község körzeti orvosa emlékére.
1956 októberét írtuk. A közeli faluból olykor lövések hallatszottak. Örkény-táborban szovjet nehéztüzérségi alakulatok, magyar alakulat tanyázott, a közeli Pusztavacson pedig magyar lőszerraktár volt. A magyar katonák a forradalom oldalára álltak, ezt nővéremtől, Ilonkától tudom, aki Pusztavacson a konyhán dolgozott. Bátyám Feri katona volt, nem volt hírünk felőle. Édesapám nagy betegen feküdt a hálószobában, tüdő és mellhártyagyulladás, tüdőösszenövés volt az utólag felállított diagnózis. Édesanyám sírdogált, mi lesz velünk, mi lesz apánkkal, mi gyerekek pedig féltünk. Unokatestvéremmel, aki 1 évvel volt fiatalabb riadtan hallottuk a lövések hangját.
Egész életemet, a vasutas pályafutásomat végigkísérte a menetrend tisztelete, mondhatnám a menetrend szentsége. Bármilyen szakterületen is dolgozott egy vasutas, alapvető követelmény volt, hogy a menetrendet szervezetlenül, előre nem látható módon ne zavarja semmilyen körülmény, kivéve a vis maior eseményeket.
Vasutas pályafutásom alatt megtanultam, hogy a vasúti vezetők méltósággal viselik posztjukat. Tisztában voltak a viselkedési normákkal, a beosztottakkal szót értettek, és ami a legfontosabb, a vasút ügyét így-úgy a szívükön viselték. Voltak vezérigazgatók, akiket kevésbé szerettek, de tiszteltek a vasutasok, és voltak olyanok, akiket nem csak tiszteltek, szerettek is. Ilyenek voltak néhai Sipos István és az őt követő K. M.
A Leningrádi (ma Szentpétervári) Vasútmérnöki Egyetem elvégzése után nem sok időm maradt az öt év gyűrődéseinek kipihenésére. Június végén hazajöttem a család nagy örömére, augusztusban megnősültem, és 1974. szeptember 2.-án megkezdtem vasúti pályafutásomat.
A korosztályombéliek bizonyára emlékeznek arra, hogy az 50-es és 60-as években nagy divat volt a fiúgyerekeket megszabadítani sörényüktől, és a nyári szünetre kopaszra nyírni. A nagyfiúkkal és főleg az ifjakkal ez már nem volt divatban, csupán a seregbe történő bevonuláskor fordult elő.
Hát nekem nem kellett várni a behívóra, két középiskolai társammal, Pistivel és Józsival önként és dalolva, némi üzleti megfontolás mentén, de tanári ráhatással 1969 elején sikerült megszabadulni méltóságteljes hajkoronánktól.
"Halmay Árpád barátom emlékére
Drága Árpi! Úgy mentél el, ahogy éltél,
Karácsonyt, Újévet kedvvel ünnepeltél.
Hittél a holnapban, nem értél rá félni,
nem akartál már mást, csak egy kicsit élni.
Az 50-es, 60-as évek Magyarországa. Szegénység mindenfelé. Akinek van egy kis földje, annak könnyebb, mert legalább az élelmiszert megtermeli a családnak. Iparcikkre nem, vagy nagyon kevés futja. Igaz, iparcikk meg alig kapható. Így tehát a rendszer egyensúlyban van.
A média tele van gyógyszer reklámokkal. A reklámok úgy vannak elhelyezve, hogy lehetőleg elmenjen az étvágyam, az életkedvem. A leggyakoribb jelenség, hogy étkezési időben szellentés, szorulás, hányás elleni gyógyszereket, vagy éppen a legkorszerűbb intimbetétet illetve vizelettartási problémákra szolgáló Tena Lady betéteket reklámoznak. Ez még mind hagyján, a legszörnyűbbek a Richteres dobozos reklámok. Majd meg esz a fene egy Richteres dobozért, de patikában még nem találkoztam vele.
Messze voltál, itt vagy hát!
Megváltozott a Világ!
Otthonunkban kis virág
csupa öröm, boldogság!
Gyertya fénye lobban,
szívem nagyot dobban.
Gitár hangja simogat,
festék illat hívogat.
Juhász Gyula: Consolatio (részlet)
Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek,
Hiába szállnak árnyak, álmok, évek.
Ők itt maradnak bennünk csöndesen még,
Hiszen hazánk nekünk a végtelenség.
Tisztelt Gyászoló család!
Tisztelt Gyászoló gyülekezet!
Kedves Barátaim!
Szavakba nem önthető a fájdalom és a veszteség, amit drága Tibor barátom váratlan, tragikusan hirtelen távozása okozott mindannyiunknak. 2013. október 25.-e fekete betűkkel íródott be élettörténetembe: életem egy darabkájától kell megválnom.
Tisztelt Gyászoló Család!
Tisztelt Rokonok, Munkatársak, Barátok, Ismerősök!
Pál József nem csupán a MÁV kiemelkedő vezetője volt, hanem nagyszerű ember, kolléga, jó barát is egyben. A munkatársak, a vasútépítési és pályafenntartási szakma, a Pályavasút dolgozói, a barátok nevében erre az oldalára szeretnék emlékezni és emlékeztetni, hiszen ezek az értékek tették lehetővé azt, hogy sikeres és népszerű, de meg nem alkuvó vezetője legyen a MÁV-nak.
A hó élesen ropogott Ilonka cipője alatt, amint kilépett a tanya kiskapuján. Szerette ezt a hangot, olyan tiszta és üde volt, mint maga a frissen esett hó. A decemberi éjszaka csendjében megnyugtatóan hatott. Lépteit szaporította volna, de a göröngyös gyalogút azt nem engedte, így hát óvatosan, de határozottan szedte lábait. Csak a vasútig jussak el – gondolta, ott már a kocsiút határozott vonalvezetése biztonságot kölcsönöz a további haladáshoz.